Az Időutazó 14. fejezet

     - Hé, ez nem ér! - kiáltotta Emily nekünk. - Nem ér összefogni ellenem!

     - Tudom - mondta Ryan, aki a következő pillanatban gyengéden felemelte az államat, és megpuszilta az arcomat. Elégedett mosoly töltötte be mindkettőnk arcát. - Mi nyertünk! - nevette. Erre Emily eldobta a kártyáit, és durcás képet színlelve, kiment a konyhába.

     - Ez nem volt fair! - mondtam bűntudatosan.

     Néhány perc múlva visszajött Emily, és közölte, hogy neki most távoznia kell, de hamarosan sort kerítünk a visszavágóra. Ezzel Ryan és én is egyetértettünk. Lekísértem az utcára.

      - Akkor most mi van köztetek? - kérdezte, miközben felvonta szemöldökét.

      - Hah… - sóhajtottam. - Nem tudom - ezzel lezártuk a témát, majd egy öleléssel búcsúztunk.

      Felsiettem az emeletre, mert tudtam, Ryan már vár.

      Mikor beléptem a lakásba, csak akkor tisztázódott bennem, hogy mekkora kupit hagytunk magunk után. Egyedül nem leszek képes rendet rakni.

     - Ryan! - kiabáltam, mert nem volt sem a nappaliban, sem a konyhában.

     - Igen? - hallottam a hangját a fürdőszobából. Hát odamentem. Épp a tükör előtt ácsorgott.

     Hogy ennyire hiú legyen valaki… Na, mindegy is, hiszen lehet Ő bármilyen rossz, hiú,

 gonosz, vicces, vagy bolond ember, én akkor is szeretem Őt. Mondjuk ez már nyolcadikban is tisztázódott bennem.

     - Figyelj, elég nagy kupi van, és én egyedül nem fogom tudni eltakarítani, szóval segítenél?

     - Én… tv-t szerettem volna nézni - próbált kibúvót keresni.

     - Ahogy gondolod… - sóhajtottam. Végülis nem kényszeríthetem. Nem akarom, hogy megharagudjon rám, azt képtelen lennék kibírni…

     Elhagytam a fürdőszobát, és neki láttam a rendrakásnak.

     Mikor végeztem a konyhával, megjelent mögöttem Ryan.

    - Segítek! - mondta, és együtt szedegettük a sok szemetet, ami már egy hete gyülekezett. Eddig csak én takarítottam, de jó, hogy végre az én kedves lakótársam is segít.

    Szokták mondani, ha együtt dolgozunk akkor még a legkeményebb munka is mókás lehet. S mennyire igazuk van… Nevetgéltünk, viccelődtünk, és egymást szivattuk. Én mindig beszólogattam neki - persze nem durván, mert az nekem is rosszul esne -, Ő pedig csikivel viszonozta minden mondatomat. A végén már nem is takarítottunk, csak szórakoztunk. De mire leszállt az éj, a lakásban mégis rend volt.   

     A nappal lassan éjszakára váltott. Egy éjjelre, mely külső szemmel nézve semmivel sem különb, de számomra mindennél fontosabb volt. Miután végeztünk a takarítással, visszavonultam a szobámba, és csak ültem egyedül, s írtam. Írtam míg ki nem fogyott a tollam - már amúgy is halálán volt szegény. - És, hogy mi töltötte be a papírt? Ryan. Ő róla írtam. Tulajdonképpen nem sok értelme volt, de úgy éreztem muszáj, hogy papírra vessem mindazt, amit iránta érzek. Talán sohasem fogom neki megmutatni vagy szóban kimondani, de mégis… itt lesz.

Én hiszek a sorsban, hogy mindennek megvan az oka, hogy miért történik. Tán nem ok nélkül szenved az ember... Csak azért, hogy később boldogabb legyen, s megküzdjön az álmaiért, ezzel is kitartóbb lesz. S mint mondják:,, Ami nem öl meg, az erősít!"

Így vélekedem a jelenben.

Ezek a sorok kicsit furcsák lehetnek, s bár az én szívemben bánat és kétely honolt, mégis reménnyel vannak átitatva e szavak.

