Mindig is tudtam, hogy Ő lesz a halálom,
hogy Ő miatta fogok félholtan a földön heverni.
Vajon tudnék magamban olyan kárt okozni,
amit még Evariszt sem tud helyrehozni? Meghalhatnék, és tovább nem kéne
szenvednem. 1, 2, 3… sok pisztolylövés a fejbe, ami szétroncsolja az agyam,
vagy a fejem eltávolítása a nyakamról, azt talán nem tudja visszacsinálni.
Tényleg, ez nem is rossz ötlet!
- Dehogynem!- szólalt meg az angyal, a
semmiből.
- Te hallgatózol?- kérdeztem, a most már
kézzelfogható lénytől.
- Én mindent látok és hallok. Amúgy az
eszmefuttatásaidnak semmi értelme.
- Jó, de akkor nem tudnál valami jó
módszert, hogy hogyan végezzek magammal?
- De, tudok. De hülye lennék elmondani a
leendő szolgámnak, hogy miként végezhetné ki magát.
- Szóval akkor van olyan módszer, csak
megkell találnom - mondtam elgondolkodva. - Amúgy te nem tehetnél már most a
szolgáddá? - erre a mondatra felcsillant a szeme, de hamar visszatért a
valóságba.
- Sajnos nem tehetem. Pedig milyen jó is
lenne… - gondolkozott el. - Azért van a 4 év, hogy az illetőnek legyen ideje
,,élni" - magyarázta mindent tudóan.
- És, ha az illető már nem akar élni?
- A 4 évet akkor is kikell várnom, nem
tehetlek a szolgámmá hamarabb. Sajnálom - nézett rám fehér szemeivel, majd
eltűnt.
- Ezt nem hiszem el! - ordítottam el
magam, és ököllel kivertem az ablakot. Az apró szilánkok zuhanyként hullottak
rám. Éreztem, ahogy megvágják az arcbőrömet és a kézfejembe beleáll néhány
nagyobb üvegdarab. De mit számít ez? Majd Evariszt összefoltoz.
Megsemmisülten zuhantam a térdemre.
Annyira rossz volt abba belegondolni, hogy a semmiért adtam oda az életem nagy
részét egy angyalnak, aki még ráadásul parancsolgatni fog nekem miután
meghaltam. Miféle angyal ő?
Éreztem ahogy az üvegszilánkok okozta
sebek gyógyulnak. De emellett még azt is éreztem, hogy a Ryan okozta lelki
sebek egyre csak mélyülnek.
Sok nap, sok éj telt el az óta a nap óta,
de a fejem még mindig nem tiszta. Minden lélegzetvétel egy kínszenvedés. Elkell
mennem innen! - Azzal felkaptam a kocsi kulcsom, és lerohantam a második
emeletről.
Már jó ideje ültem a kocsimban
mozdulatlanul. Nem tudom hová mehetnék, nem tudom, hogy mit kéne tennem.
Nem sokkal ez után, a felismerés
villámcsapásként ért. Megkell találnom őt!
Elkaptam a biztonságöv végét, és magamra
húztam, majd hangos kattanással került a helyére.
Elforgattam a slusszkulcsot. 1-esbe raktam,
és a gázba tapostam.
Arra gondoltam, hogy valamelyik autópályát
veszem irányba. Legyen az M7-es - végülis nyár van. Lehet, hogy a Balatonra
ment, a haverjaival. - És, hogy miért nem egyből Vác felé indultam? Nem tudom.
Megérzés. Talán, mert úgy túl egyszerű lenne.
Már egy jó ideje hajtottam 200-zal az
unalmas autópályán - legalább lenne valami jel, hogy merre tovább, mert így
csak az ország másikfelében fogok kikötni. - Ahogy befejezetem a
gondolatmenetem, megvolt a jel. Az M7-es beállt. - És most? - Szerencsére volt
nem messze egy lehajtó. Odáig csak elvergődöm valahogy. (Kb. 50 méterre
lehetett.)
Lassan már egy órája állok egyhelyben. Nem
mozdultunk semmit - most már kezdek NAGYON ideges lenni. - Nyomtam egy kövér
gázt, és a leállósávban tettem meg azt az 50 métert. Lehajtottam Hollád felé. -
Micsoda név! Na, mindegy. Legalább nem kell ott állnom a dugóban.
Miközben haladtam a kisváros felé,
felgyulladt a ,,kevés benzin" lámpa, szóval megkellett állnom egy Holládi
benzinkútnál.
Miután teletankoltam az én Kicsikémet,
bementem a benzinkúti boltba - ami mellesleg NAGYON drága volt -, és vettem egy
csomag chipset és egy félliteres kólát. Ezekkel megpakolva, készem álltam a
további utazásra.
- De merre is menjek?- morfondíroztam
hangosan. - Az autópályára nem mehetek vissza… Akkor megyek az a 7-es főúton.
Miután kikeveredtem a kisvárosból,
elindultam Zala megye felé.
Nem sok idő után elértem egy újabb
kisvárost, Sávolyt. Éppen most értem egy templom elé. Lelassítok, majd
megállok. - Elmondtam magamban egy néma imát : Kérlek, hadd találjam meg Őt !
És újra elindultam.
5 km-rel később megláttam valakit sétálni
az út szélén. - Ez Ryan!!! - Gondolkodás nélkül a fékbe tapostam - még jó, hogy
senki nem jött mögöttem. - Az autó fék csikorgatva, de határozottan állt meg -
azért nem kis teljesítmény: 150km/h-ról 0km/h-ra. - Gyorsan hátramenetbe
raktam, és visszatolattam Ryanhez. Megálltam. Mivel ő nem láthatott meg, mert
sötétített üveges volt az autó, ezért tétován nyitott be.
- Szia idegen! - üdvözöltem Ryant fülig
érő mosollyal.
- Szia! - köszönt vissza nem kisebb
vigyorral.
- Csakhogy megtaláltalak! - mondtam
megkönnyebbülve. - Szállj be!
- Amúgy hogy találtál meg? Gondolom nem
volt egyszerű.
- Hidd el, a megérzések vezéreltek! -
mondtam, miközben kacér mosolyra görbültek az ajkaim szélei. - De mit kerestél
te az út szélén?
- Hosszú…- fújta ki a levegőt erősen. Á…
értem már. Szóval nem akarja elmondani. Na, majd én kiszedem belőle! - Miért
mosolyogsz így? Kezdek félni…
- Van miért! Ja, és bőven van időnk! -
feleltem kis gúnnyal.
- Látom úgysem fogsz békén hagyni, amíg el
nem mondom.
- Jól látod - erre egy kicsit felderült a
búskomor képe. Mert én törődöm vele! Na, jó ez elég elcsépelten hangzott.
- Miután elmentem tőled - erre vágtam egy
grimaszt -, felhívtam Noah-t és megkérdeztem, hogy hol van és mit csinál. Erre
ő azt mondta, hogy a Balatonon van Dannel, és, ha akarom, akkor befogadnak.
Stoppal eljutottam Noah nyaralójáig. Este nagy bulit csaptunk - erre
elmosolyodott. - Volt kaja, pia ,és … tudod, hogy mi a harmadik - kajánul rám
vigyorgott - bevallom, hogy utálom ezt a vigyort.
- Fúúj! Ha lehet, ne részletezd.
- Jó -mosolygott ismét. - Ma reggel arra
ébredtem, hogy 1: a fejem NAGYON fájt,
2: Dan és Noah még mindig azokkal a csajokkal enyelegtek a nappali
közepén. Undorító volt, és ezt velük is közöltem, ők pedig erre azt mondták,
hogyha nem tetszik nyugodtam elmehetek. Választ sem várva kidobtak a házból és
elküldtek. Na, szóval így számítson az ember a barátaira és legyen velük
őszinte!
- De miért nem mentél haza vonattal?
- Mert nem volt kedvem visszamenni Vácra,
és nem tudtam, hogy visszamehetek-e még hozzád.
- Szóval csak erre vagyok jó?! - persze
tudtam, hogy igen lenne a válsz, mert nem sokra tart (legalább is régen így
volt), de elvicceltem. - Hozzám bármikor jöhetsz - mondtam kedvesen mosolyogva.
Még magamban hozzátettem: A szó mindkét értelmében.
- Köszönöm a lehetőséget! - úgy láttam,
hogy őszintén hálás volt nekem. Talán megváltozott…
- Nincs mit. Éhes vagy? - váltottam témát
hirtelen.
- Nem - de a gyomra az ellenkezőjét árulta
el. - Mint a farkas!
- És mit szeretnél enni?
- Még kívánság listám is lehet? Te
elkényeztetsz engem! Meg sem érdemlem.
- Hát nem is! De nagy szerencséd van
velem. Keresünk valami jó éttermet, ahol még jól is lakunk.
- Én benne vagyok - mondta boldogan. Ezzel
be is fejeztük a beszélgetést. Mint régen: Én nem merek hozzá szólni, ő meg nem
tart engem oly nagyra, hogy beszéljen velem. Még mindig félek. Pedig már 23
éves vagyok!
Már egy jó ideje haladtunk Zalakomár felé,
mígnem beértünk végre a városba. Alkonyodott.
Nyújtogattam a nyakamat, hogy még többet
lássak, és tessék-lássék megtaláltam a nekünk való helyet. A következő utcánál
lehajtottam és megcéloztam az éttermet.
Beálltam az egyik üres parkolóba és
leállítottam az autómat.
Amikor Ryan felé fordultam, láttam hogy a
homloka az ablakot nyomja. - Ó, Istenem! Ezért érdemes volt odaadni az
életemet. - A lélegzete bepárásította az üveget.
Gyengéden hozzáértem a vállához ,de semmi.
Majd arcát végig simítottam, és szólongattam.
- Ryan! - suttogtam. - Ryan! - egyre
közelebb hajoltam az arcához, majd elhúzódtam. Nem tehetek ilyet. - Ryan! -
suttogtam ismét. Ekkor az arcizmai megrándultak, majd lassan kinyitotta a
szemeit. - Itt vagyunk - mondtam kis remegéssel a hangomban.
- Tényleg? - kérdezte álmosan. - Az jó -
lassan kikapcsolta a biztonsági övét, majd kinyitotta az ajtót. Hűvös szél fújt
be az autóba. Megborzongtam.
- Nem jössz ? - kérdezte.
Még mindig nem voltam magamnál. Úgy tűnik,
az évek nem változtattak semmin.
Gyorsan kiszálltam én is az autómból, és
felzárkóztam Ryan mellé.
- Akkor mit együnk? - kérdeztem zavartan.
- Nem tudom, de ha majd meglátjuk az
étlapot, akkor okosabbak leszünk.
Amikor beléptünk az étterembe, kellemes
meleg csapott meg minket, és a finomabbnál-finomabb ételek illata töltötte be a
légteret.
Nem sokára kaptunk egy asztalt - ilyenkor
általában a fiú hozza el a lányt, de itt most fordítva volt. Láttam Ryan arcán
egy kis szégyent.
A pincér hamarosan hozott nekünk egy
étlapot.
Tanulmányoztuk egy darabig, majd
megszólaltam.
- Választottál már? - kérdeztem kedves
hangon.
- Aha - válaszolta röviden. A hangja kissé
durcás volt.
- És mi lenne az?
- Spagetti - amint ezt kimondta, hirtelen
vágott egy grimaszt. Valószínűleg neki is ugyan az játszódhatott le a fejében,
mint nekem.
- Te?
- Szintén - amint ezt kimondtam, a pincér
már itt is volt.
- Mit hozhatok önöknek? - kérdezte enyhe
akcentussal a pingvin.
- Két spagettit - előzött be Ryan. Azzal a
pincér el is ment.
- Köszönöm a meghívást, de igazán nem
kellett volna! - Erre vágtam egy grimaszt, majd mindketten elhallgattunk.
Még mindig fájó pont volt az életemben,
hogy egy közös témánk sincs. Nem tudok mit mondani neki.
- Elisabeth! - szólított meg Ryan.
- Hm?
- Akkor 4 év múlva…
- Igen - vágtam a szavába. Nem akartam,
hogy kimondja.
- Nem bántad meg? Úgy értem nem vagyok egy
főnyeremény.
- Nem - mondtam olyan hangsúllyal, hogy
nem akarnám folytatni ezt a témát, de mintha észre sem vette volna. Sőt azt sem
vette észre, hogy mindkét mondatára válaszoltam.
- És úgy gondolod, hogy helyesen
cselekedtél?
- Azt nem mondom, hogy helyesen, inkább
csak számomra kedvezően.
- Az neked kedvező, hogy miután
megmentettél, négy évvel később meghalsz? - kérdezte felháborodottan. Én sem
kisebb hévvel válaszoltam.
- Nem értem miért vagy ezen felháborodva!
Különben is, úgy is öngyilkos akartam lenni előtte, csak az angyal megmentett.
- Hát jobb lett volna, ha nem teszi ! -
na, most már betelt a pohár .
- Szerintem is! - kiáltottam vissza, majd
nagy lendülettel felálltam az asztaltól, és elsiettem a mosdó felé. Nem
akartam, hogy meglássa a gyengeségem, hogy mennyire fájt az amit mondott. Csak
az volt a szerencséje, hogy még nem hozták ki a spagettit. Különben a tányér
tartalma már fején lenne.
Lassan már öt perce voltam távol, mert a
könnyeim még mindig nem hagytak alább.
Tudtam, hogy nem kellett volna - vagy
legalábbis sejtettem. - Mégis miből gondoltam, hogy megváltozott, hogy
kedvesebb lett? - Kitöröltem a szemeimből a könnycseppet, és dühösen vágtam ki
a mosdó ajtaját. Nem kisebb lendülettel haladtam az asztalunk felé, ahova már
kihozták a tésztát.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva Ryan.
Micsoda képmutató szemétláda! Mintha nem
tudná. Vagy ennyire szívtelen lenne? Nem! Inkább csak az agya hiányos némiképp.
- Sajnálom, amit mondtam - mondta bűnbánó
képpel. Hoppá! Ilyet sem sokszor hallani tőle. Nem sokkal később rájöttem, hogy
valószínűleg csak hízelegni akar, hogy kaphasson desszertet.
- Hát sajnálhatod is! Hogy lehettél ekkora
tapló?! - csúszott ki a számból.
- Tényleg nagyon sajnálom! - nem tudom
hogyan csinálta, de ebben a pillanatban elpárolgott az a maradék haragom is,
amit ő okozott. - És igen, nagy tapló voltam. De csak azért, mert még mindig
nem értem, hogy miért tettél ekkora áldozatot értem.
- Mert nem bírtam elviselni azt a
gondolatot, hogy soha többé nem látlak! Azt, hogy fölöslegesen fantáziáljak
arról, hogy hogyan találkozhatnánk újra. Azt a tényt, hogy meghaltál és nem
jössz vissza többé. Ekkor határoztam el, hogy öngyilkos leszek - a szavak csak
úgy kitörtek belőlem, úgy mint ahogy a könnyek is.
- Miattam… - halt el a kellemes, mély
hangja.
Némán fogyasztottuk el az ételt.
Miután fizettem, sietősen távoztunk, és
gyorsan beültünk a kocsimba.
Nem lepődtem meg, hogy már sötét volt, de
azon viszont igen, hogy mennyire fáradt vagyok.
Beindítottam a Volvómat, és elindultam a
legközelebbi hotelhez.
- Ha akarod vezethetek tovább én is, és
akkor pihenhetsz.
- Kösz, de nem - és már be is fordultam
egy szállodához. Nem láttam mi volt kiírva rá, de nem is érdekelt.
Gyorsan kiszálltam az autómból, és
elindultam a bejárat felé. Ryannek kapkodnia kellett a lábait, hogy utolérjen,
ugyanis jelentősen lemaradt.
Beléptünk az üvegajtón, és gyors léptekkel
haladtam a recepció felé.
- Jó estét! Két szobát szeretnék!
- Jó estét! - köszönt vissza a pult mögött
lévő negyvenes férfi. - Sajnos már csak egy, kétszemélyes szobánk maradt -
vágtam egy grimaszt, majd kifújtam a levegőt.
- Az is jó lesz - kitöltöttem a papírokat,
majd a recepciós odaadta a kulcsokat. A huszonhármas szoba volt az. Nem mintha
babonás lennék, csak azért mégis.
Fölmentünk egy emeletet, majd balra
fordultunk, és sétáltunk még két szobányit.
Szerencsétlenkedve nyitottam ki az ajtót,
és miután ez az úriember is méltóztatott belépni az ajtón - mert előtte egy
lány hátsóját bámulta -, visszazártam.
- Minek zárod be? Nem fog bejönni senki -
a kis naiv.
- Először is azért, mert nem bízom a
véletlenben, másodszor pedig azért, hogy nehogy megint megszökjél. Sőt, ha kell
még a kulcsot is lenyelem úgy, ahogy a rajzfilmekben szokás - gúnyolódtam. -
Nem baj, ha én megyek először zuhanyozni? - váltottam témát.
- Persze, hogy nem - azzal a lendülettel
mentem tovább a fürdő felé.
Igazán szép volt.
Levettem a ruháimat, és beálltam a forró
víz alá. Jól esett. Végre megnyugodtam egy kicsit.
Miután végeztem, megtörülköztem és
felkaptam a szállodai köntöst, ugyanis én nem hoztam magammal váltóruhát.
Lazán léptem ki a győz felhőből, majd az
ágy mellé sétáltam és rárogytam. Ez után Ryan startolt a fürdőbe. Vagy félórát
bent volt. Amikor kilépett csak egy alsónadrág volt rajta. - Ezt nem hiszem el!
Ott volt még egy köntös, magára vehette volna még azt is, vagy a bőröndnyi
ruháiból is válogathatott volna. Na, most már mindegy. Erről jut eszembe, hogy
holnap be kéne néznem egy ruhaboltba, mert mégsem lehet rajtam ugyan az a ruha.
- Azt hittem még ennél is kevesebb ruha
lesz rajtad - jegyeztem meg kötözködve.
- Oké ezt megérdemeltem - jelentette ki
legyőzötten.
Csak most jutott el az agyamig, hogy egy
ágyban fogok vele aludni. Ráadásul csak egy alsógatya lesz rajta! Nagy
szerencsétlenségemben, még egy kanapé sem volt a szobában, a földre meg mégsem
küldhettem.
Lerogyott az ágyra és lekapcsolta a
villanyt.
- Jó éjt! - mondta fáradtan.
- Jó éjt! - szóltam vissza. A furcsa az
volt, hogy amint lehunytam a szemem már nem bírtam kinyitni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése