A fehér fényből lassan kivált két test. Az
egyik a bátyám volt, a másik: Jasmine.
- No, lám! - kiáltott fel. - Kit látnak
szemeim?! - kérdezte cinikus hangon Evariszt. - Az én drága hugicám, és
szerelme. Milyen édes… - mosolygott. Ám ebben a mosolyban minden volt, csak az
nem ami kellett volna.
A kést még időben elrejtettem, hogy nehogy
meglássák, de ha harcra kerül sor, akkor legyen némi esélyünk - még akkor is,
ha igencsak csekély.
- Miért jöttél? - kérdeztem ridegen.
- Jaj, ez a sok miért… Úgy érzem nem
kell, hogy válaszoljak neked.
- Akkor tán rosszul érzed! - magam sem
értem, hogy mi ütött belém. Meg akarok halni?! - Mit akarsz?
- Csak egy kicsit beszélgetni - mondta
nyugodtan a bátyám.
- Akkor beszéljünk! - szólalt meg Ryan a
háttérből. - Csak essünk túl rajta! - morogta.
- Hol a jó modor? Különben is, téged ki
kérdezett? Tanuld meg, itt te nem számítasz! - tromfolta le Evariszt Ryant.
Az utóbbi bekussolt, és csöndben leült az
ágy szélére.
- Nos… Beszéljünk a jövődről - szólalt
meg újra Evariszt. - Ugye tudod, hogy egy év és kilenc hónapod van hátra, és
utána kénytelen leszel velem élni.
- Tudom - morogtam. Egy cseppent sem volt
ínyemre, hogy ezt felemlegeti.
- Kérlek, kicsit boldogabban! - próbált
vidítani. - Nem lesz az olyan rossz! Legalább többet látjuk egymást - erre
megforgattam a szemem.
Ami valljuk be, nem volt jó ötlet, mert
megláttam Jasminet, aki éppen Ryant simogatja. Sajnos kontrolálhatatlanul
elöntött a düh.
- Tűnj el onnan! - ordítottam Jasminere. -
Nem hallottad, te ribanc?! - a bukott angyal elsétált Ryan mellől, és
fenyegetően lépkedett felém.
- Honnan veszed a bátorságot, hogy
megszólíts? - sziszegte a nő.
- Huh… itt valaki nagyon-nagyra tartja
magát - grimaszoltam.
Nekem totál elment az eszem. Mi a szar
ütött belém? Ez nem is én vagyok! Valami nem stimmel…
Gyanakvón Evarisztra sandítottam, aki
gonosz mosolyra húzta szája szélét.
- Te nem vagy más, csak egy ember! - az
utolsó szót undorral ejtette ki száján Jasmine. - Ti, annyira el vagytok
szállva magatoktól…
- Talán nem beszéltem volna veled így, ha
nem kezdesz ki a barátommal, aki láthatóan szorult helyzetben volt!
- De élvezte! - mondta a nő, aki közelebb
lépett.
Itt a nagy alkalom! Valahogyan megkell
vágnom.
A kést az alkaromhoz szorítottam, így
kevésbé látszott.
Jasmine elég közel ért, hogy támadhassak,
és Evariszt ne tudjon elég gyorsan cselekedni. Erősen megszorítottam a penge
markolatát, visszafordítottam a kést támadó helyzetbe, és hirtelen lecsaptam.
Az oldalából vér folyt. Gyorsan előkaptam az egyik vizes flakont, és a folyó
vér útjába tettem, s vártam, hogy a műanyag megteljen. - Mindezt Evariszt tágra
nyílt szemekkel nézte végig. Teljesen lefagyott.
A nő, látszólag elég szarul volt, és
miután az üveg megtelt az 1/5-éig, rácsavartam a kupakját.
Ám a néma örömködés csak pár pillanatig
tartott.
Újra a bátyámra pillantottam, aki már
csöppet sem mosolygott, sőt végtelenül dühös volt. A következő pillanatban, az
agyam lezsibbadt. A kés kicsúszott a kezemből, és majdnem beleállt a
lábfejembe.
Az fejemet tompa zúgás töltötte be, és nem
láttam rendesen, a szemem előtt apró foltok jelentek meg.