Emlékszem, ilyeneket akkor gondoltam, mikor nyolcadikos voltam. Vágytam arra, hogy szeressen, hogy felfigyeljen rám, de… az élet máshogyan alakult. Miután elballagtam, nem láttam  őt többé. Nem láttam, de mégsem felejtettem. Ott volt minden szavamban és cselekedetemben. Ott volt a gondolataimban, a mozdulataimban. Szinte nem is én voltam. Azt hiszem próbáltam kitölteni a hiánya által keletkezett űrt. Az egyik felem én voltam, a másik Ő. De ezek az évek is lassan elmúltak. Éltem szánalmas életem rá várva, hogy egyszer megjelenik az ajtómban, de hát hogy is gondolhattam ilyeneket, hisz nem is tudta hol lakom. Lehet, hogy abban bíztam, felkeres. Megkérdezi valakitől, hogy hol lakom, mert látni akar. Minden reggel azért keltem fel, hogy halljam a csengőt, mikor megérkezik. De sosem hallottam. Amikor megkaptam a levet a temetéséről, ez a nehezen felépített, törékeny, valótlan világ, aznap darabokra hullott. Nem volt miért felkelnem. Nem reménykedhettem abban, hogy egyszer megpillantom kék szemeit, amelyek olyanok, mintha az égre tekintenék, mikor felnézek rá. Akkor azt hittem nem láthatom éjfekete fürtjeit, melyek örökre bilincsbe zárnak. - Tudom, csöpögős lett, de ez az igazság! - Nem volt már miért élnem. Ekkor határoztam el az öngyilkosságot. Hullámsírba merültem volna… De megkötöttem az alkut, és most egy lakásban élek szívem választottjával - kivel boldog vagyok, mert a közelemben tudhatom -, aki ebben a pillanatban nyitott be a szobámba… - még gyorsan a lap aljára firkantottam: - Hát ez volt az én kis történetem. Ám, ha az életem lenne papírokra vésve, akkor addig írhattam volna, míg a nap be nem világítja e szobát, s míg a Hold fel nem kell újra. És talán még az után is…

Vége

    - Hát te mit írsz? - kérdezte kíváncsiskodva, és már a lap fölé hajolt.

    - Már semmit - tettem le a tollat.

    - Elolvashatom? - kérdezte barátságos, és hízelgő hangon.

    - Még mit nem!

    - Ugye tudod, hogy egyszer úgy is megteszem!

    - De nem most!

    - De… - fenyegetődött. - Ha kell erőszakkal! - elkezdett csikizni, ráadásul az oldalamon, ami a érzékenyebb az ilyenre. Nevettem, kapálóztam, és kegyelemért könyörögtem. Olyan volt mint napközben. Közel álltunk egymáshoz.

    - Kérlek, ne tégy ilyet velem! - váltott a hangom költőire, és komolyra (már amennyiben az ilyen lehetséges nevetés közben.)

    - Sajnálom, de nem tehetek eleget kérésednek! Tiltja a vallásom! - szóval benne van a játékban. Hát legyen…

    - Apropó vallás! - emeltem fel a mutató ujjamat. - Mikor voltál utoljára gyónni? - kérdeztem komolyságot színlelve.

    - Miért? - a hangja ártatlan volt.

    - Mert már rád férne te', gyarló ember! - tromfoltam le még mindig színészkedve.

    - Oh, én drága Elisabethem, mondd miért büntetsz e kemény szavakkal? Iménti mondatom nem volt valós, de melyek majd elhagyják ajkaimat, mind valósak lesznek. Te vagy nekem a kiút a sötétségből! S, ha emlékszel, jaj, mondd, hogy nem, hogy néha bántottalak, pedig te mindig jó voltál hozzám, mikor meg sem érdemeltem ezeket. Te vagy az, aki… - gyönyörű beszédét megtörte a csengő hangja. Komolyan, mindig akkor zavarnak meg bennünket, amikor nem kéne! - Oh, hogy az a rézfán fütyülő, rézangyalát! - dühöngött.

    Bevallom vicces volt pont az Ő szájából ezt hallani.

    - Kinyitom, jó? - súgtam oda.

    - Jó - motyogta lehangolódva.

    Lehet, hogy most akart vallani. Milyen szépen beszélt… - ábrándoztam. Közben odaértem az ajtóhoz, és figyelmetlenségem miatt lefejeltem azt.

    - Uh… - ráztam meg a fejem, és kinyitottam az ajtót. Lucas toporgott a lakásom bejáratánál.

    - Szia! Milyen gyönyörű vagy! - Csak nekem van dejavum?

    - Öhm… köszi! Fáradj beljebb! - belépett az ajtón, és egyből megakadt a szeme Ryanen.

    - Ő kicsoda?

    - Lucas, bemutatom Ryan Brensent! - mutattam szerelmem felé. Lucas arcán döbbenet volt.

    - A… a… az a Ryan? - dadogott.

    - Ezt hogy érted? - szórakoztam a szőke hajú sráccal.

    - Akinek a temetési papírját mutattad? Aki miatt zokogtál?

    - Jaa - nyújtottam meg a szót - Igen, Ő az.

    - De az képtelenség! És az nem hamisítvány volt! És… és... - dadogott - én ezt nem értem - adta meg magát végül.

    - Nem is kell! De inkább mondd el, hogy miért köszönhetem látogatásod!

    - Csak beszélni szerettem volna veled.

    - Hát itt vagyok.

    - Négy szem közt!

    - Rendben. Ryan… - nem kellett befejeznem a mondatot, Ő már tudta, hogy mit kell tennie. Bement a szobájába. - Én is szeretnék valamit mondani! Hadd kezdjem elsőnek! - kérleltem.

    - Tessék, ki vele.

    - Te hülye barom! - kiabáltam. -  Te sügér! Te szemét, alávaló, sunyi, alattomos disznó! Hogy tehettél ilyet Emilyvel? Van fogalmad róla, hogy mennyire szeretett téged? Én azt hittem, hogy kedvesebb vagy, hogy te nem olyan vagy, mint a többi srác! És mégis ki az a lány, aki miatt ott hagytad a legjobb barátnőmet? Ki az, aki jobb nála? - vártam a választ. - Hallasz? - a hangerőm csak még nagyobb lett.

