Kopp,
kopp… Kopp, kopp… - érkezett a vízcsepp a párkányra. - Félelmetes fény cikázott
végig a felhős égen, s ezt a nagy robajjal ránk törő mennydörgés követte.
Hát persze, hogy vihar van! Biztosan
Evariszt intézte így… - bosszankodtam magamban.
Ahogy a faliórán a másodpercmutató haladt
előre, úgy számlálódtak vissza a megmaradt perceim, idegesítő hangja egyre csak
vízhangzott a fejemben.
Rápillantottam az ablakon lecsorgó
vízcseppekre, és egy arcot véltem felfedezni benne. Úgy nézett ki, mint én, de
tekintete ádázul meredt a távolba, egy helyen volt, hol még élő nem járt, s
halottak sem fordultak még meg ott, a bukottak világában volt. Talán szemében
nem csak kegyetlenség volt, hanem mérhetetlen fájdalom is, talán az Ő
elvesztése miatt lett ilyen…
Egy vállamon nyugvó kéz - amiről nem
tudtam, hogy ott van - rántott ki mélázásomból.
Ryan szembefordított magával, és egy
sokáig tartó csókkal próbált lenyugtatni - nem sok sikerrel, mivel a szívem így
csak még hevesebben dörömbölt a bordáim mögül, kiakart törni.
A hirtelen jött, hangos zajra úgy ugrottam
tőle, hogy szinte nekiröpültem a falnak. Egy villám csapott a közelbe, és abban
pillanatban, mintha valami belülről akarna szétmarni, úgy tört rám fájdalom.
Valami nem stimmel…
- Mi történt? - fordult felém Ryan.
- Öhm… - nyögtem - nem… tudom!
Nem sokkal később enyhült a fájdalom
olyannyira, hogy föltudtam kelni a földről, és egyenesen a most megjelent
bátyám ölelő karjaiba futottam.
- Most már jobban vagy? Annyira sajnálom,
csak ezt nem tudtam kihagyni! - nevetett ördögien.
- De hogyan? A medál… - nyúltam a
nyakamhoz, de nem találtam semmit. - Hogyan?
- Emlékszel, hogy ma éjszaka arra ébredtél,
hogy valaki idegen volt a lakásban? Nos, én elég befolyásos személy vagyok, és
így az emberek szívesen cselekednek úgy, ahogyan én azt parancsolom nekik. -
Nemtörődöm kedvessége már-már undorító volt. - De ne is törődj vele! Gyere ide,
hadd öleljelek meg! - tárta szét a karjait, és még ha akartam volna, sem tudtam
volna ellenkezni. Megbűvölt!
Szorosan ölelt Evariszt, és a következő
pillanatban éles fájdalom nyilallt a hátamba, ami hamarosan már csak tompa
fájdalom volt. De én pontosan éreztem, hogy mi történt az imént. A bátyám hátba
szúrt. Éreztem, ahogy a kés éle végig hasítja izzadságtól nedves bőröm, majd
nagy fájdalmak közepette átsiklik a bordáim közt, és végül eléri vadul dobogó
szívemet. Ha ez még nem lett volna elég, még hátra is lökött Evariszt, így a
hátamba szúródott kés hegye, szinte már kilátszott a mellkasomon, s itt döntött
úgy bukott angyal rokonom, hogy megkímél, így valamelyest tompította a
fájdalmamat úgy, hogy egy jókora fejre való ütéstől elkábultam. Persze Ryan még
eleinte hadakozott, de végül föladta, s mellettem térdelt tovább, fejemet a
kajaiban tartva, míg végleg meg nem haltam. Végleg nem dobogott tovább a
szívem, s Evariszt a lelkemmel el nem távozott.
~~ VÉGE ~~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése