Az Időutazó 5. fejezet

 Hirtelen pattantak ki a szemeim az éjszaka közepén, és arra eszméltem fel, hogy Ryan a karjaiban tart. Nyugtatani próbált, ugyanis álmomban kiabáltam. - Mondjuk volt miért. Szörnyű volt az, az álom.

     - Ssssss! - csitított továbbra is álmaim pasija, mert még mindig remegtem. Komolyan nem emlékszem, hogy mit álmodtam, de az biztos, hogy nagyon rossz volt. - Jól van - mondta. - Nincs semmi baj - simogatta gyengéden az arcomat.

     Normális esetben haragudtam volna ezért - mondván, hogy kihasználja az alkalmat -, de most kifejezetten jól esett.

     - Mmm… - nyöszörögtem, és a vállára hajtottam a fejem. Azt hiszem még visszadőltünk az ágyra, és még párszor megsimította az arcom, majd mindketten rekordsebességgel el is aludtunk.

    

      Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már világos volt.

      Az éjszaka második fele, álomtalanul telt.

     Amikor balrább fordítottam  a fejem, észrevettem, hogy a mellkasán fekszem - hirtelen forróság öntötte az arcomat. - Lassan feltoltam magam.

     Csak most veszem észre, hogy mennyit változott - jó irányba. - Az arca kicsit hosszúkásabb lett, de még mindig az a gyermeki forma. A teste… az egyszerűen lélegzetelállító. Nem az, az izompacsirta, de azért van rajta. Pont tökéletes - mosolyodtam el. - A bőre még mindig fehér - pont olyan, mint még nyolcadikban. Azt hiszem az anyukájától örökölhette.

     Miután befejeztem Ryan feltérképezését, elindultam a fürdőszoba felé. Levettem a köntöst és a többi ruhámat, utána beálltam a zuhany alá - érdekes, de még soha sem volta így kipihenve az utóbbi időkben. - Sokáig folyattam magamra a vizet. Amikor meguntam, kiléptem a zuhanyfülkéből és megtörölköztem.

     Épp felöltöztem, amikor a szobában lévő fiú megszólalt.

     - Mikor leszel kész? - kiabálta nekem.

     - Megyek - kiabáltam vissza. Ám amikor léptem egyet, hirtelen bevillantak az álmomban látott képek. Úgy áramlottak az agyamba, hogy az már fájt - szó szerint. - Fájdalomtól sikítottam. Próbáltam kimenni innen, de megcsúsztam a vizes csempén, és bevertem a fejem a zuhanytálcába. Minden elsötétült.

      Az álom, valóságként omlott rám. A szolgaságomról szólt, és minden olyan valóságosnak tűnt. A kínzások, a fájdalom…

      Azt mondják, ha az ember majdnem meghal álmában, akkor felébred. De, most valahogy nem ment.

      - Elisabeth! - mondta halkan Ryan. Vagy talán nem is olyan halkan? - Elisabeth! - most már hangosabban hallottam. - Elisabeth! - hallottam, Ryan tisztán kivehető, kétségbeesett kiabálását. Lassan kinyitottam a szemeim, és a kék szempárba meredtem.

      A szíven egy hatalmasat dobbant.

     - Ryan! - mondtam gyenge, rekedtes hangon. Próbáltam volna felülni, de védelmezőm visszatolt a combjaira.

     - Ne mozogj! - mondta lágyan. - Nagyon beverted a fejed, de ne félj, hívtam már a mentőket.

     - Mentőket?! - hüledeztem. Aztán rájöttem, hogy minek. Evariszt majd meggyógyít. - Kb. mikorra érnek ide?

     - Azt hiszem még öt perc.

     - Jó, akkor van rá idő.

     - Mire? - értetlenkedett.  

     - Én nem halok meg csak úgy. Evariszt mindig meggyógyít, mert négy év múlva kelleni fogok neki. Bár azt mondta, hogy van egy módszer, amivel kinyírhatnám magam, csak azt nem tudom, hogy melyik az. Legalább is egyenlőre.

     - Egyenlőre?! Ne legyél hülye! - ordította. - Nem lehetsz öngyilkos!

     - Amúgy mi is az a nagy sérülés? - kérdeztem.

     - A fejedből ömlött a vér. De - megnézte újra azt a ,,nagy" sebet - most már szinte begyógyult. Ez... hihetetlen… - álmélkodott.

     Most vettem észre, hogy tocsogunk a véremben.

     - Bocs - mondta bűnbánóan.

     - Mégis miért? - kérdezte felháborodtan, de már egy kicsit nyugodtabban.

     - Mert összevéreztelek - mondtam félénken.

     - Semmi gond. Van még ruhám a bőröndömben. De neked viszont semmi ruhád nincs.

     - Ja, de tegnap pont azon gondolkodtam, hogy - félbeszakadt a mondat, mert megérkeztek az orvosok. Láttam az arcukon, hogy nagyon meglepődtek.

     Egy fiú, és egy lány, egy hatalmas vértócsa közepén, vidáman diskurálnak.

     - Kéne valami ruhát vennem. Hát, most már muszáj lesz - fejeztem be a mondatot.

     - Huh! Ez, aztán nem kis teljesítmény. Ennyi vér tízperc alatt - szólt oda a társának, a vicces kedvében lévő doki. - És mégis, hogyan sikerült ezt összehoznod? - kérdezte ezúttal tőlem.

     - Megcsúsztam és bevertem a fejem, a zuhanytálcába.

     - Értem - felültetett, és megvizsgálta a fejemen lévő sebet. - Ilyen kis seben keresztül, ennyi vér? Ez nem lehet.

     - Mert nincs is - szóltam neki, csak úgy mellékesen. - Már begyógyult - vigyorogtam.

     - De, az hogyan lehet?

     - Tudja, kiskoromban sok zöldséget ettem - most már röhögtem.

     - Ha, ha. Nagyon vicces - ismét megvizsgálta a fejsebemet, de úgy tűnik nem talált semmit, mert hamar összepakolta a cuccait, és elment, a társával együtt.

     - Te sírtál - néztem meg jobban Ryan szemeit.

     - Nem! - tagadtam. Ránéztem, és egyből javított. - Na jó. Könny szökött a szemembe. De csak azért, mert nagyon megijesztettél - magyarázkodott.

     - Jól van, semmi gond. Viszont miután feltakarítottunk ezt - mutattam körbe -, utána elmehetnénk valami ruhát venni.

     - Oké - mondta könnyeden.

     Persze, ez az én szerencsém. Már felvoltam öltözve, és az utcai ruhámat véreztem össze. - De még midig jobb, mintha csupaszon talál meg - ebbe a gondolatba belepirultam.

     Gyorsan felmostunk, majd elindultunk. Amikor már zártam az ajtót, Ryan hirtelen mozdulatot tett, és könyékig beletúrt a táskájába. Elővette az egyik pulcsiját, és odanyújtotta nekem.

     - Mégsem mehetsz véres pólóban - mosolygott. - Hogy néznének rád az emberek, na és rám?! Még a végén azt hinnék, hogy a nyakadnak ugrottam, és a véredet szívtam - erre én is vigyorogtam egyet, majd engedelmesen felvettem a pulcsiját . - Hmm… - mért végig. - Csini vagy - bókolt. - Egyébként, mit álmodtál, és miért csúsztál meg? Feltételezem, hogy a kettő összefügg.

     - Ezt eltaláltad, ügyes vagy Sherlock - erre vágott egy grimaszt, majd várta a fojtatást. Azért csúsztam meg, mert bevillantak az álmomban látott emlékek. Mindenegyes ottani fájdalom olyan volt, mintha valóban érezném. Mintha ott lennék. Amúgy a szolgaságomról álmodtam.

     - Akkor most már értem, miért sikongattál az éjjel és, hogy miért ütöttél.

     - Ütöttelek? Sajnálom.

     - Semmi baj. Biztosan csak menekültél, vagy kiakartál szabadulni. Meg annyira nem is fájt.

     - Annyira? - szörnyülködtem, miközben leadtam a kulcsot.

     Gyorsan átsiettünk a parkolón, és bevágódtunk a Volvómba.

    Beindítottam a Drágaságomat, és feltekertem a fűtést. Két-három perc múlva beraktam 1-esbe és elindultunk. Nem kellett sokat haladni a főutcán, mire találtunk egy ruhaboltot.

    Méltóságteljesen léptem be a boltba, ahol egy agyon pirszingezett  huszonöt év körüli lány ült, a pénztár mögött.

    Végigjártam a sorokat, végül úgy döntöttem, hogy felpróbálok egy fekete, csipkés fűzőt, és hozzá egy hosszú, fekete nadrágot.

    Felvettem a fűzőt, és a nadrágot, majd lendületesen léptem ki - nem kellett volna, mert egyenesen Ryanbe ütköztem.

     - Mi van útonálló? - humorizáltam.

     - Hű... - mért végig.

     Kikerülve az útonállómat, odamentem a pirszinges csajhoz.

     Miután fizettem, csak azt vettem észre, hogy Ryan már egy jó ideje néz. Kezdtem megunni - na jó. Ez nem igaz. Valójában élveztem.

      Kimentünk az autómhoz, majd beültünk - még mindig bámul.

      - Mi olyan érdekes rajtam?

      - Szép vagy! - mondta elképedten. - Eddig nem is volt alkalmam jobban megnézni.

      - Köszönöm a bókot - egy kis szünet után fojtattam. - Mit gondolsz, visszamenjünk Budapestre, vagy szeretnél máshová menni?

      - Nekem mindegy - vonta meg a vállát.

      - Na, veled aztán kivagyok segítve! - fújtam egy nagyot. - De én úgy gondolom, hogy vissza kéne menni.

      - Jó, akkor menjünk.

      Elhagytuk Zalakomárt, és elindultunk Budapest felé. Úgy döntöttem, hogy a lehető legközelebb felhajtok a M7-esre. - Kinek van kedve 90-nel haladni egy szar főúton? Nekem, biztos nem.

      Már egy ideje az M7-esen száguldottunk, mikor Ryan szóra nyitotta a száját.

      - Nagyon jól vezetsz! - jegyezte meg vigyorogva a mellettem ülő férfipéldány. Ez most bókol nekem? Nem lesz ennek jó vége! Kiakar készíteni?

      - Kösz. Kinyitnád a kesztyűtartót? Van ott egy rakás CD - navigáltam. - Megkeresnéd az Ac/Dc albumot?

      - Végre egy ismerősöm, aki valami normális zenét is hallgat.

      - Öhm - most már tényleg érdekelne, hogy miért bókol ennyit! - Miért bókolsz ennyit? - kérdeztem végül.

      - Ezt soknak érzed? - felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.

      - Őőő... nem, csak furcsállom.

      - Mégis miért?

      - Mert általánosban, amikor utoljára láttalak, szinte észre sem vettél - mondtam szemrehányóan.

      - Úgy gondolod? - bólintottam. Az előbb volt valami a hangjában, ami nem tetszett. - Talán, mert okom volt rá.

      Na, most már felmegy a pumpa. - És mégis mi? Lennél oly kedves, és megtisztelnél a válaszoddal? - mondtam nem kisebb gúnnyal, mint ő.

      - Tudod, nem tartoztunk egy súlycsoportba. Te mindig is jóval alattam álltál a ranglétrán - azt hiszem most kihúzta nálam a gyufát.

      Kezd nagyon idegesíteni.

      Szerencsémre itt van egy lehajtó. Valahol lekell húzódnom, és kiszellőztetnem a fejem, mert ha nem, akkor itt hamarosan elszabadul a pokol.

      - Most miért állunk meg? - kérdezte Ryan. - Voltál olyan hülye, és elfelejtettél tankolni? Remek - kiszálltam az autóból, és rácsaptam az ajtót.

      Hamarosan Ryan is kiszállt, és lassan mellém lépkedett.

      - Te tényleg ennyire hülye vagy? - Elég!

      Megragadtam a kabátjánál fogva, és lejjebb húztam, hogy a szemünk egy magasságba legyen.

      - Na idefigyelj! - sziszegtem a képébe. - Először is: nem fogyott ki a benzin, szóval jobb lett volna, ha előbb gondolkodsz ,mielőtt megszólalsz. Másodszor: Ne nevezz hülyének! Ja, és harmadszor: Honnan lett ilyen fene nagy pofád?! Én a te helyedben meghúznám magam.

      - Nehogy azt hidd, hogy én félek tőled! - próbál kiszabadulni az ujjaim közül, de nem sikerült neki.

      - Pedig jobban tennéd! - ránéztem olyan dühösen, ahogy csak tudtam és meglett az eredménye. (Sokan mondták már, hogy ijesztő vagyok, amikor mérgesen nézek valakire.) A félelem apró szikráját láttam kék szemeiben. Ekkor meglágyult a pillantásom. - Csak az a szerencséd , hogy sohasem tudnálak bántani szándékosan - ami igaz is volt. Hisz miért ölném meg éppen azt, akit én támasztottam fel? Ráadásul nem kis árat fogok érte fizetni. - Na, menjünk! - intettem az autó felé.

   

     Mikor visszamentem az M7-esre, még mindig csendben ültünk.

     - Megrémisztettél! - mondta szemrehányóan. - Miért csináltál ilyet?

     - Azért tettem, mert én nem érdemeltem meg ezt a beszédet.

     - Jaj, ne vedd már ilyen komolyan - mondta. Elfordítottam róla a tekintetemet, és mereven néztem az útra. (A gázpedál igencsak közelítetett már a padlóhoz.)

    

     Hamar hazaértünk.

     Gyorsan kiszálltam a Volvómból, és átsiettem Ryan oldalára. Ő, ellentétben velem: lassan, komótosan szállt ki.

     Felmentünk a lakásomba, és szó nélkül mentünk el egymás mellett.

    

     - Éhes vagy? - kérdeztem egy kis idő múlva.

     - Nem.

     - Oké - én részemről nagyon éhes voltam, szóval bemásztam hűtőbe, és sokáig tájoltam. Mire eldöntöttem, hogy mit eszek, már Ryan kényelembe is helyezte magát a kanapén.

   

     Lassan megsült a Lasagna.

     Miután kiszedtem a tányéromba, és kényelembe helyeztem magam a kanapén, megszólalt a mellettem ülő fiú. - Nekem nem szedtél? - emellé párosult egy sértődött arc is.

     - Azt mondtad, nem vagy éhes! - védtem magam. Nincs kedvem jobban összeveszni vele. Így is eléggé fájt, a szótlanság.

     - Az már egy órája volt! - valóban. Letettem a tálcát az ölemből, és felállni készültem, mikor Ryan visszatolt.

     - Hagyd! Elvégre nem vagy a cselédem - megváltozott a hangja. - Ja, és bocs, a kocsiban történtekért. Hülye voltam! - Hoppá!

     - Semmi baj. Megesik az ilyen - de olyan nem, hogy Ryan bocsánatot kér.

     Már Ő is falatozott, amikor megcsörrent a telefonom. Emily az, a legjobb barátnőm.

     - Szia! - szólt bele kedvesen a telefonba. - Nem zavarlak? - ezen elgondolkoztam egy kicsi, de végül nemmel válaszoltam.

     - Szeretnék veled beszélni - mondta.

     - Oké. Mikor?

     - Egy óra múlva nálad? Persze csak, ha nem baj.

     - Persze, hogy nem! Gyere csak! - Hű, de sürgős neki. 

     - Oké, köszi! Szia! - azzal letette a telefont.

     Ryan kérdő pillantásai sem maradhattak el.

     - Emily - válaszoltam.

     - Ja. Értem - felállt a kanapéról, és elmosogatta a tányérját.

     Miután visszatért, én is kimentem mosogatni.

    

     Vajon mi lehet olyan fontos Emilynek?

    

    Még egy darabig elszarakodtam a konyhában, majd visszamentem a nappaliba. Ryan a kanapén feküdt, szétterülve, mint egy palacsinta. De nem akármilyen palacsinta volt, hanem egy nagyon helyes palacsinta - magamban kuncogtam egyet ezen a mondaton, majd lerogytam a fotelba.

     A kaputelefon csöngésére ébredtem. Lassan odasétáltam hozzá, és álmosan beleszóltam.

     - Halló? - kérdeztem.

     - Szia, Elisabeth! Őőő… Bocs, hogy felébresztettelek - mondta bűnbánó hangon.

     - Semmi baj. De honnan tudtad, hogy alszom?

     - Először is onnan, hogy a hangod olyan volt mint egy zombié. Másodszor, szoktál ebéd után szunyókálni.

     - Ha, ha! - nevettem, mert milyen igaz. - Beengedlek.

    

     Eltartott egy darabig míg felért.

    

     - Szia! - köszönt mosolyogva. - Milyen rég nem láttuk egymást … - mondta elgondolkodva.

     - Gyere be! - besétáltat az ajtón. Lépett hármat, majd megtorpant.

     Egy darabig csak állt, és meg sem szólalt, aztán hirtelen megfordult. - Azt hiszem észre vette Ryant a kanapén. Emlékszem, mindig is azt mondta: ,,Ha megbánt, vagy akármi rosszat csinál veled, esküszöm, hogy leborotválom a haját!"

     - Ő itt? - mutatott a kanapén alvó fiúra.

     - Ja.

     - De…

     - Jó tudom, de útközben találkoztam vele - mondtam a gondolatát befejezve. (Na, meg pár részletet kihagyva.)

     - Ha te így látod jónak… De, ha…

     - Bármit csinál veled, én esküszöm, hogy leborotválom a haját! - fejeztem be a mondatát ismét.

     - Na, igen. Mi már nem fogunk megváltozni. Testvérek vagyunk! - mosolygott.

     - Így van! - mosolyogtam én is. - Kérsz valamit?

     - Nem, de azért… - Ryan motyogása félbeszakította.

     Gyorsan odarohantam hozzá, és Emily követett.

     - Elisabeth… - motyorászta. Emilyvel összenéztünk, én megrántottam a vállam, majd én ismét az Ő arcát fürkésztem. - Nem bántsd őt! Még nem telt le a négy év! Had maradjon még Elisabeth! - másodszorra már kérlelte. Most esett le, hogy a megállapodásról beszél, amit Evariszttal kötöttem. - Neee!!! - hadonászott a karjával, és nem egyszer orrba is vágott. - Elisabeth!!! - kiabálta.

     - Ryan! Ryan! Ébredj föl! - súgtam a fülébe. Erre abbahagyta a csapkodást, de még mindig nem ébredt föl. - Ryan! Ébredj föl! - megsimítottam a járomcsontját, erre megrándultak az arcizmai, majd elmosolyodott. - Maradj velem! - motyogott. - Szükségem van rád Elisabeth! Hiányoznál! - Hát, ilyet ébren biztos, hogy nem mondana. De lehet, hogy van mögötte valami, mert akkor nem álmodott volna rólam, és nem is mondta volna ki az iménti szavakat.

     - Próbálkozz újra - suttogta Emily.

     - Ryan! - az arcára tettem a tenyerem és vártam. Nemsokára megremegett a szemhéja, és felnyitotta azt.

     - Elisabeth… - mondta kicsit rekedten. A hangjában megkönnyebbülést éreztem. - De jó, hogy még itt vagy!

     - Miért ez Beth lakása, nem? - kérdezte Emily gúnyosan.

     - Emily! - döbbent meg Ryan, és elkezdte magára húzni a takarót. (Nyilván azt hitte, hogy hiányos az öltözéke.)

     - Nyugi! - mondtam Ryannek. - Van rajtad ruha.

     - Oh…, akkor jó. - (De miért hitte azt, hogy nincs ?) Egy kis gondolkodás után újra megszólalt. - Mit keresel itt? - nézett a barátnőmre . (Mellesleg az ő osztálytársa is volt általánosban.)

     - Én? Ezt inkább tőled kérdezhetném! - és így ment tovább a kérdésre, kérdés beszélgetés.

     - Na jó, ebből elég! - csitítottam mindkettőt, ugyanis már vitáztak, hogy kinek van joga az én lakásomban lenni.

     

     Elmeséltem Emilynek, hogy hogyan találkoztam Ryannel - persze csak a Balatoni találkozást -, és mi történt. - Emilyt lerendeztem. Most jön Ryan. - Neki elmagyaráztam, hogy a barátnőmnek mindig is volt, és mindig is lesz joga itt lenni, BÁRMIKOR. - hangsúlyoztam az utolsó szót. Mivel mindkettő megnyugodott, leheveredtem Ryan mellég - persze Emily figyelmeztető pillantása sem maradhatott el.

     - Akkor beszélhetnénk? - kérdezte lágyan a barátnőm.

     - Ja - vonakodva felálltam a kanapéról - mivel nehezemre eset Őt ott hagyni -, és betessékeltem a szobámba. - Miről lenne szó? - kérdeztem már odabent.

     - Emlékszel még Lucasra?

     - Igen. Nem is olyan régen találkoztam vele.

     - És?

     - Mi ,,és"?

     - Mondott valamit?

     - Nem. - De! Amikor megkaptam Ryan temetési levelét, akkor akart mondani valamit, de aztán az én bajommal törődött. Most kiderül, hogy mit mondott volna. - De. - helyesbítettem. - Mi van köztetek? - tettem fel a kérdést gyanakvón.

     - Hát… tudod… már egy jó ideje együtt vagyunk - vallotta be.

     - És én erről miért nem tudok? - mondtam szemrehányóan.

     - Mert nem értelek el! Mindig ki voltál kapcsolva! - tényleg. Nem rég még teljesen depressziós voltam és nem akartam beszélni senkivel.

      - Ja. Tényleg. - vakargattam meg a fejem. - És milyen a kapcsolat köztetek?

      - Négy éve együtt vagyunk. - Huh! Nagyon elzárkóztam mostanában a külvilágtól.

      Még egy darabig mondta, hogy milyen jól megvannak, stb.… Majd áttértünk arra, hogy mindig szeretem-e Őt?

      - Igen.

      - Hmm… - erre grimaszolt egyet, majd folytatta. - Te, aztán nagyon szeretheted Ryant! Komolyan mondom, meg sem érdemli.

      - De! - dacoltam. Ezzel le is zártuk a témát és kimentünk.

      Közben besötétedett - mivel már november eleje van.

      - Azt hittem, hogy bent maradtatok! - mosolygott a fekete hajú fiú.

      - Nincs ilyen szerencséd! - válaszolta gúnyosan Emily.

      - Csináltam vacsit! - hencegett Ryan. Miután vetettem rá egy hitetlen pillantást, folytatta - Na jó! Csak felmelegítettem a te főztödet! - szólt ezúttal csak hozzám.

      A tekintete úgy fúródott belém, hogy azt hittem a vesémig lát. A mosolya olyan hatással volt rám, hogy teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Egyszerűen ,,elbűvölt".

      - Mit főztél? - törte meg a csendet Emily.

      - Olyat, amit szeretsz! - vigyorogtam.

     

      Vacsora közben csendben voltunk.

      Ryan néha becsukta a szemét evés közben, és mosolygott - tehát, ízlik neki.

 

      - Még vacsorára is finom volt - dicsért meg Ryan. - Nagyon jól megcsináltad! - odalépett hozzám, és megpuszilt az arcomon. - Köszönöm - mondta, és elment mosogatni. (Nagy szerencsémre, mert nem tudtam rendezni az arcvonásaimat.)

     

      Amíg én szédelegve mosolyogtam, Emily odalépett hozzám.

      - Láttam ám, hogy mi történt! - mondta mosolyogva, de a következő pillanatban elkomorult. - De nagyon vigyázz vele! - figyelmeztetett. Bólintottam egyet mire folytatta, de most finomabb és halkabb hangon. - Szereted őt - ez inkább kijelentés volt ,mint kérdés.

      - Igen, mint ahogyan még délután hallhattad.

      - De most már véglegesen beigazolódott. Nem érdemli meg, hogy valaki ennyire szeresse! - még, ha tudná, hogy mit tettem meg azért, hogy visszahozzam az életbe… nos… kiakadna. - Mert ő egy gonosz, és szívtelen… - félbe szakítottam a pillantásommal. Úgy tűnik vette az adást, és befogta a száját. - Bocsánat!

      - Semmi baj - ezzel le is zártuk a beszélgetést.

     

      - Na, akkor én megyek - mondta, mikor Ryan visszajött. - Majd még találkozunk. Sziasztok! - viszonylag gyors léptekkel haladt a kijárat felé, majd becsukta az ajtót maga után. Talán kínosan érezte magát az előbbi miatt.

      - Miért rohant el? - erre megrántottam a vállam - nem feltétlenül kell tudnia -, és visszamentem filmet nézni.