Az Időutazó 21. fejezet

    A hosszúnak ígérkező út, úgy elillant, hogy egyik pillanatban még Ryant kérleltem, hogy siessen már, a következőben már a szüleim háza előtt fékeztem le a Volvómmal.

     - Ne vegyél komolyan semmit, amit az apám mond! - figyelmeztettem a kék szeműt.

     - Jaj, nem lehet olyan rossz! - legyintett.

     - Várd ki a végét! - mondtam, azzal otthagytam útitársamat az autóban.

      

     Mikor az ajtóhoz értem, kicsit tétováztam, hogy most hogyan tovább, de szerencsére Ryan bekopogott helyettem.

     Hamarosan megjelent az ajtóban, rég látott édesanyám, kinek arcán lágy, kedves mosoly jelent meg.

     - Szia édesem! - köszöntött, majd szorosan magához ölelt és puszilgatott.

     Mikor végre elengedett, a mögöttem tétlenül ácsorgó fiúra nézett, aki illedelmesen bemutatkozott, és anyám jelentőségteljesen nézett rám. - Miért kell minden szülőnek ilyennek lennie?!   

     - Gyertek be! - tárta ki az ajtót. - Szólok apádnak, hogy itt vagy! Most is bringát szerel - tette hozzá sóhajtva. Ezen muszáj volt mosolyognom, de hirtelen eszembe jutott a közelgő fenyegetés.

     - Na most lesz rázós! - súgtam a kékszemű fülébe.

     Az egész csak annak indult, hogy lepasszoljuk a medálokat, de mostanra már hivatalos ,,barát bemutatkozás/ismerkedés lett.

    - Nem készültem vendégek fogadására, de főzök valamit. - Még a konyhába menet ezt motyogta: - Hallgatnom kellett volna a könyököm jelzéseire…

     Míg anyám a konyhában sürgölődött, drága édesapám az én feketehajúmmal diskurált. Egyik kérdés után a másikkal bombázta szerencsétlent.

     - Hol találkoztatok? - választ sem várva jött a következő kérdésével. - Honnan ismered a lányomat? Mióta tart ez? - Ryan zavarodottan pislogott, de végül összeszedte magát, és sorban válaszolgatni kezdett a feltett kérdésekre.

     - A Gellért hegyen, ahol kishijján megölt az őrült barátnőm pasija, de a lánya megmentett - közölte könnyeden a mellettem ülő fiú, mire én elképedtem, majd meglökdöstem a térdét, és mélyen a kékségbe néztem, mire Ő csak megrántotta a vállát, majd fojtatta. - Még általánosban osztálytársak voltunk, és ha jól emlékszem, akkor az első találkozásunk azóta, egy szokatlanul napos és meleg, december eleji napon volt. Pont mikor megakartak ölni, ő kiugrott a bozótból, és - szívverésem felgyorsult, szaporábban lélegeztem, féltem, apám mit gondol amiért olyan felelőtlen voltam, hogy simán egy kés elé vettetem magam, de Ryan nem fojtatta tovább a mondatot. Megkönnyebbülten sóhajtottam, de kár volt.

     - És? - kérdezett rá apukám.

     - Mindegy is! - Valami elterelés! Gyorsan! - És veletek mi történt mostanában? - kérdeztem.

     Apám, a vendégünkkel nem törődve, elkezdte ecsetelni, hogy az én drága édesanyám állandóan cseszteti, mert még mindig nincs munkája, és hasonlók.

     Mikor anyám kikukkantott a konyhából, a szemben ülő családtagom az új Shimano váltóról kezdett beszélni.

     Hihetetlen!

     Bocsánatkérőn Ryanre pillantottam, mire megértőn elmosolyodott, és mutatóujjával megcirógatta arcom. Boldogság töltött el, de egyből lefagytam, mert megláttam, hogy apám milyen képet vág. Nos, elég nehéz lenne pontos leírást adni erről, de azért megpróbálom. Borostás arcán olyan érzelmek hullámoztak át, amelyekből ilyen mondatokat lehetett kivenni: ,, Hozzányúltál a lányomhoz?! ", ,, Ez aranyos! ", ,, De ő is fiúból van! ", és ilyesfélék.

     Szerencsére anyám épp kilépett a konyhából, és áttessékelt minket az étkezőbe, kizökkentve ezzel apámat.

     Az ebéd közben, apám a humoros oldalát mutatta, ami abból állt, hogy rettentően fárasztó, maga által kreált vicceket sütött el. - Ez talán még az előbbinél is halálosabb volt!

    Este kilenc van, és még mindig nem tettük meg azt, amiért jöttünk, így mikor elhallgattak a szobában lévők, belekezdtem én - eddig szinte szótlanul hallgattam szeretteim társalgását.

    - Mint ahogy sejtettétek, nem ok nélkül jöttünk. Ryan és Én hoztunk valamit. - A feketehajú észbekapott, és kivette a zsebéből a két medált.

    - Ez egy különleges medál - kezdte Ryan - tudom, valószínűleg nem hisznek az ilyesmiben, de - elhallgatott, mert nem tudta hogyan is kéne ezt tálalni.

    - A lényeg, hogy mindig hordjátok, mert megvéd a b… az ártó dolgoktól. Kérlek, vegyétek fel!

    Szerencsére nem ellenkeztek, így már a nyakukban is volt.

    - Nem kellett volna annyi vámpíros könyvet olvasnod! - mondta anyám rosszallón, miközben a nyakában lógó ezüstöt tanulmányozta.

    Hirtelen fojtó lett a levegő, és egy árny jelent meg a szüleim háta mögött. Rémület töltött el, hisz tudtam, ki az, Evariszt. A bátyám közelebb lépett édesanyánk testéhez, és ujjait a nyakához közelítette, ám fél centinél közelebb nem férkőzhetett hozzá. Az ujjbegye és anyám ütőere között fehér fény villant.

    - Mi a fene?! - értetlenkedett a bátyám.

    Szüleim hátrafordultak, arcukra döbbenet ült ki. Nem sokkal később az anyám arcát sós könnyek rajzolták végig, és már ment volna régen halottnak hitt fiához, hogy megölelje, ám a köztük lévő térben ismét fehérség világított.

    A körünkben lévőknek hamar leesett, hogy Ryan és Én állunk e mögött, és tudjuk a választ a fel nem tett kérdésekre. Mi csak álltunk, mire Evariszt bedühödött, szeme fehérfényben úszott, és morogni kezdett. A váratlanul jött, kicsit sem gyenge szél, instabillá tette a közelünkben lévő könyvespolcot, és kishijján a családomra dőlt, de valami erő megállította. Evariszt dühöngött; mindenegyes papír széle lángra lobbant, mely lassan kezdte felemészteni az egész szobát. A tűz pattogása és morajlása töltötte be a fülemet. Azon agyaltam, hogyan juthatnánk ki, ha az összes kijáratot a lángoló gerendák már elzárták.

    - Komolyan megakarsz ölni minket? - üvöltöttem túl a zajt.

    - A ti kis szerelmetek miatt lett belőlem bukott angyal, emlékezzetek csak vissza! - mutatott kettőnkre, és szájából nyál fröcsögött.

     Édesanyám teljes pánikban volt, míg apám kiutat keresett.

     A lángok egyre jobban körülöleltek. Vajon ez lesz a vége mindennek?

     - Megölnéd a leendő szolgádat? - kiabáltam, aminek a vége szaggatott köhögés lett a füst miatt.

     - Majd szerzek valaki mást - mondta könnyeden a bátyám -, szóval most szórakozhatok!

     A lángok, melyeket Evariszt irányítani tudott elaludtak körülöttem és a szüleim körül, és csak Ryant zárták el tőlem.

     Ez telibe talált! Én Ryant mentem, és a lángok közé vetem magam, míg a szüleim engem, tehát szép kis vérfürdő lesz, de ha nem cselekszem, akkor a szerelmem meghal - és mivel én önző vagyok, csak a magam boldogságát (és Ryanét) akarom, ezért mindjárt öngyilkos leszek. Már nem menthet meg senki és semmi…, hacsak nem jön valami külső segítség.

     Egyik pillanatban egy láthatatlan kezet éreztem a bal vállamon, és egy női hang suttogta a fülembe:

     - Bízz bennem! Fogjátok meg egymás kezét, kiviszlek innen titeket, és Ryant se féltsd! - amint megfogtuk egymás kezét, máris elillantunk a biztos halál helyszínéről.

     Nem tudom, hol vagyunk, de ebben a pillanatban nem is érdekelt. Azonnal szerelmem nyakába ugrottam, és ujjaimmal fésülgettem a fekete haját, Ő pedig szorosan ölelte a derekamat.

    - Hál' Istennek! - dörmögte a fülembe. - Csak abban reménykedhettem, hogy nem ugrassz a tűzbe! Jaj, édes Elisabethem! - sóhajtotta, és bár a hangja megnyugtató, kellemes volt, volt menne némi szenvedély is.

    - Pedig majdnem megtettem…

Evariszt              

 

  

    - Ez meg mi a fene volt? Te vitted el őket? - tajtékoztam a dühtől, és Jasmine szemébe meredtem.

    - Igen, én voltam, de nem hagyhattam, hogy megöld a családodat! Tudom, én neveltelek mindenféle rosszra, de kedvesem, én sosem bántottam szeretteimet még bukottként sem!

    - Te ezt nem érted! Te nem a családod miatt lett az aki, hanem mert csak úgy megszegted a szabályokat!

    - Ebben nagyot tévedsz! Ugyanabban a cipőben jártam, mint te most, én is a kishúgomnak segítettem, csak nem szerelemben.

     - Csak ugyan? - A fenébe, nem akartam ilyen durva hangot megütni!

     - Igen! De még ma sem bánom, ha lenne rá lehetőségem, hogy megváltoztassam a múltat, akkor sem cselekedtem volna másképp. Halálos beteg volt, de meglehetett volna gyógyítani, csak a beavatkozástól nem maradt volna olyan szép, amit ő nem akart, és így meg sokáig szenvedett volna a halála előtt, ezért öngyilkos akart lenni, de én megakadályoztam, és segítettem neki, ahol csak tudtam - mondta könnyekkel a szemében. Már majdnem meghatódtam, de végül győzött újonnani  kőszívem.

     - Én viszont megbántam, amit tettem! Hagynom kellett volna, hogy leugorjon arról a rohadt hídról, és már ott rohadna a folyó mélyén!

     - Micsoda? Evariszt, hallod, amit mondasz? - kiabálta kétségbeesetten. - Nem ilyennek ismertelek meg, te… talán életedben sem voltál jó, csak tévedés lehetett, hogy te valaha is angyal lehettél, ennyit nem változhattál, vagy talán túl sok volt a lelked mélyén a gonosz, ami most fel is erősödött… - gondolkodott el.

     - Ne beszélj már hülyeségeket, inkább mondd meg, hol van húgom és a drágalátos pasija! - követeltem a barnahajú nőtől.

     - Azt várhatod!

     - Mi van? Átálltál melléjük? - kérdeztem cinikusan.

     - Elég ebből a hangnemből! - ordított rám. - Nem veszed észre, milyen gonosz lettél, porig égeted a családod házát? - egyetlen legyintéssel eloltotta a tüzet, és olyan lett a szoba, mintha nem is jártam volna itt. - Nem tudlak eléggé utálni, de… - lágy volt a hangja, amibe most némi él és megbántottság is keveredett - most takarodj innen! - a kezével legyintett egyet, és máris visszakerültem a bukottak földjére.

     Hogyan csinálhatta? De mindegy is, imádom ezt a nőszemélyt! - már nem utálkoztam.

Elisabeth          

            

     

    A láthatatlan női alak visszatért, de most már testet öltve, és megszólalt.

    - A bátyád egy darabig nem jön vissza, és a házat is rendbe raktam!

    - Köszönjük Jasmine! - hálálkodtam.

    - Viszont magyarázattal tartoztok nekem, mert amíg nem lettem alaktalan, a közeletekbe sem tudtam férkőzni!

    - Várj! - emeltem fel a kezem. - Szóval alaktalanul a közelünkbe tudsz jönni? - estem kétségbe. - Ugye ilyenre Evariszt nem képes?

     - Egyenlőre nem - nyugtatott meg -, majd csak 200-300 év múlva lesz rá képes - tájékoztatott, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. - De mi ez az egész? - tudakolta.

     - Azt sajnos nem mondhatjuk meg! - felelte Ryan.

     - Értem - tekintete kedvesből ádázra váltott. - De nehogy azt higgyétek, hogy mostantól mellettetek állok, a szövetség felbomlott, mert szeretem a bátyádat, és nem pártolok el mellőle miattatok! - magyarázott nekem.

     - Akkor miért segítettél nekünk, miért mentettél meg?

     - Mert én sosem öltem volna meg a családomat, és nem tudtam tétlenül nézni, ahogy az én drága bukott angyalom gyilkol! Most megyek! - azzal eltűnt.

     Abban a pillanatban, ahogy eltűnt, mi visszakerültünk a házba, ami valóban ép volt.

  

     - Ez… - akadt el apám szava.

     - Nem lényeg! - kezdtem hadarni, hogy minél hamarabb szabadulhassunk, és ne kelljen magyarázkodni. - Látjátok, ezért nem vegyétek le a medált, az majd megvéd benneteket, hogy közvetlen érintkezzenek veletek. Most távozunk! - mondtam már Ryannek, aki átkarolta a derekamat, és a hajamba csókolt, majd az ajtó felé vettük az irányt.

     - De…

     - Nem! - vágtam a szavukba, és becsaptam magunk mögött az ajtót. Gyorsan beszálltam az autómba, ahova Ryan is követett, és gyorsan elindultam. - Irány haza, küldetés teljesítve, már csak Lucasnak kell odaadni a medált!

     Mikor már otthon voltunk, újra erőt vett rajtam a megfázás, nagyon rosszul lettem.

     - Ryan, én - kezdtem, de összeestem. Ő a karjaiba vett.

     - Rosszul vagy? - kérdezte aggodalmasan, mire egy halovány bólintás volt a válasz. - Nem vagy lázas - állapította meg. -  Mid fáj?

     - Semmim, csak szédülök… - sóhajtottam.

     - Gyere - vitt magával a szobájába, és lefektetett az ágyára -, ma már mellettem alszol! Nem bírlak egyedül hagyni! - erre álmosan elvigyorodtam.

     - Gyere te is! - hívogattam, mire engedelmeskedett, és ruhástól bevetette magát mellém. Cirógatta arcomat, és a szemhéjam lassan lecsukódott.

     - Aludj, édes! - puszilta meg Ryan az arcomat. - Álmodj szépeket! - Ám válaszolni már nem tudtam, pedig mennyire akartam...