Annyit még láttam, hogy amíg Evariszt velem
volt elfoglalva, addig Ryan elsompolygott a késért, elővett még egy flakont, és
- hihetetlen - észrevétlenül a bátyám közelébe került, megvágta a kezét. - Ami
ennél is furább, ezt egy darabig észre sem vette. - A műanyagban kb. 1dl vér
volt, Ryan gyorsan rátekerte a tetőt, és a következő pillanatban egy hatalmas
pofont kapott Evariszttól. - Egy olyan pofont, amitől a szoba másik felébe
csúszott át.
- Alattomos emberek! Fúj! - köpködött.
Átkarolta Jasmine derekát, és eltűntek.
Evariszt távozásával a furcsa érzés is megszűnt. Odarohantam Ryanhez.
- Ryan, hallasz? - kérdeztem, mellette
térdelve.
- Ja, de nemsokára majd nem foglak.
- Mi? - a hangomban rémület volt.
- Nagyon bevertem a fejem, s ettől
elálmosodtam, de ne félj, erős fából faragtak - amint befejezte a mondatot,
szemei rögtön lecsukódtak. De az, hogy nyugodtan lélegzett, megnyugtatott.
Nagy nehezen felvonszoltam az ágyunkra, és
elfektettem. Én is ledőltem mellé. A feje a vállamra dőlt, de nem zavart;
később én is a vállára döntöttem a fejem. A plafont bámulva zakatolt az agyam.
Arra gondoltam, hogy: jelenleg biztonságban vagyunk, mert az elkövetkező két
órában, nem valószínű, hogy visszajönnek.
Üres tekintetem, lassan lyukat vájt a
plafonba.
Mikor Noah és Sarah megérkeztek,
testhelyzetemen, s tekintetemen nem változtattam; a vérrel töltött flakonok a
földön hevertek. - Szerintem erre a képre én is nagyot néztem volna, nemhogy a
két szobatársunk…
- Minden rendben? - aggodalmaskodott Noah.
- Hát… - gondolkodtam, hogy mi lenne a
megfelelő válasz. - Ja - felhúzta egyik szemöldökét, de nem szólalt meg, hagyta
a fenébe az egészet.
Sarah és barátja leültek a Tv elé, és
egészen délig azt nézték. Én eközben még mindig a plafont bámultam, és vártam,
hogy Ryan fölébredjen.
Mikor már az ismerőseink az ebédet
készítették, Ryan mutatott némi életjelet. Lassan kinyitotta szemeit, körül
nézet, majd rám emelte tekintetét.
- Jól vagy? - kérdezte tőlem.
- Én igen, és te?
- Hát - elgondolkozott, majd folytatta - a
fejem még fáj, de nem vészes, megmaradok - viccelődött.
- Akkor jó - mosolyodtam el, mire Ő is
boldogabbnak tűnt.
- És megvan a vérük! - örömködött halkan,
nehogy Noahék meghallják.
- Így van! - mondtam boldogan. - Viszont
kéne szereznünk ezüst medálokat, méghozzá - elkeztem számolni magamban -
tizenegyet.
- Az nem semmi! És mégis honnan szerzünk
ennyit, nincs a bőrünk alatt pénz! Még jó, hogy csak ezüst, és nem arany!
- Megoldjuk, és kész!
Felkeltem Ryan mellől, és elraktam a
vérrel töltött flakonokat.
- Hogy van a fejed? - kérdeztem kicsit
később, mikor már végeztem a hátizsákba pakolással.
- Megmaradok - mondta ismét nem túl
bőbeszédűen, és ez az hangulat a nap további részében is megmaradt.
Kissé szomorú voltam, mert Ryan szinte
tudomást sem vett rólam - amit nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki -, és ez
nagyon fájt. Lehet, hogy nem akart bántani, és az még valószínűbb, hogy ebbe
semmit sem kell beleképzelni, csak én vagyok olyan, hogy mindent a szívemre
veszek.
Estére már elértem azt az szintet, ahol
már nem bírtam tovább, de nem akartam hangot adni ennek, ezért kimentem, és
elkeztem sétálgatni. Elhagytam a fényt és a biztonságot, és elindultam egy
ösvényen, ami messze vitt a háztól, egészen az erdő belsejébe, de még mielőtt
elindultam volna még messzebbre, ráébredtem, micsoda baromságot készülök most
csinálni, ezért megtorpantam, sarkon fordultam, és siettem vissza a fény felé.
Szerencsére jól tudok tájékozódni még sötétben is, így mikor kiértem a
rengetegből, egyből Ryan karjaiba futottam - valószínűleg engem keresett.
- Beléd mégis mi a fene ütött, meg vagy
húzatva?! Még fényes nappal is veszélyben vagyunk, nemhogy az éjszaka kellős
közepén!
- Sajnálom, én csak… - mentegetőztem.
- Ne próbálj meg mentegetőzni! - kiabált
velem, de hangjából nem düh, hanem kétségbe esés áradt. - A frászt hoztad rám,
azt hittem elmentél, és nem is látlak többé, mert az a pszichopata bátyád
megöl! Van fogalmad róla mennyire aggódtam?! - miután befejezte mondanivalóját,
szorosan magához ölet, és a fülembe suttogta: - Még egyszer ne csinálj ilyet! -
válaszként szorítottam az ölelésen.
- Ryan - erre kicsit eltol magától az
illető, hogy a szembe nézhessen -, olyan jó illatod van! - csúszott ki a
számon.
- Köszönöm, a tiéd is isteni! - szagolt a
nyakamba.
Kezemet elvettem a hátáról, és megfogtam az
arcát. Valójában nem tudom, miért tettem, de egyszerűen késztetést éreztem rá.
Hüvelykujjammal végig simítottam a járomcsontját, mutatóujjammal a füle előtti
részt, majd kisujjammal az alsóállkapcsánál fejeztem be arca feltérképezését.
Nem sokkal később, tenyereimet a fiú nyakára csúsztattam, amitől kissé
meglepődött, és megbűvölve álltam, mikor ujjaim alatt éreztem szívverésének
ritmusát.
Ryan nemsokára a derekamra tette az egyik
kezét, és elkezdett befelé terelni.
Megvolt az esti ceremónia, ami zuhanyzásból
állt, és beszáguldottam a paplan alá, ahol jó meleg várt. Vágyódva bújtam Ryan
mellé, aki örömmel fogadta közeledésemet, és összefűzte ujjait az enyémeimmel.
Így lebegtünk át az ébrenlétből, a kellemes álomba.
Másnap reggel Ryan korán ébresztett, és
jelezve, hogy Noahék még alszanak, csendben kivonszolt a napsütötte rétre. -
Normális esetben utálom, ha reggel arra kell ébrednem, hogy süt a nap, de most
ez egészen más.
- Játszunk! - szólalt meg mikor már elég
távol értünk a háztól, és már egészen közel jártunk az erdőhöz.
Fenyegetőzve lépkedett felém, kezeit a
derekam felé nyújtotta, így tudtam, hogy mire készül: meg akar csikizni, és a
hajnali nap fényében megcsillantak gyönyörű, kék szemei. A csapás nem
maradhatott el, így nemsokára már az oldalamon játszottak ujjai, ami miatt
sikongattam és nevettem.
Amikor abbahagyta kínzásomat,
szembefordított magával, és megfogta hideg kezeimet.
- Van valami - kezdte -, amit régóta
elszerettem volna mondani, és gondolom neked is fontos, de eddig mindig
megzavartak - bólintottam, majd kissé félénken újra szóra nyitotta
halványrózsaszín száját. - Amikor először találkoztunk újra sok-sok év után,
akkor eleinte el sem hittem, hogy te vagy az, de amikor felém rohantál, hogy
eltérítsd a kést, megpillantottam barna szemeidet, amiben hatalmas tűz és
akarat volt, egyből fölismertelek - mosolyodott el, de a következő pillanatban
el is komorult. - Tudod, amikor a kés a
mellkasodba szúródott, akkor azt hittem, örökre elvesztettelek, pedig még csak
most találkoztunk újra. Annyira fájt, hogy el sem tudom mondani neked, és amikor
egyik pillanatban még haldokoltál, aztán hirtelen kinyitottad szemeidet, nem is
hittem el, arra gondoltam, csak hallucinálok, de szerencsére még ma is itt
vagy. Itt vagy, hogy eltudjak mondani neked valamit, mégpedig: szörnyű
kínszenvedéssel jár, mikor látom, hogy bajod esik, vagy csak egyszerűen érzem,
hogy nincs minden rendben, mintha amikor neked fáj, akkor nekem is fájna - erre
megértően bólintottam, hiszen én is nagyon jól tudtam, hogy mit érezhet
ilyenkor. - És valami még fontosabb: En… kedvellek téged!
- Gyönyörűen mondtad Kedves Ryanem! Magam
sem mondhattam volna szebben: Kedvellek téged! - suttogtam. Láttam, örül amiért
viszonzott ez az érzelem, és nem lököm el magamtól ezt ,,rossz fiút", de
én nem csak egyszerűen kedvelem, hanem mindennél jobban szeretem.
Elengedte ujjaimat, és szorosan magához
ölelt, ajkait nyakamhoz közel tette, és azt suttogta: Szeretlek! - Majd egy
csókot nyomott az ütőerem közelébe, és tovább lélegzett a nyakamba.
Ezt a hangulatot nem törte meg senki és
semmi - bár ez még nem az igazi vallomás volt -, ám sok idő után megszólaltam:
- Be kéne mennünk! - mondtam.
- Jól van! - karolta át a derekamat, és
szorosan egymás mellett lépkedtünk a ház felé.
- Hol a jó büdös fenében voltatok, majd'
halálra aggódtam magam miattatok?! - fogadott bennünket Noah. - El kéne
indulnunk, gyerünk, pakoljatok össze! - a parancs szerint cselekedtünk, és
negyed óra múlva úton is voltunk.
Nevetgélve sétáltunk a turista útvonalon,
mikor valahonnan neszt hallottunk, és Ryan meg Én, fülünket hegyezve torpantunk
meg. Mint utóbb kiderült, csak egy mókus ijesztett ránk, de hát az ember nem
lehet elég óvatos, ha dühödt bukott angyalok pályáznak rá, bár lehet, hogy ez
inkább már paranoia.
A nap további részében mindenegyes zajra
összerezzentünk, és már búvóhelyet keresgéltünk a szemünkkel. Este mikor már
mindenki visszavonult a sátrába, ismét zajokat hallottunk, de nekem olyan
érzésem támadt, mintha most tényleg félnünk kellene.
- Ryan - szólítottam meg a fiút -, gyorsan
megkell csinálni azokat a medálokat, mert az őrületbe kergetjük így magu - a
mondatot már nem tudtam befejezni, mert iszonyatos fejfájás tört rám. - Au! -
kiáltottam fel fájdalmasan, és a kezemet a fejemre szorítottam, de nem
használt.
- Mi a baj? - kérdezte Ryan, és szemeiben
hatalmas pánik volt.
- A fejem! - sikítottam, de Noahék nem
hallhatták. - Ez nem - tartottam egy kis szünetet - nem normális! Biztosan a
bátyámék. Au! - kiáltottam most már fájdalmasabban.
Ryan próbált rajtam segíteni, de nem
tudott. Végül amikor már az ölében ringatott, és hideg kezét a homlokomra
rakta, valamilyen csoda folytán sikerül álomba merülnöm, és ott némiképp
tompult a fájdalom.
- Meghalsz
édes hugicám! - szólt Evariszt. - Ha kell álmodban nyírlak ki! És ne várd, hogy majd
gyorsan végzek veled, nem ám, majd lassan öllek meg, hogy szenvedj és még a kis
barátod is ott lesz, hogy mindezt az első sorból nézhesse végig! -
nevetett fenyegetően. - De addig is: jó
fejfájást!
- Te
rohadék, húzzál már a fejemből! - ordítottam álmomban.
- Innen
nem tudsz engem elűzni, és nincs, aki megmenthetne, mert Ryan nem tudja, hogy
épp rémálmod van, szóval egészen reggelig élvezhetjük a másik társaságát! -
röhögött őrült módjára.
-
Segítség! - kiáltottam, remélve, hogy Ryan esetleg meghallja és
fölébreszt vagy akármi, csak hadd menekülhessek innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése