Az Időutazó 8. fejezet

Elisabeth

     - Most pedig te jössz! - vigyorogtam fenyegetően. Az arcát még jobban szorítottam.

     - Mi ütött beléd? - remegett Ryan hangja.

     - Hogy tehetted ezt velem? Miért csókoltál meg? És utána miért smároltál egy másik csajjal? - kérdezgettem könnyes szemmel.

     - Ő, a barátnőm volt - mondta halkan.

     - De, akkor engem miért csókoltál meg? Milyen ember vagy te? Na, meg az, hogy ha egy napja vagy együtt egy csajjal, akkor máris a barátnőd. De igazából ez sem érdekel, nem érdekel, hogy hogyan intézed ezeket a dolgaidat. Az viszont annál inkább, hogy a hátam mögött teszed ezeket. Mégis mit képzeltél? Idehozol egy vadidegen csajt, és  én még vágjak hozzá jó képet. Miért tetted mindezt?

     - Ez nem tartozik rád! - kiabálta.

     - Igazad van! Végül is ez az én lakásom. Én mentettelek meg!

     - Ezt ne dörgöld az orrom alá! - mondta dühösen, összeszorított fogakkal. - Nem kértem, hogy ments meg! És attól, hogy megtettél, az nem jogosít fel arra, hogy a tulajdonoddá tégy.

     - Ebben igazad van, ezt belátom - mondtam halkan. - De most nem erről beszéltünk. Miért?

     - Mert ehhez volt kedvem - mosolygott.

     - Ehhez volt kedved? - hitetlenkedtem. - Arra nem gondoltál, hogy ezzel tönkreteszel? Én szeretlek téged, de sosem bízhatok az érzéseidben. Mindig attól félek, hogy még ennél is jobban foglak szeretni, ha pedig csapdába csalsz, akkor az vesztemet is jelentheti. Tudod milyen rossz így élni? A szerelemtől rettegni?

     - Nem - egy pillanatig elkomorult, és a földet bámulta, majd hirtelen felpillantott. - Szerencsére nem kell megtudnom, mert én bárkit megkaphatok - ezzel a kijelentéssel most nagyon felhúzott.

     - Egy cseppet sem félsz attól, hogy majd egyszer nagyot koppansz?!

     - Nem.

     - Pedig kellene! - löktem egyet rajta. Hanyatt esett, de mielőtt a feje is földet ért volna, megtartottam. - Nekem, most ehhez van kedvem! - vigyorogtam.

     Ráültem, és lefogtam a karjait. Közel hajoltam arcához, majd egy csókot nyomtam a homlokára.

     Leszálltam róla, megfogtam az egyik karját, és felrántottam. Nekilöktem az egyik falnak, majd utána sétáltam.

     - A szemeid fehérek. Izzanak a dühtől, és a kegyetlenségtől - mondta Ryan, a hangjában némi remegéssel.

     - Tudom - menekülni próbált, de ismét a falnak löktem.

     Karjait szétfeszítettem, és közel léptem hozzá.

     - Te, rohadék! - az ajkait erősen a falhoz nyomtam. Erőszakos csókomat, gyengéden viszonozta - ezen nagyon meglepődtem. - Elhúzódtam tőle, és a szemeibe néztem.

     Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, fontos vagyok neki. - Azt egyenlőre nem tudtam, hogy mennyire, de majd kiderítem.

     A gondolkodás miatt lankadt a figyelmem, ez által a szorításom is, így fordult a kocka. Most én voltam a falnak nyomva.

     Gyengéden megcsókolt, ugyanígy én is. Karjaimat a nyaka köré fontam.

     - Na, mi van? Mégis kellek? - kérdezte Ryan. Átkarolta a derekamat, és magához húzott - éreztem, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver.

     Válasz helyett újra az ajkaihoz szorítottam az enyéimet.

     Nem emlékszem, hogy mi történt.

     Kinyitottam a szemem, és megláttam Ryant, ahogy mellettem fekszik, a szétnyitott kanapén. - Ugye nem? - tettem fel a kérdést magamban. Nem voltam magamnál.

     Felültem, és láttam, hogy valaki gondosan betakart.

     Lerúgtam magamról a takarót, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy van rajtam ruha. 

     Jobbra fordítottam a fejem és láttam, hogy Ryan még alszik - éppen a párnámra nyáladzott.

     - Elisabeth… - suttogta. Rólam álmodik?

     A vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy a mellkasa megemelkedik, majd visszasüllyed. 

     - Elisabeth - szólított Ryan, közben gyengéden simogatta az arcomat.

     Kinyitottam a szemem.

     - Szia! - mondtam fáradtan.

     - Azt hittem már, hogy nem is ébredsz föl - megpuszilta az arcom.

     Ez meg hogyan történt? Összevagyok zavarodva. Lemaradtam.

     - Mi történt? - kérdeztem óvatosan, és halkan. Féltem a választól.

     - Megtámadtad Tinát. Ő megijedt, és elment. Pontosabban elrohant - helyesbített. - Azután felém fordultál, és fenyegetően közeledtél. Ellöktél. Megtartottad a felem és megpusziltad a homlokomat. Majd a kezedet nyújtottad, és fölsegítettél. Azzal a lendülettel a falhoz löktél, és szétfeszítetted a karjaimat. A szemeid fehérek voltak, akárcsak az angyal bátyádé - nem folytatta tovább.

     - Tovább! - követeltem. - Idáig megvannak az emlékeim.

     - Megcsókoltál, én erre visszacsókoltam. Amikor nem figyeltél, én szorítottalak a falhoz, és megcsókoltalak. Átkaroltad a nyakamat. Húsz másodperc múlva elhúzódtál, felnéztél rám. A szemed elhomályosult, és összeestél.

      - Összeestem? Csak úgy?

      - Ja. Nagyon megijesztettél! Nem reagáltál semmire, meg sem mozdultál.

      - És utána, mit csináltál? - érdeklődtem.

      - Lefektettelek a kanapéra, és betakartalak. Arra gondoltam, hogy talán Evariszt csinált valamit, vagy te kérted meg arra, hogy csináljon valamit. Ez téged biztosan lefárasztott, vagy a fene tudja. Csak azért nem vagy kórházban, mert amikor már pánikba estem, megjelent a bátyád, és azt mondta, hogy nincs semmi bajod, ez csak természetes reakció.

      - Mire?

      - Arra, hogy kaptál tőle valami képességet erre az alkalomra, és ez téged lefárasztott.

      - Ja - emlékeztem vissza. - A gyorsaság, és az erő. Na, meg a fehér szemek - bólintott.

      - Mivel én is fáradt voltam, ezért lefeküdtem aludni. Ma reggel pedig arra ébredek, hogy a plüssállatod vagyok.

      - He, he, he! Bocsi - nevettem.

      - Semmi baj!

      A csengő éles hangja törte meg, a beszélgetésünket.

     - Ki a fene lehet az? - keltem fel a kanapéról, hogy ajtót nyissak.

     - Biztosan Dan - vetette oda nekem Ryan, amikor már elindultam.

     - Mi? - torpantam meg. - Erről én miért nem tudok?

     - Mert aludtál - érkezett a válasz. - Akkor hívott.

     - Remek - morogtam.

     Közben odaértem az ajtóhoz, és kinyitottam.

     - Szia Elisabeth! - köszöntött Dan. - Gyönyörű vagy! - az utolsó mondatra megforgattam a szemem.

     Dan lazán belépett, és elkezdett tájolni. - Gyere be! - mondtam mellékesen.

     - Szevasz öregem! - köszönt Ryannek, aki nem messze állt tőlem.

     - Helló - szólt vissza a másik kedvetlenül.

    

     Dan után mentem a nappaliba, és leültem Ryan mellé a kanapéra. - Az Ő közelsége még mindig zavarba tudott ejteni. A szívem hevesen vert.

     - Na, és hogy vagy? - kérdezte a fotelban ülő, szőkés-barna hajú, magas, nagyon vékony fiú.

     - Kösz, jól!

     - Mostanában nem hallottam felőled semmit. Eltűntél mindenki elől. Volt valami problémád? - kérdezősködött.

     - Köszönöm, hogy ennyire érdeklődsz felőlem - mondtam kedvesen, majd átváltottam keményebb hangnemre -, de ez nem tartozik rád! - a szemem sarkából láttam, hogy Ryan vigyorog. - Te viszont ne vigyorogj, mert letörlöm a képedről - fenyegettem kedvesen a mellettem ülőt, és végig simítottam az arcát. - Kértek enni? - tereltem el a témát, mivel láttam Dan arcán azt, amit nem akartam. A féltékenységet.

     - Én kérek! - mondta Ryan.

     - Én is! - Dan hangja már kedvetlenebb volt.

     Miután megettük a rántottát, elmentem mosogatni. - Sajnos Longer követett, és mindenáron segíteni akart.

     - Azzal segítenél igazán, ha most kimennél a konyhából! - szóltam rá idegesen, mert már rég túl lépte a privátszférámat.

     - Jaj, ne már! - rinyált, és a derekamra rakta a kezét.

     Na, most kiborult a bili. Felé fordultam, majd egy jókora pofont lekevertem neki, ami hangosan csattant.

     - Júúúj! - hallottam Ryant a nappaliból.

     - Ezt miért kaptam? - kérdezte ártatlanul.

     - Mert fogdostál! - fakadtam ki.

     - Csak a derekadat karoltam át! - mentegetőzött. Ekkor Ryan megjelent az ajtófélfában, majd nekidőlt annak.

     - Éppen elég volt az is! - förmedtem rá Danre.

     - De… én szeretlek téged - ettől a kijelentéstől megszédültem, és nekiestem a falnak.

      Nem tudom, hogy miért volt ez akkora sokk. Nem értem!

     - Mit csináltál?! - üvöltött Ryan.

     - Én? Különben is, mi a faszt keresel itt?! Neked nem kéne itt lenned! Én akarom őt! Nekem kell! - Dan ordított, mint a sakál. A feje vörös lett a dühtől.

     - Ő, nem egy tárgy, hogy birtokolhasd! - kiabált Ryan.

     Egymásnak estek. Lökdösődtek, majd a földön birkóztak tovább. Ekkora már összeszedtem magam, és utánuk mentem, hogy leállítsam őket. - Komolyan mondom, mint az állatos dokumentumfilmekben, ahol a hímek megverekednek a nőstényekért - erre a gondolatra elmosolyodtam.

     - Hé! - kiabáltam rájuk, de meg sem hallották. - Olyanok vagytok, mint az állatok! - eközben lerángattam Ryant, Danről.

     Dan fölkelt a földről, és Ryannek esett. Elöntött a düh - olyan érzés volt, mint amikor Tinát dobtam ki.

     - Elég! - ordítottam. Kettőjük közé álltam, és a támadót a falhoz löktem.

     - Elisabeth - szólt Ryan. - A szemed... - megrántottam a vállam, és a falhoz lökött fiúhoz léptem.

     - Úristen! - kiáltotta. - A szemed! Mi történt veled? Mi vagy te? - rémüldözött Dan.

     - Tele a gatya, mi? - gúnyolódtam. - Mégis mit képzeltél?! - kiabáltam. Láttam a szemében valami undorítót. - Ez teljesen bepörgött rám! - gondoltam.

     - Jobb lenne, ha lehűtenéd magad, mert nagyon megjárod! - figyelmeztettem.

     - Nem tudsz nekem ártani - mondta fölényesen.

     - Nem-e? - a jobb öklöm már le is sújtott a szeme alá.

     Sajnos nem tántorodott el a szándékétól - de a faltól igen -, és erősen a tenyerébe zárta az arcomat. Az ajka rohamosan közelített. - Ezzel a húzással végleg kiverte nálam a biztosítékot. Mivel ez a hülye nem fogta le a kezeimet, ezért én megfogtam a fejét, és a felemelt térdemhez vágtam. Összeesett.

     - Ezt jól elintézted! - dicsért meg a másik fiú vigyorogva. Mosolyogva indultam felé, amikor Dan keze megfogta a bokámat, és elestem. Maga felé húzott.

     A lábammal ott rúgtam a támadómat, ahol csak értem - néha célhoz is ért, de nem használt túl sokat.

     Dan felkelt a földről, és engem is felrángatott. Hirtelen mozdulatot tett, és máris hideg penge szorult a torkomnak. Ryan szeme, szinte kidülledt a rémülettől.

     - Ha nem lehet az enyém, akkor másé sem! - a kés megvágta a nyakamat. Éreztem, ahogyan a vékony kis sebből lassan folydogál a vérem.

     - Hé, nyugi! - próbálta csillapítani Dant. - Ha, igazán szereted Elisabethtet, akkor azt akarnád, hogy boldog legyen, és nem akarnád elvenni azoktól, akik szeretik. Ez önző dolog - mondta halkan. Elég meggyőző szónoklat volt.

     - Akkor én nagyon önző vagyok! - mondta könnyeden, és a kést mélyebben nyomta a bőrömbe. A vérem egyre gyorsabban folyt ki a sebből.

     - Nem akarhatsz gyilkos lenni! - kiáltotta.

     - Ebben tévedsz! - ismét végig húzta a torkomon, a pengét.

     Ha, ez így meg tovább, akkor megfogok halni.

     Nem! Hát itt van Evariszt! - jutott az eszembe.

     Fuldokolni kezdtem. Az iménti vágás, már túl mélyre ment.

     - Hé! - hallottam a bátyám hangját, aki nagy fénnyel jelent meg. - Dobd el a kést, vagy meghalsz! - üvöltötte.

     - Mégis ki vagy te? - kérdezte fölényes hangon.

     - A végzeted leszek, ha most azonnal nem engeded el Elisabethtet! - fenyegette Evariszt, Dant.

     - Bocs, de nem. Ahhoz kevés vagy!

     - Gondolod? Mégis kinek képzeled magad, hogy azt hiszed, megtudsz félemlíteni egy angyalt?

     - Angyal. Ha, ha. - nevetett.

     Kár volt. Evariszt feldühödött.

     Előrántotta a kését, és Dan felé lendítette.