Az Időutazó 19. fejezet

     - Nem fogsz már felébredni! - mondta könnyed szomorúsággal a hangjában. - Külsőleg nem tudnak felébreszteni!

     A következő pillanatban Evariszt halványulni kezdett, majd idővel végleg eltűnt.

     Nem tudom, hogyan történhetett, ez egyszerűen képtelenség! Hogy tűnt el, hisz ő maga is azt mondta, hogy nem lehet őt eltűntetni és engem felébreszteni, de most, mintha kezdenék a valóság felé menni…

     - Most már jól vagy? - kérdezte hirtelen Ryan.

     - Igen - miközben beszéltem, valami vas ízűt éreztem ajkaimon, megnyaltam azt, és vér íze volt. - Mi ez? - nyaltam meg ismét a számat.

     - A bátyád vére - jelentette ki a kékszemű egyszerűen. - Amikor elkezdtél rángatózni, akkor már sejtettem, hogy baj van, de arra gondoltam, hogy lehet, hogy csak rémálmod van, ezért megpróbáltalak felébreszteni, de nem reagáltál semmire. Ekkor kétségbeestem, és amikor segítségért kiáltottál, egyenesen megrémültem. Aztán valahogy eljutottam odáig, hogy lehet, valamelyik bukott angyal csinálja ezt veled, és arra a következtetésre jutottam, hogy a bátyád lehet, ezért adtam neked egy kis bukott angyal vért. És bevált! - büszkélkedett.

     - Köszönöm! - motyogtam. - Mennyi az idő?

     - Hamarosan indulnunk kell.

     - Ne már! Alig aludtam! - panaszkodtam.

     - Én se sokkal többet, de majd a vonaton alszunk - erre bólintottam, majd elkezdtem készülődni.

     Öt perc múlva már indulásra készen ácsorogtam a sátrak előtt. A fiúk gyorsan elpakoltak, és már el is indultunk.

     Ólmos súly telepedett a szemhájamra, és a lábaim is alig bírták, így az út nagy részét vánszorogva tettem meg. A cél felé közeledve, egyre többször botladoztam, majd elterültem a nedves talajon, és nem is tudtam fölkelni. Végül Ryan - aki szintén fáradt volt - nagy nehezen felkapart, és a karjaiban vitt tovább. Én megpróbáltam ellenkezni, de az nem volt elég, hogy elmében tovább akartam folytatni az utat, mert lábaim cserbenhagytak.

    

    Még, ha a buszra nem is tudtam felszállni segítség nélkül, de legalább a buszmegállótól az állomásig sikerült elvergődnöm, és a vonatra is föltudtam szállni egyedül.

    

     A vonat elindulása után nem sokkal megjelent a kalauz, de szerencsére normális ember volt, nem olyan, mint idefelé.

     - Menetjegyeket kérem! - szólalt meg a nő. Noah odaadta mind a négyünk jegyét, azt a nő lekezelte, és már tovább is ment.

     Kisvártatva Ryan megtörte a csendet: - Ha nem haragszotok, akkor én most alszok egy kicsit! - szólt Sarahnak és barátjának. - Elisabeth, szerintem neked sem ártana egy kis alvás!

     - Lehet - mondtam, de mielőtt álomra hajtottam volna fejemet, behúztam a fülke ajtaját,és visszaültem kedvesem mellé.

     - Gyere! - mondta, és fölkínálta a vállát, hogy azon aludjak. Én ellenkezés nélkül ráhajtottam a fejem. Megkell jegyezni, hogy nagyon kényelmes volt a ,,párnám".

     Ásított egyet, majd a fejemre támasztotta arcát, és hamarosan elaludt, ezt a cselekedetét én is követtem, így már ketten szunyáltunk.

Sarah

  

     - Te, ezekkel mi történhetett? - kérdezte Noah. - Talán túl mozgalmas volt az éjszaka - arcát kacér mosoly terítette be.

     - Jaj, menny má'! - védtem meg az előttem ülőket. - Talán nem tudtak aludni…

     - Talán ne légy ennyire naiv! - forgatta világosbarna szemeit. - Te is láttad, hogy amikor megérkeztünk a nyaralónkba, akkor ők kint maradtak és smároltak. Na szerinted, akkor miért voltak fáradtak?! - tette fel a költői kérdést kötözködőn.

     - Amennyire megismertem Elisabethtet, nem hiszem, hogy az történt volna, amire gondolsz!

     - Muszáj mindig ellenem lenned? Ah, mindegy! - legyintett, majd magához ölelt. - Te olyan jó ember vagy! - sóhajtott. - A sokadik járókelőt is képes lennél megvédeni, és mellette érvelni.

      - Ezt most bóknak vegyem?

      - Abszolúte! - vigyorgott Noah.

      Hosszú-hosszú percek múlva Noah így szólt:

      - Olyan aranyosak! Jól néznek ki együtt! - mosolya kedves volt. - Még általánosban el sem tudtam volna képzelni, hogy ők összejönnének, de most tökéletesek. Ryan is egy kicsit megváltozott, és Elisabeth sem gyilkol mindig a tekintetével, amikor dühös - nevette el a magát a mellettem ülő fiú.

      - Tényleg aranyosak - támogattam Noah előbbi mondatát. - Jó volt ez a kirándulás, köszönöm, hogy elhoztál! - hálálkodtam.

      - Ugyan - legyintett -, nincs mit! Örülök, hogy jól érezted magad!

      Hamarosan Elisabeth ébredezni kezdett, és mintha Ryan összelenne kötve a mellette ülővel, szinte egyszerre ébredtek fel.

Elisabeth                      

      Mikor kinyitottam a szemeim, két fürkésző szempárt pillantottam meg magammal szemben, de nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy Sarah és Noah az.

      - Helló - köszöntem fáradtan.

      Ryan felemelte arcát a fejem búbjáról, és Ő is köszönt.

      - Merre járunk? - kérdeztem, miután kitekintettem az ablakon, de nem tudtam megállapítani hollétünket.

      - Nem rég hagytuk el Gödöllőt - szólt kedvesen Sarah, mire bólintottam.

      - Hogy nem vettem észre? - kérdeztem kedvesen, mégis szarkasztikusan inkább magamtól, mint a közönségtől.

      - Jól aludtál? - kérdezte tőlem hirtelen Ryan.

      - Igen - feleltem. - Köszönöm kérdésedet! Te?

      - Én is, nem zargatott a bátyád! - szája sarkában egy gúnyos mosoly kezdett kibontakozni.

      - Eh… - párbeszédünk után, szinte halálos csend telepedett a fülkére.

      Az út további részében is csend honolt a kis térben, míg végre megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Gyorsan elbúcsúztunk egymástól, és mindenki sietett hazafelé.

      Ryan és én, éppen elértünk egy buszt, ami hamar hazafuvarozott minket.

    

      - Otthon, édes otthon! - mondtam, mikor mindketten a lakásban voltunk.

      - Így van, édes Elisabethem! - motyogta halkan, és megsimította az arcom. - Sajnálom, hogy megtöröm örömödet, de hívnunk kéne Hollus atyát, és mialatt ideér: kipakolni, s mikor itt van: megcsinálni a medálokat. Csak aztán ejtőzhetünk.

      - Hah… rendben. Hívom az atyát! - sóhajtottam, mire önelégült mosoly jelent meg az arcán.

      - Halló? - szólalt meg egy idős hang a telefon túloldaláról.

      - Hollus atya? Én Elisabeth vagyok. Csak azért hívom, mert megvan, ami kell.

      - Rendben. És van egy jó hírem, találtam medálokat, amik pont megfelelőek! Mikorra értek ide? - kérdezte.

      - Nos… - kezdtem bele. - Az a helyzet, hogy Evariszt és egy másik bukott angyal nagyon ránk van állva, és ha elhagyjuk a házat, akkor hamar ránk találnak, és…

      - Jól van, megyek! - vágott közbe. Elmondtam neki a címet, és azt mondta, hogy húsz perc és itt lesz.

     Letettem a telefont.

     - Húsz percünk van! - vetettem oda Ryannek.

     Amíg én pakoltam, Ryan a konyhában ücsörgött és evett.

     Hihetetlen, hogy ennyire lusta! - bosszankodtam magamban. - Pedig direkt megkértem, hogy pakoljon el! Ráadásul negyedóra múlva itt az atya, és Ryan nem valami gyors pakolás terén.

      Kimentem a konyhába, és az ablakon kibámuló Ryan a háta mögé lopakodtam, és a fülébe suttogtam:

      - Ideje lenne már pakolni! - Valójában nem volt ijesztő a hangom, csak mivel nem számított rám, ezért kiejtette a kezéből a májkrémes kenyeret, ami pofára is esett.

      - Most nézd meg mit csináltál! - ripakodott rám, mire én elcsendesítettem.

      Először folytatni akartam a vitát, de végül visszafogtam magam.

      - Légy szíves pakolj el, ha szeretnéd, segítek, csak haladjunk már! - fojtattam lágy hangon, amitől meglepődött.

      - Jó, akkor menjünk - sóhajtotta.

      Azzal elindultunk Ryan szobája felé. Amikor az ajtóhoz értünk, Ő illedelmesen előre engedett, ezt megköszöntem, majd lehuppantam az ágyára, a hátizsákja mellé. Ő is leült mellém, és elkezdte kipakolni a táskáját.

      Miután végeztünk a szennyes tartóba való kosárra dobással, már csak a tisztán maradt ruhákat kellett elrakni.

      - Hé! - kiáltott fel. - Hol van alsógatyám?

      - Mégis honnan kéne tudnom? Nem vettem el! Mégis mit kezdenék vele? - kezdtem felemelni a hangom.

      - Ki tudja? - kérdezte kajánsággal a hangjában.

      - Na jó, ezt most hagyd abba! - kicsit mordan feleltem, mert fáradt voltam, és nyűgös.

      - És ha nem, akkor mi lesz?

      Ujjaimra rátekertem néhány fekete, göndörödő tincset, és jó erősen húzni kezdtem. Meg sem nyikkant, tűrte egy darabig, viszont egy idő után, jobban csillogtak kék szemei, mint az normális esetben lett volna. Most már fejével követte a húzásom irányt, míg végül elterült az ágyon.

      - Oké, oké! - emelt fel egy kéznél lévő fehér pólót - amit mellesleg nagyon imádtam -, és a megadás jeleként lobogtatni kezdte.

      - Helyes! - örvendeztem győzelmem miatt. - Az alsógatyára visszatérve, lehet, hogy a szennyseben van? - kérdeztem flegmán.

      Ryant azonban már nem érdekelte tovább ez a téma, valami más foglalkoztatta. Látszott rajta, hogy elgondolkodott. Végül üres hátizsákját a sarokba vágta, és morgolódva kiment a szobából. Utána mentem, de mikor kérdeztem, választ nem hallatott.

      - Jaj, ne csináld már! - kérleltem, de semmi jel nem utalt arra, hogy megadná magát.

      Ennek meg mi a baja? Az egyik pillanatban még tök jó kedve volt, aztán talán eszébe jutott valami, és bevágta a durcit...

      Ekkor megszólalt a csengő.

      Az ajtóhoz lépdeltem, és kinyitottam azt, hogy a látogató beljebb fáradhasson.

     - Dicsértessék! - köszöntünk Ryannel egyszerre, mire a fiú haragos szemeit rám villantotta.

     Mit csináltam? - éretlenkedtem magamban, majd megrántottam a vállaimat, és követtem az atyát a nappali felé.

     Leültünk a dohányzóasztal köré, és Hollus atya magyarázni kezdett.

     - Elmondom mi lesz a dolgunk! - kezdte a mesélést. - Sajnos csak két medált találtam, de az nektek pont jó lesz.

     Elővett egy apró tasakocskát, és kirázogatta belőle a két ezüst medált. Igazán szépek voltak.

     Az atya egy-egy apró, kinyitható szívet a kezünkbe nyomott, és kezdetét vette a munka.

     Nem volt túl bonyolult a művelet. Miután a medálokat szentelt vízben megáztattuk, azt rászárítottuk, utána beleöntöttük a két bukott angyal véréből annyit, hogy a medál megteljen, majd elkezdtük égetni a vért. - Szörnyű szaga volt, majdnem elhánytam magam, de végül sikerült elfojtani az ingert. - Öt-öt perc égetés után készen lettek a medálok, és mindketten felvettük azt.

     - Rendben van - mondta Hollus. - A lényeg, hogy sohase vegyétek le, mert hogyha itt ólálkodnak körülöttetek, akkor egy pillanat alatt lecsaphatnak rátok, és annak nem lesz jó vége. Természetesen, ha rajtatok van a medál akkor nem tudnak megölni, és közetlen bántani titeket, de ha elég ideig vannak a közeletekben, akkor biztosan találnak valami kis kaput, amivel kijátszatják a védelmet. Remélem megértettétek! - nézett ránk az atya. Ryan is és én is bólintottunk.

    Az idős férfi hamarosan távozott.

    Még több óra múlva is égett vérszag terjengett a lakásban, azért minden ablakot kinyitottam, hogy mihamarabb eltűnjön ez a förtelem.

    A két medállal a nyakunkban álltunk, és nem mozdultunk.

    Mégis mi baja lehet Ryannek? Az, hogy legyőztem? Ugyan már!

     - Mi a baj? - kérdeztem értetlenül. Mivel nem válaszolt, folytattam. - Az, hogy legyőztelek? Ugyan már, ne légy ennyire gyerekes!

     - Nem, egyáltalán nem az a baj, csak még mindig nem megy ki a fejemből, hogy Marcus hogyan nézett rád, és ez zavar! - erre egy kicsit meghökkentem, amit nyilván Ő is látott, ezért folytatta. -  Persze nem akarlak tárgyiasítani és kisajátítani, csak tudni akarom, hogy te is szeretsz-e, mert ha nem, akkor nem akarom rád erőltetni magam. Ha neked Marcus kell…

     - Ezt mégis honnan veszed? - léptem közelebb hozzá.

     - Nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy megadtad a számodat neki.

     - Csak azért, mert megkért rá, de én nem akarok kikezdeni vele, és nem adnám neki oda magam! - Ryan mélyen a szemembe nézett és kutakodott az igazság után.

     - Az lehet, hogy jól néz ki - folytattam -, de nekem ő nem kéne! Higgy nekem, csak te kellesz! - kétségbe esve néztem a szemeibe. - Én csak téged szeretlek! - a könnyeim lassan folydogálni kezdtek sápatag arcomon. - Még mindig nem hiszel nekem? - kiabáltam kétségbeesetten, mert arcán semmilyen érzelmet nem láttam.

     - Nem tudom, mit higgyek! - hajtotta le a fejét. - Tudod, elég furcsa volt, és attól a pillanattól kezdve nem hagy nyugtot nekem ez a téma.

     - Miért nem hiszel bennem?! - sírtam hisztérikusan.

     Nem válaszolt a kérdésemre.

     Néhány perc gondolkodás után megszólalt: - Megyek sétálni, majd jövök! - azzal kiment az ajtómon, és becsapta maga után.

     - Miért kételkedik, miért hagyott itt? - menthetetlenül zokogtam. - Nem hagyhat itt örökre!

     Elvánszorogtam a kanapéig, és felhúzott térdekkel ücsörögtem tovább.

     - Nem hagyhat itt! Ryan, gyere vissza! - kiabáltam a már sötét nappaliban. - Gyere vissza! Gyere vissza! - hajtogattam ezt mondatot, miközben ledőltem a párnákra. A hangom egyre halkult, már csak motyogás lett belőle. - Gyere vissza!

     Talán még alvás közben is kérleltem, mert egyszer csak megszólalt.

     - Itt vagyok! - erre a hangra hirtelen kipattantak a szemeim, és mikor megláttam Ryant, egyből a nyakába ugrottam, és szorosan öleltem magamhoz. - Jól van, semmi baj! - simogatta meg a hajam. - Most már itt vagyok! 

     - Miért hagytál itt csak úgy? - kérdeztem.

     Föltápászkodott guggoló helyzetből, és leült mellém a kanapéra.

     Látszott rajta, hogy bűntudata van, tudta, hogy hülyeséget csinált. Ahogy ismerem, majd elkezd mentegetőzni, vagy mást hibáztatni, de Ő a világért sem fogja beismerni azt, hogy hibázott.

     Lehajtotta a fejét, és szóra nyitotta a száját.