     - Te vagy az Elisabeth! - motyogta lehajtott fejjel.

     - Tessék? - hangom egészen halk lett, elvékonyult, és úgy éreztem, hogy ez csak egy rossz álom lehet.

     Nem válaszolt. A csend hosszúra nyúlt, elég hosszúra, hogy Ryan kijöjjön a szobájából. Látván rémületbe fagyott arcom, így szólt:

    - Mit mondtál neki? - kérdezte kimért, és hűvös hangon. A hangjában utálat volt, de mégis könnyeden beszélt. Tudtam, hogy most nagyon dühös, de próbálja visszafogni magát. Ez a Ryan más volt. Sokkal másabb. Régen ordibált volna, de most… Ez rosszabb, mintha ordítana, félelmetesebb. Tekintete fegyverként ostorozta Lucast.

    - Én csak…

    - Halljam! - mondta már kicsit hangosabban. Lucas nem válaszolt, ezért Ryan letérdelt elém, és mélyen a szemembe nézett. Tekintete már lágyabb volt. - Mit mondott? - kérdezte finoman.

     - Azt mondta, hogy én voltam az a lány, aki miatt szakított Emilyvel - csak suttogni bírtam. - Miattam történik minden rossz… Miattam lett Evariszt az, aki, és miattam szomorú a legjobb barátnőm - a hangom elcsuklott.

     - Ez nem igaz! Egyik sem a te hibád! - ölelt át. - Csssssss… - nyugtatott, közben simogatta a hátamat. A végtagjaim remegtem, és küzdenem kellett, hogy légzésem ne váltson át hisztérikus sírásba. - Nincsen semmi baj! - suttogta a fülembe lágy, mély hangján. Ez valahogy megnyugtatott. - Jól van! - elhúzódott tőlem, és kisöpörte az arcomból a könnytől nedves tincseket. - Nem a te hibád érted! - szuggerált.

     - Köszönöm! - arcon pusziltam, majd felkeltem a fotelból. Kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam az arcom.

                                                ***

Ryan

     - Nos, kedves… - mi is a neve? - Lucas, tulajdonképpen mit keresel itt?

     - Meglátogattam egy barátomat.

     - Egy barát igaz, semmi más? - a hangom nyugodt volt, mégis cinikus. - Vagy netán hazudsz nekem? - folytattam. - Ne is próbálkozz, tudom, hogy hazudsz! - gúnyolódtam úgy, hogy csak ez a féreg hallja. - Megvan a véleményem rólad, amiatt, hogy Emilyvel mit tettél! Ő az osztálytársam volt még általánosban. Bizonyára hallottál már rólam, vagy nem? Na, mindegy - szinte csak én beszéltem.

     - És mégis mi a véleményed rólam? - a kérdést kissé cinikusan tette föl, de bizonytalanság is bujkált benne.

     - Ugyan az, mint Elisabethnek.

     - Nem tudsz önállóan gondolkodni?

     - Te pedig nem tudod, hogy mikor kell visszafogni magad?! - szűrtem a fogaim közt. - Nem ajánlom, hogy kikezdj vele, mert nagyon rosszul fogsz járni!

     - Azt hiszed csak a tiéd?

     Kezd nagyon idegesíteni ez a srác, de nem bántom, mert Elisabeth haragudna rám.

     - Nem - válaszoltam nyugodt hangon. - Azt szeretném, hogy Ő boldog legyen. Azt viszont tudom, hogy neki, te csak egy jó barát vagy, semmi több. Bárhogy is hozza majd az élet, én mindig mellette fogok állni. Ha pedig ÚGY szeret, én nem fogom erőszakkal itt tartani. Tiszteletben tartom a döntéseit, azok után amit tett értem, és ahogyan bánik velem. De tisztázzunk valamit, én szeretem őt, és talán ő is szeret engem, sőt biztos, úgyhogy nem ajánlom, hogy bárhogyan is megbántsd, kiborítsd vagy hasonlók. És most szeretném, ha távoznál. Köszönj el tőle, mert így illendő! - a hangon ismét fenyegetővé és cinikussá vált.

     Elisabeth kijött a fürdőből, majd elindult felénk.

                                                ***

Elisabeth

     - Szia, Elisabeth! Nekem most mennem kell! Örülök, hogy láthattalak! - rövid időre átölelt, de ennyi is elég volt, hogy érezzem, remeg.

     - Szia! - köszöntem el én is, és miután kiment, bezártam az ajtót. Közel sétáltam Ryanhez, majd felnéztem rá, s így szóltam:

     - Mit mondtál neki, hogy így megijesztetted? - kérdeztem, miközben a szememet forgattam, és mosolyogtam.

     - Csak beszélgettünk egy kicsit! - cinkos vigyor terült el kissé gyermeki arcán, majd átkarolt a vállamnál. - Menjünk tv-zni! - és lehuppantunk a kanapéra.