Néhány nap múlva már egészen jól tűrtem a
folyamatos szárazságot, és a megaláztatást, ami a szolgaságommal járt.
Lefekvéshez készülődtem, amikor mintha Noah hangját hallottam volna a fejemben,
s engem szólongatott volna.
- Ki van ott?
- kérdeztem hangosan.
- Én vagyok az, Noah! Hogy s mint? - a hangja
vidám volt, mégis… volt benne valami aggasztó, valamit titkolhat…
- Hát semmi különös, örülök, hogy hallak! Mi van Ryannel? Jól van? Most
ott van? Mit csinál? – Szinte már meg sem döbbentem
azon, hogy ilyen furcsaságok történnek velem: valaki, jó messziről beszélget velem úgy, hogy egy MÁSIK VILÁGBAN vagyok.
- Öhm… - habozott - most éppen alszik, de ha gondolod fölébreszthetem!
- Ne, hadd aludjon csak,
majd máskor beszélek vele! – valahogy képtelen lettem
volna beszélni vele.
- Hát jó! Figyelj, már dolgozunk a terven, hogy hogyan
hozhatnánk vissza, és már nagyjából tudjuk hogyan öljük meg a bátyádat, szóval
kitartás! - bíztatott. - Ja, és még
valami! - hosszú szünet következett, és már azt hittem, hogy megszakadt
a vonal, de végül belekezdett. - Jobbat
érdemelnél Ryannél!
- Ez meg mit jelentsen? - Hogy érti?
- Á, hagyjuk! Nem mondtam semmit, csak össze-vissza
beszélek mostanában!
- Miért, mi
történt veled mostanában?
- Ez… egy hosszútörténet…
- Ez meg egy
hosszú éjszaka, és már kurvára magányos vagyok, szóval dumcsizzunk! -
javasoltam.
- Hát jó! - és elkezdte mesélni, hogy Ő meg
Sarah milyen jól megvoltak, ám egyszer csak, nem olyan régen, valamin nagyon
összeveszetek és szakítottak.
- Oh… nagyon
sajnálom! Pedig aranyosak voltatok!
- Pont úgy, ahogy ti Ryannel! - sóhajtotta.
- Na most már
elég ebből! - kiáltottam. - Mi ketten még most is jól megvagyunk, szeretjük
egymást!
- Abban sosem kételkedtem, hogy szereted Ryant!
- De mi? Ryan
már nem szeret engem??? Ezt honnan veszed? Mond el, amit tudsz, bármit!!! Ne
szórakozz velem!
- Te meg
kivel beszélsz? - szólalt meg hirtelen Jasmine.
- Á, semmi -
legyintettem a vaksötétben -, csak tudod unatkozom!
- Értem -
hagyta rám, és távozott, bár majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy tudja,
mi történik.
- A bátyád csaja? - röhögcsélt a fejemben Noah.
- Igen az! -
nevettem, de aztán eszembe jutott, amit mondott. - Szóval mi van Ryannel?
- Mindjárt elpárolog a szentelt víz! Majd még holnap
beszélünk, ígérem elmondom! Szia! Aludj jól! - megszakadt a vonal.
- Szia -
sóhajtottam.
Nem értem
miről beszél Noah! Mi lehet Ryannel, ami miatt azt hiszi, nem szeret már engem
a kék szemű? Holnap kiszedem belőle, annyi szent!
Zaklatottan
tértem nyugovóra, és ez még álmomban is követett. Mindenféle lidércek
kergettek, menekültem volna, de Ryan visszatartott, és feléjük hajított… Az
utolsó pillanatban viszont Noah ugrott elém, és mentett meg.
Mégis mit
jelentsen ez? Ryan elárult volna? - Mindig is jók voltak a megérzéseim, és
volt, mikor megálmodtam dolgokat. Vajon ez az álom igaz volt, kedvesen elárult
volna? - És volt még valami, amire csak jó néhány órával a felkelésem után
figyeltem fel. Volt valami Noah, a megmentőm szemében, ami aggasztott. Nem
árulás, inkább tartózkodás; a hírtelen közelsége, ugyanolyan gyorsan is
távozott.
- Hé, drága
húgocskám! Gyorsabban kapkodd a szép lábaidat, mert ha rajtad múlna, már
biztosan éhen haltam volna! - kiáltott rám Evariszt.
Könnyű azt
mondani, nem olyan egyszerű egy fene tudja milyen lénnyel - aki mellesleg már
halott - a hátadon rohangászni!
Amíg én itt szenvedtem, azon járt az agyam, vajon mi lehet Ryannel. Na,
és Noahval? – Kezdtem aggódni, túlságosan érdekel Noah,
ami azért ennyire nem kéne, hogy érdekeljen…
Noah
- Józanodj
már ki! - ordítottam Elisabeth barátjával, Ryannel. - Azt persze már nem
tudhatom biztosan, hogy Ryan még a barátnőjének tartja-e Elisabethtet, de
szerintem már nem. Hogy mondjam meg annak a szegény lánynak, hogy a barátja,
akiért oly sok mindent föláldozott - még a saját életét is -, hogy megcsalta?
- Téged mégis
ki kérdezett?? - Másnaposságán még néhány sörrel akart segíteni, no meg vagy 20
liter tejjel, aminek már a felét biztosan bevedelte, és ettől csak még
kezelhetetlenebb lett.
- Te, Drake!
- súgtam az ittas bátyjának. - Mit kéne csinálnom vele? Na, és Elisabethtel?
- Fogalmam
sincs! - jött a válasz, ami nem igazán segített ebben a helyzetben. - Szegény
lány ezt nem érdemli meg… De muszáj lesz elmondani neki! Jaj, úgy örültem, hogy
az én szoknyapecér öcsém végre talált valaki rendes lányt, erre mit csinál...
hát megcsalja…
- Azt hittem,
nem töri össze! - csóváltam a fejem. - Ma beszélni fogok Elisabethtel,
elmondom, mit tett Ryan!
- De óvatosan
mondd, ne borítsd ki nagyon!
- Hát… könnyű
azt mondani! - forgattam a szemem. - De kíméletes leszek.
Néhány óra
múlva rászántam magam a beszélgetésre, és nagyjából a szöveget is kitaláltam.
Hát lássunk hozzá!
- Noah? Te
vagy az? Szia! Jaj, már azt hittem, sosem hívsz fel! Na, mondjad már!!! -
követelte Elisabeth.
- Szia!
Biztosan hallani akarod? - kérdeztem rá sokat sejtetően.
- Bármi is
az, tudni akarom! - csökönyösködött. Mindig is erősnek akarta mutatni magát, és
valamilyen szinten az is, de ez lehet, hogy sok lenne így neki…
- Ryan… miután te elmentél, elindult sétálni, és egész éjjel haza sem
jött. Másnap, mikor hazaért részeg volt, és egy… - nagyot nyeltem - egy lánnyal
állított be. – Hát basszus, ez pont hogy nem kíméletes
volt, inkább nyers.
- Szóval... -
lihegte - megcsalt… - ezt inkább állította, mint sem kérdezte.
- Igen -
feleltem halkan.
- A kibaszott
életbe! Ezt nem hiszem el! Ha visszamegyek, én nem tudom mit csinálok vele, de
az biztos, hogy nem lesz számára kellemes! Először is leborotválom a haját,
aztán lehúzom a körmét, és a kezét sós citromlébe mártom!!! - dühöngött.
Bevallom, kicsit félelmetes tud lenni néha. - Bocs, csak ez a hely…
- Semmi baj!
De figyelj, Ryan is segíteni fog a kiszabadításodban, és nem szeretném, ha még
ott vesznétek össze!
- Majd
türtőztetem magam! - hallottam Elisabeth hangjában, hogy eléggé csalódott, de
nem lesz öngyilkos, mint még két évvel ezelőtt. Bár a jelenlegi állapotában,
tökmindegy…
- Ja, és
hamarosan megyünk érted! - jelentettem ki az örömhírt.
- Hmm… Ez
elég tág fogalom, de azért ad egy kis reményt. – Hallottam, hogy nem igazán
dobja föl ez a csekély kis napsugár ott a sötétben, de megmakacsolta magát, és
rég nem hallott boldogsággal folytatta. - Ez fantasztikus! Imádlak!!! De… - ha
engem kérdeznek, akkor nagyon elgondolkodott azon, hogy kimondja-e, amit
szeretne - vigyázzatok magatokra! És Noah!
- Igen?
- Egy angyal
vagy! - mosolygott, hallottam.
- Ezt most
sértésnek vegyem? - viccelődtem.
- Nem! Abszolút nem! Hálával tartozom neked! – mondta. – Köszönöm!
- Hát nincs
mit! Sajna most mennem kell, fogy a szentelt víz! Nem túl sokára találkozunk,
és ígérem, hazaviszlek!
- Vigyél!
Szia!
Basszus, most
jutott el az agyamig! Azt mondtam, én viszem haza, ez nem úgy tűnhet, mintha…
á, e mögött csak barátság van!
Elisabeth
Sok-sok napja
már, hogy utoljára beszéltem Noah-val, kezdek aggódni… - merengtem az
éjszakában egy fa tövében. Gondolkodásomból távolról érkező léptek zaja
riasztott föl. Hátrafordultam, és egy magas férfi alakot láttam közeledni, majd
mikor ideért leült mellém.
- Szia, Vencentinus vagyok!
- Öhm… Szia, én Elisabeth! Hogy-hogy itt,
miért, és egyáltalán ki vagy te? Nem ismerlek.
- Hát persze, hogy nem, sőt
valószínű, hogy még nem is hallottál rólam, én viszont annál többet tudok
rólad, ám csöppet sem eleget. Annyit tudok, hogy te egy roppantul mazochista
lány vagy, feláldozni magad egy olyan férfiért, aki megcsal, s aztán egy
másikat angyalnak titulálni, mert jönne megmenteni téged?! Kicsi lány ébresztő,
ez itt a valóságos rémálom, innen nincs menekvés! – Bár
rettentően illúziórombolónak érzetem amit mondott, mégsem
vágott úgy mellkasba. És, hogy miért? Volt benne valami különleges, és nem
olyan, mint Ryanben vagy akár Noah -ban. Nem, valami egészen más volt, mégis
elkeserítően hasonló. A hangja mintha mély és nyugodt álomba akarna ringatni. Ő
olyan embernek tűnik még így ismeretlenül is, akiben megbízhatok. Nem bántana,
annál inkább védene.
Amint visszazökkentem a valóságba így szóltam:
- Basszus, te ilyeneket honnan veszel? És
hogy mondhatsz ilyet? Honnan tudsz ilyen sokat rólam? És én mért nem tudok
semmit rólad?
- A szomszéd szobában lakom,
és sok mindent áthallok; nem reménykedem már a menekülésben, én több mint 200
éve itt vagyok; és veled ellentétben sok ismerősöm van – a legutóbbit nem bántásnak szántam, majd idővel neked
is lesznek barátaid.
- Oh, oké. – Köpni-nyelni nem tudtam. – Ha már ilyen sokat tudsz rólam, magadról is elárulhatnál legalább annyi
információt, mint amennyit rólam tudsz.
- Legyen – sóhajtott – hosszú még
az éjszaka. Én 1765 februárjában születtem Dél-Franciaországban, és nem sokkal
ez után átköltöztünk Németországba. Huszonhárom évesen haltam meg születési
rendellenesség miatt. Földi világon elkövetett bűneim
miatt pokolra jutottam, ám ott egy idő után túl jónak bizonyultam, s így
átkerültem ebbe a világba. Több, mint 200 éve szolgálom a bátyádat – sóhajtotta gondterhesen.
- Te szegény…
- Ja, nekem mondod! – nevetett már
kínjában.
A nevetése igazán szívderítő volt. Egy, a semmiből jövő fény
megvilágított az arcát, és majdnem leesett az állam a helyéről. Ha Ryannek nem
is, de neki aztán angyali arca volt… Sötét-szőke haja van és kéke-zöld szeme.
- Azt a mindenit! – mormogtam.
- Mondtál valamit? – kérdezte.
- Öhm, semmit. – Fura volt, mert biztos hallotta, amit
mondtam, de udvariasságból nem hozta föl. Ryan már biztosan kérdekett volna
testi adottságaival, míg Vencentinus csak csendben maradt – jó,majdnem csendben. – Voltak testvéreid? – kérdeztem a mellettem ülőt.
- Igen, egy húgom, de ő még élt akkor, mikor én meghaltam; szerencsére
ő nem szenvedett abban a nyavalyában, mint én. Remélem, boldog volt, amíg élt.
– Olyan szomorúság lakozik a szívében, ami még az enyémet is fölülmúlta.
Teljesen összeszorult a szívem…
- Hallod, ez még nekem is fájt! – mondtam ki
meggondolatlanul, a szám elé kaptam a kezem, így még
jobban fölhívtam a figyelmet véletlenül kimondott szavaimra.
- Sajnálom, nem akartam, hogy e-miatt te is rosszul érezd magad.
- Na, most meg bűntudatot keltettél bennem!
Elkezdett nevetni, megint azon a vidám hangján. – Még neked van bűntudatod? – nevetett tovább. – Na gyere ide te, kis bűntudatos! – ölelt magához. Minden pillanatot élveztem,
amit a karjai közt tölthettem, de mint minden jónak, ennek is vége kellett,
hogy legyen. S a vég nem volt más, mint Jasmine.
- Ejnye, már el is felejtettük Ryant? – topogott mellettünk. Nem gondoltam volna… Na tünés aludni! – lökdösött egészen hazáig. – Aludjatok a saját
szobátokban, pihenjétek ki magatokat,holnap nagyon sok munkátok lesz. Alvás! -
lökdösött be egyenként az ajtónkon, de valahol mélyen a jó szándék vezérelte.
Miután
elment, néhány perccel később kopogást hallottam Vencentinus felőli faltól.
Kikeltem az ágyból, és a fülemet a falra tapasztottam, és vigyorogtam.
- Lizbeth! – szólított egy
számomra idegen becenéven.
- Igen?
- Folytatjuk a beszélgetést? – kérdezte
minden hátsószándék nélkül. (Tudom, hogy nem volt benne semmi rossz.)
- Hogyan?
Csavarozás szerű hangokat hallottam, és szinte láthatatlan 50x50-es
kisajtó nyílt le, és már át is mászott.
- Hát így! – mosolygott.
- Mióta van ez itt? – kérdeztem.
- Nem tudom. Komolyan nem. Csak megtaláltam.
Az éjszaka
egy kis részében folytattuk a beszélgetést. Főleg ő kérdezett Noah -ról,
Ryanről, családomról, hogyan kerültem ide (pontosabban elmesélve) és hasonlók.
Amikor meg már elálmosodtam, jó éjszakát kívánva elköszönt, majd minden olyan
volt, mintha csak egy álom lett volna találkozásunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése