Az Időutazó 10. fejezet

Evariszt

    Mintha lángok mardosnának. Mintha szorongatnának, kínoznák. Mintha a pokolban lennék, de tudom, ez nem igaz, mert akkor százszorta jobban szenvednék. A jó és tiszta énem lassan bemocskolódik, s menthetetlenné válik. Egy mihaszna bukott angyallá válok, akinek nem is kéne léteznie, mint az emberi, mint a fensőbb társadalmakban.

    A fájdalom lassan enyhülni kezd, ami azt jelenti, hamarosan bukott angyal leszek. Egy szárnyától megfosztott, gonosz lény.

    Sivár táj kezdett kirajzolódni körülöttem. Minden szürke, s poros. A levő száraz, fojtogató. Talán a szemem is káprázik. Egy alak tűnt fel a távolban. Kecsesen lépkedett, és amikor közelebb ért, láttam, hogy gúnyos mosoly teríti be arcát. A barna hajú nő egyre csak közeledett és közeledett. Barna szemei a gonoszságtól és a kegyetlenségtől izzottak - végül ideért, és megállt előttem.

     Nem volt túl magas, de így is tekintélyt parancsoló volt a kiállása.

     - Ne, félj! - mondta lágy hangon. - Drága Evariszt, végre itt láthatlak - mosolygott. - Hamarosan megváltozol. Ebbe a világba illesz majd. Úgy cselekszel, mint mi, és nem fogsz többé azon gondolkodni, hogy éppen mi a helyes és mi a helytelen, mert tudni fogod, hogy amit ezentúl elkövetsz, az mind helytelen cselekedet lesz - a nő hangja nyugodt volt, és magam is megnyugodtam tőle. Olyan érzésem volt, mintha hipnózisban tartana. - Jah, egyébként Jasminenek hívnak. Indiában születtem, még az 1700-as évek közepén. Én is jót cselekedtem és angyal lettem, majd úgy mint te, elbuktam és letaszítottak.

     - Mikor válok teljesen bukott angyallá? - kérdeztem.

     - Amikor a fehér íriszed körül fekete gyűrű lesz, és amíg a pupillád el nem tűnik - magyarázta.

     - Remek - motyogtam.

     - Addig kb. 5 perc van hátra - mosolygott.

     - Te mindig ilyen vidám vagy? - kérdeztem.

     - Általában nem, de most sikerült üzletet kötnöm - mivel hülyén nézhettem rá, ezért folytatta. - Az emberek a hátralévő éveinek egy részét adják nekem, ha teljesítem a kérésüket.  Ezek az évek a nagyhatalmúhoz jutnak, és ezért én jutalmat kapok. Ne félj - tette hozzá, amikor látta zavarodott arcom -, az emberek mostanában elkeseredettek, és szinte bármit megadnának az álmaikét.

     - Én is ilyet csináltam, amikor angyal voltam, csak az évek nem kerültek sehova.

     - Az angyalok nem üzletelhetnek így! - mondta. Hirtelen megvilágosodott. - Lehet, hogy téged sohasem tettek igazi angyallá, lehet, hogy mindig is volt benned valami, ami inkább a bukottakhoz kötött - nevetett.

      - Hát, ez remek - dünnyögtem.

      - Jaj, a szemed! - kiáltott fel hirtelen, és a hangja boldogan csengett. - Bukott angyal lettél! - ugrált örömében.

      - Mi? Ne! - estem kétségbe. - Hát, ez remek!

      Valóban átváltoztam. Éreztem, hogy a testem minden porcikája megváltozik. Düh és gonoszság járta át a testem. Tetszett ez az egész. Erre az érzésre gonosz mosoly jelent meg a szám sarkában.

      - Nagyon jó! - mondta Jasmine, elégedettséggel a hangjában.

                                               ***         

Elisabeth

      Hirtelen pattantak ki a szemeim. Egy furcsa érzés futott át rajtam.

      - Evariszt… - mondtam elhaló hangon.

      - Mi van vele? - lépett mellém Ryan.

      - Valami nem stimmel - motyogtam. - Valami megváltozott, érzem.

      - Pontosan mit?

      - Igazából nem tudom, csak… olyan… gonosz…, vagy mi…

      - Hmm… - gondolkodott el. - Szóval, azt gondolod, hogy talán ott, ahová került, gonosszá teszik?

      - Valami ilyesmi.

      - Kérsz levest? - jött az ide nem illő kérdés.

      - Azt aminek a receptjét az anyukádtól kérted el?

      - Igen - mosolygott.

      - Na, akkor hadd kóstoljam meg azt a vigaszlevest!

      - Hozom - mondta, azzal kiszaladt a konyhába. Nem sokkal ez után két tányérral jelent meg előttem. Az egyiket odanyújtotta nekem.

      - Jó étvágyat! Ja, és vigyázz, mert forró! - figyelmeztetett.

      Beletettem a kanalat a levesbe, megtöltöttem azzal, megfújtam, majd a számba tettem. Igazán finom volt, ráadásul nagyon jól esett.

      - Őőő… mi van benne? - érdeklődtem.

      - Ez egy sajtkrém leves, angol zelleres csirkekockákkal.

      - Nagyon finom! - dicsértem meg. - Ezentúl te főzöl! - mondtam viccesen.

      - Arról szó sem lehet! Legfeljebb kétnaponta, de semmi több. Ami a mosogatást illeti: szintén kétnaponta.

      Erre elvigyorodtam, és így szóltam: - Én ezeket nem komolyan mondtam, de ha annyira szeretnéd…

       - Te csőbe húztál engem! - sopánkodott.

       - Mert lankadt a figyelmed! - csóváltam meg a fejem. - De most inkább együnk.

       

       Jóízűen elfogyasztottuk a Ryan által készített vigaszlevest, majd elindultam mosogatni.

       Vajon miért van olyan fura érzésem Evariszttal kapcsolatban? Miért érzem a gonoszságot mindenütt? A legfontosabb kérdés: Miért beszélek magamban?

       Egy tányér kicsúszott a habos kezemből, és szilánkokra tört. Néhány felpattanó üvegdarab felsértette a karom belső felét, és egy az arcomat.

       - Mi történt? - rohant be a konyhába a kékszeműm. - Jól vagy?

       - Ja, csak szerencsétlen voltam - közelebb jött, hogy megnézzen, majd sóhajtott egyet.

       - Most szépen befejezed a mosogatást, és hagyni fogod, hogy kiszedjem a szilánkokat - szuggerált.

        Letettem a mosószeres szivacsot, és követtem a nappaliba.

        - Ülj le - mutatott a kanapéra. Elment a szekrényig, és elővett egy fém csipeszt. Visszafelé jövet lerakta a kis tárgyat, és ment is tovább a fürdőszoba felé. A kezében fertőtlenítővel tért vissza.

         Leült elém a dohányzóasztalra, és felvette a csipeszt. Megfogta a bal karomat, az ölébe rakta, és óvatosan kihúzta az első szilánkot - aggodalmasan nézett le rám.

         - Volt már rosszabb is - mondtam.

         - Igaz.

        Továbbra is óvatosan szedegette az üveg darabokat. Miután végzett a kezemmel, leöntötte azt fertőtlenítővel. Bevallom, ez már fájt. Aztán ránézett az arcomra, és azonnal támadásba lendült, és onnan is kiszedte a szilánkot.

        Gyengéden megfogta az állam, és megpuszilt ott, ahol a vágás van. Miután eltávolodott tőlem, láttam, hogy az ajkain a vérem van.

        - Finom? - kérdeztem.

        Megízlelte, majd így szólt: - Az.

        - Nem vagy te véletlenül vámpír? - hangsúlyoztam az utolsó szót.

        - Miért, akkor mit tennél?

        - Lelocsolnálak egy kis szentelt vízzel, és előkapnám az ezüst tőrömet.

        - Neked olyan is van?

        - Igen. Az apám… nos ő ilyen. Szereti, ha minden eshetőségre felvagyok készülve. De itt persze nem az a lényeg, hogy vámpírok ellen legyen fegyverem, mert ő nem hisz ezekben, hanem jó minőségűek legyenek a cuccaim.

        - Miért, te igen? - kérdezett vissza a vámpír témára.

        - Miért, te? - kérdeztem vissza.

        - Nos, én azon a véleményen vagyok, hogyha angyalok léteznek, akkor miért ne… - tűnődött.

        - Szintén - válaszoltam egyszerűen. Ezen nevettünk egyet, majd Ryan elpakolt.

        Sokáig beszélgettünk jelentéktelen dolgokról, de mégis olyan jó volt. Még nem beszélgettem vele ilyen felszabadultan.

        - Szóval a bátyádnak van egy együttese? - kérdeztem vigyorogva. A beszélgetés egy cseppet sem volt komoly.

        - Aha. Most éppen Győrben vannak. Úgy irigylem őket.
        - És tényleg huszonkilenc éves?

        - Ja. De a te bátyád mennyi is? - kérdezte nevetve, de én ezután a kérdés után már nem voltam ilyen vidám.

        - Idén szeptemberben lesz 40 éves - jelentettem ki komoran. - Nem látszik többnek 25-nél.

        - Tényleg, amúgy ez hogy van? Azt tudom, hogy már nem öregszik, de előtte még 7 évig ,,élt", vagy mi?

        - Nem tudom - fordítottam komolyra a szót -, de nekem nagyon úgy tű... - az utolsót ásítás szakította félbe. - Nem vagyok álmos! - tettem hozzá gyorsan, mielőtt még megszólalhatott volna.

        - Hát persze - azzal fölkelt a kanapéról, fölém hajolt, és következő pillanatban már a karjaiban voltam.

        Nem szóltam semmit, mert féltem, hogy az álmosság megint keresztbe tenne. Csak szorosan átkaroltam a nyakát, és a mellkasába fúrtam a fejem.

        - Jó éjt - motyogtam útközben, mert az álom lassan elnyomott.

        - Elisabeth! - szólított egy hang az álmomban. - Én vagyok az, a te szerető bátyád!

        - Evariszt? - kérdeztem hangosan.

        - Okos! - dicsért meg.

        - Hogyan?

        - Oh, azzal ne törődj! Viszont nekem most mennem kell, de ne félj, még hallasz rólam! - mondta fenyegetően.

        Néhány percig bámultam magam elé a sötétben, majd felkeltem, és elindultam a konyhába egy pohár vízért. Amikor kiértem a nappaliba, sötétség fogadott - pedig esküdni mertem volna, hogy Ryan még TV-zik. - Hadonászva botorkáltam a konyha felé, amikor a sípcsontommal nekimentem valaminek.

       - Au! A picsába! Ez eddig nem volt itt! - zsörtölődtem. Tovább mentem, és lendületesen belerúgtam a szekrény sarkába. - Au!- sikítottam. Könnybe lábadt a szemem.

       - Mi van? Ki van ott? - kérdezte kómásan a kanapén fekvő srác. Hirtelen megsajnáltam szegényt, ezen a szar kanapén aludni nap, mint nap… Mi lenne, ha ide költözne? Na, jó! Szerintem ezt én sem gondoltam komolyan. De ez így nem járja. Nem jó.

       - Nyugi, csak én vagyok - feleltem.

       - Ja, akkor jó - szerintem öt másodperc múlva már újra aludt.

      Lassan tovább mentem a konyha felé, ügyelve arra, hogy ne okozzak több sérülést magamnak. Megittam két pohár vizet, majd visszasétáltam a szobámba. Útközben arra gondoltam, hogy megkérdezhetném erről a költözősdiről Ryant, de nem volt szívem felébreszteni Őt. Különben is, holnap is van nap.

      - Elisabeth! Elisabeth! - ébresztett föl Ryan. - Kelj föl! Ezt megkell nézned! - óvatosan kirángatott az ágból, és a nappalin át, az erkélyre vonszolt. - Nézd milyen szép a napfelkelte! - mondta lelkesen. Még sosem láttam ilyennek. Azt hiszem nem tett jót neki az, hogy tegnap fölébresztettem az álmából.

      - Hmm… tényleg szép - motyogtam. Ebben a pillanatban megborzongtam.

      - Fázol? - kérdezte.

      - Kicsit.

      - Gyere - mondta kedvesen, és a karjaiba zárt. Kellemesen meleg bőre tapad, az én hideg  bőrömhöz. Egy pillanatra felemelt, és a lábfejére rakott. - Nehogy felfázz nekem! - magamba szívtam az illatát, és balra fordítottam a fejem,hogy lássam ahogyan az égbolt, kékről,lassan rózsaszínre, majd narancssárgára vált.

      Milyen romantikus - sóhajtottam magamban. - Ott álltunk az erkélyen, egymás karjaiban, és a napfelkeltét néztük.

      Kb. már félórája ácsorogtunk ott, amikor megszólaltam: - Szerintem menjünk be! - javasoltam.

      - Oké - még szorosabban tartott, majd elkezdett lépkedni velem. Ez igazán édes! - gondoltam magamban.

      Nevetve dőltünk le a kanapéra, és hirtelen eszembe jutott, amit tegnap akartam kérdezni tőle.

      - Te - kezdtem -, nem kényelmetlen neked a kanapé? - kérdeztem.

      - Ő… - gondolkodott el - nem.

      - Az igazat! - parancsoltam rá.

      - De, eléggé.

      - Figyelj, én tegnap éjszaka arra gondoltam, hogy esetleg, ha te is benne lennél, és nem nagy probléma…

      - Bökd már ki! - szólt rám.

      - Ideköltözhetnél - hadartam el. A szemében meglepettség volt. - Csak, izé… azért, mert gondolom ez nem is az összes ruhád, meg minden, és talán neked is jobb lenne a saját ágyadban aludni, szóval… - akadtam el. - Mi a válaszod? - kérdeztem félve.

      - Hát… - gondolkodott egy darabig, majd folytatta - Én, nem akarok a terhedre lenni, így is már sokat kaptam tőled, és én nem is viszonoztam…

      - Na, jó. Most hagyd abba! Egyáltalán nem vagy a terhemre, és még, ha te nem is veszed észre, folyamatosan viszonzol. Szóval a választ szeretném hallani!

      - De hol lenne az ágyam? - kérdezte.

      - Ott - mutattam a kis helység ajtajára, ahol azzal a csajjal, Tinával enyelgett. Amúgy nem is olyan kicsi. Kb. 6-8 négyzetméter.

      - Nekem megfelel - mondta. - Boldogan költöznék ide! - mosolygott.

      - Hát, akkor hivatalosan is itt laksz!

      - Király! - és együtt nevettünk.