Az Időutazó 1. fejezet

    Épp egy nagyon jó álmomból ébresztett fel a csengő.

    Tíz másodperc múlva ismét megnyomta valaki azt a rohadt gombot. Dühösen kikászálódtam az ágyból, és odacsoszogtam az ajtóhoz.

     - Elnézés a korai zavarásért! - kért bocsánatot a postás. (Nyilván látta, a kicsit sem barátságos pillantásomat.) A kezembe nyomott egy borítékot. - Ide kérek egy aláírást - mutatott az átvételi papírra. Aláírtam, majd gyorsan bevágtam magam mögött az ajtót.

     Leültem az ágyamra és kibontottam a borítékot. Egy kis fekete kártya volt benne. Ez állt rajta:

     ,, Ryan Brensen temetése!

     Ryan Brensen tragikus balesetben elhunyt november 27-én - a szemem a lap alján lévő mondatra siklott. - A temetés időpontja: december 14-e, 9 óra. "

     Nem volt erőm olvasni. Hiába láttam a sorokat és a mondatokat, az agyam nem tudta felfogni. A kis papír kihullott remegő kezeimből.

     Nem éreztem semmit. Csak nagy üresség tátongott ott, ahol eddig az Ő emlékét őriztem.

     Idáig mindig azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnék vele újra találkozni. Persze tudtam, hogy csalódás lett volna. Lehet, hogy nem is emlékezett volna rám. Hiszen eltelt kilenc év, és közben egyszer sem találkoztunk. Egyszer sem hallottam felőle semmi hírt.

     Bár ballagáskor láttam Őt utoljára, de az arcvonásai még mindig tisztán élnek bennem.   Szerettem Ryant, de ő erről nem tudott, mert féltem bármi jelét is kimutatni. A jelen helyzetet tekintve, viszont  nem is fogja már megtudni. Soha. A fájdalomtól hatalmas gombóc nőtt a torkomban, nem kaptam levegőt. A lélegzetvétel helyett, csak hangos hörgés jött ki a torkomból. 

     Lassan letettem a fejem a párnámra, és sírtam - azt hiszem, hogy még egyszer sem zokogtam ennyire.

     Kis idő múlva már szorító görcsöt sem éreztem a hasamban, és levegőt is kaptam.

     Bódultság kerített a hatalmába. Talán álmodom...

     Ryan ott volt velem szemben, és engem fürkészett kék szemeivel. Fekete haja az arcába hullott.

   

     Emlékszem, milyen boldogsággal töltött el, ha láttam őt.

     Az órákon egyszer-egyszer lopva rápillantottam, csak, hogy biztos legyek abban, hogy tényleg ott van-e.

     Halálosan szerettem őt, és minden alkalom, amikor csak egy kicsit közelebb kerültem hozzá, azt juttatta eszembe, hogy milyen szerencsés is vagyok. De ez az ajándék, akkor vált átokká, amikor a köztünk lévő repedés, már szakadékká vált. Rájöttem, hogy ez inkább átok, mintsem ajándék. Nem tudtam szabadulni tőle, nem tudtam elfelejteni őt - bármennyire is szerettem volna. Minden éjjel ott volt az álmaimban. Ott volt minden szavamban és mondatomban.

    Örökre az emlékezetembe égett.

   

     Ryan olyan volt akár egy démon. Mindenkit elcsábított, aki nem vigyázott, és felettébb gonosz volt az emberekkel. De ez mit sem változtatott azon, hogy én mennyire szerettem őt. Sosem tudtam rá haragudni.

    

     Az eddig lappangó gombóc ismét ott volt a torkomban, és egyre csak nőtt, és nőtt. Lassan nem kaptam levegőt. - Mégis, mi értelme van az életemnek, ha Ő már nincs? Miért élnék? - Az álom lassan átcsapott valóságba. Fájdalommal teli könnyeim benedvesítették az arcomat. Újra sírni kezdtem, de valaki ismét megzavart.

     Csengőszó hallatszott, de meg sem bírtam mozdulni. Ott ültem az ágyon, és vártam, hogy elmenjen az illető. De nem adta fel, és újra csengetett . Ám ez úttal egy hang is párosult hozzá.

     - Elisabeth! Elisabeth! - kiabálta az ajtón túlról Lucas. (Lucas egy régi ismerősöm volt. Nagyon kedves fiú, de talán ő másképp gondolt rám, mint én rá.) Lassan odavánszorogtam az ajtóhoz, és kinyitottam. - Mi történt veled? - Döbbent arcából kiolvastam ,hogy elég ramatyul nézhetek ki.

     - Gyere be - mondtam élettelen hangon .

     Miután leültettem a kanapéra, vártam, hogy elkezdjen beszélni. Mivel nem mondott semmit, ezért elkezdtem én. - Miért jöttél?

     - Az most nem fontos - legyintett a kezével. - Mi történt? - Nem tudtam volna beszélni, ezért bementem a szobámba, kihoztam a kis fekete papírt, és a kezébe nyomtam.

     Lucas valószínűleg nem tudott semmit arról, hogy mit éreztem Ryan iránt. Mégis hogy tudhatott volna róla? - Részvétem - mondta a mellettem ülő szőke fiú. - De, ha megkérdezhetem, ki volt ő?

     - Hogy ki volt ő? - nevettem keserűen. - Ryan az, az ember volt, akit mindennél jobban szerettem, de Ő erről nem tudott. Most pedig…halott! - tört ki belőlem a zokogás. Lucas aggódó szemmel nézett rám, és ez után megölelt. - Nem azt mondom, hogy nem esett jól, csakhogy én másnak az ölelésére vágytam. Annak az ölelésére akiét már soha nem kaphatom meg.

     A zokogás hullámai kiszámíthatatlanok voltak. Váratlanul csaptak le, majd hirtelen abbamaradtak.

    

     Nem tudom mennyi időt töltöttünk el így, de amikor újra kinyitottam könnyáztatta szemeimet, már sötét volt .

     - Szia álomszuszék! Jót aludtál? - kérdezte mosolyogva Lucas.

     - Azt nem mondanám - sóhajtottam fáradtan. - A rémálmok nem hagytak nekem nyugtot.

     - Itt maradja éjszakára? Elleszek én a kanapén is - ajánlkozott.

     - Nem kell, köszi. - Még csak az kéne!

     - Biztos?

     - Tuti! - erőltettem egy kis mosolyt az arcomra. - Félek, ha még sokáig kell vigyorognom, akkor az arcomra fog fagyni - mondtam magamban.

     - Oké. De, ha bármi van, csak hívj!

     - Jó, jó!-kitessékeltem a lakásból (még mindig mosolyogva).

     - Szia!- köszönt el még utoljára.

     Miután Lucas elment, bementem a szobámba aludni.

    

     A szörnyű álmok továbbra is kínoztak. Mindenhol csak Őt láttam. - Ha ez még nem lett volna elég, az agyam különféle filmeket vetített le nekem, Ryan haláláról.

    

     Kb. hajnali két óra lehetett, amikor felriadtam - épp a szoborról való lelógás jelenetét nézhettem végig.

     Ez így nem mehet tovább! Nincs értelme tovább szenvednem, nincs miért élnem! - Felkaptam magamra egy farmert, meg egy pólót, és elindultam a hideg éjszakába. - Nem igazán törődtem azzal, hogy nem éppen megfelelő az öltözékem, egy novemberi, éjjeli sétára.

    

     Csak egy célom volt: Véget kell vetni annak, aminek már rég vége kell volna lennie!

    

     Öntudatlanul sétáltam Budapest éjjeli utcáin, míg végre eljutottam oda, ahová akartam. A Lánchídra. - Sosem voltam egy depressziós fajta - legalább is egészen a búcsú napjáig -, de most...

     Az utcákon szinte senki sem járt - tökéletes.

     Elkezdtem felmászni a hídra. Egyre magasabbra, és magasabbra sétáltam, egészen a tetejéig. A séta közben, görcsösen kapaszkodtam a mellettem lévő kapaszkodóba. A korlátok hidegek voltak, és nedvesek.

      Miközben felfelé haladtam, kétszer is megcsúsztam. A szerencsétlenkedésem miatt, pedig többször is bevertem a karom.

     A híd tetején állva, gyenge szél borzolta hosszú, szőkés-barna hajam. Széttártam a karjaimat, és hagytam, hogy a szél belém kapaszkodjon. Hagytam, hogy arra az útra tereljen ahonnan már nincs visszaút. - Elképzeltem, hogy mi lett volna, ha sohasem szeretek bele Ryanbe. Ha minden máshogyan történik. Nem leszek gyáva és szótlan. - Persze még sokáig ragozhatnám a ,,Mi lett volna, ha… " kezdetű mondatokat, de nem volt hozzá kedvem. Különben is mindegyikre ugyan az lett volna a válasz: Akkor nem állnék a Lánchíd tetején, és nem akarnék öngyilkos lenni.

     Viszont volt valami, ami még visszatartott: Mi lesz majd azokkal, akik szeretnek engem? Nem akarok nekik fájdalmat okozni - mondjuk, amilyen önző vagyok, egyszer biztosan megteszem.

     Valaki hozzám ért! A sötét árny, aki az imént jelent meg mellettem, annyira megijesztett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és ez által megcsúsztam. Pánikolva kapkolódtam valami kapaszkodó után, de nem talált a kezem semmit - és ebben a pillanatban elkezdett leperegni előttem az életem. Csak egy másodperc volt az egész, mégis olyan hosszúnak tűnt.

     Az összes ember arca, akiket valaha szerettem. A barátaim mosolya, a szüleim féltő és szeretetteljes pillantásai. A szeretteim nevetése. Egy megrovó pillantás. - Nem akarom, hogy miattam legyenek szomorúak, hogy miattam sírjanak! Nem akarok fájdalmat okozni nekik! De… - elgondolkodtam - ezen kívül semmi más nem tart itt.

     Akkor miért menteném gyötrelmes életem. Különben is mit agyalok ennyit? Hát nem megakartam halni?

      A válasz: Nem!