Az Időutazó 16. fejezet

     Jön a metró - gondoltam. - Mikor felszálltam, egy lányt pillantottam meg. Mivel az embereket csak futólag nézem meg, így nem is gondoltam, hogy valami érdekes is fog történni. Pedig történt.

     A metró elindult, és lassan eltűnt az alagútban. Hosszan haladtunk a sötétben, mígnem vére világosságot véltem felfedezni. - Végre itt vagyok! - Ám amikor kiértünk a feketeségből, ugyanarra a helyre érkeztem, ahonnan elindultam. - Mi a fene ez? - kiáltottam magamban.

     A szerelvény ismét útnak indult, de most sem történt máshogyan, a kiindulási helyre érkeztem vissza. Ijedség lett rajtam úrrá, de próbáltam palástolni rettegésem. Kiszálltam, és a kijárat felé tartottam, mikor észrevettem: NINCS KIJÁRAT! Nem volt menekvés. Mikor már az őrület határán álltam, megjelent egy harmincas férfi, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. Elkezdett beszélgetni a lánnyal, kit először pillantottam meg, amikor felszálltam. Az utóbbi arcán értetlenség és félelem volt, de a tekintete egyre tisztábbá vált. Tudta mi történik.

     A férfi és a nő beszélgetése most kivehető volt.

    - Ezt egy csubakka tette! Időcsapdába keveredettünk!

    - Micsoda? - bukott ki belőlem. - Ezt mégis honnan veszi?

    - Ahhoz, hogy a csubakkák ilyet elő tudjanak idézni, nagyon sok áramra van szükségük. Nézd meg a vezetékeket! - mutatott a kábelre. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi a baj, de valami nem stimmelt.

     - Nekem most elkell mennem, de tudod, hogy mit kell tenned! - magyarázott a nőnek. Ő bólintott, és a férfi eltűnt a kijáratnál.

     Kijárat?! Na, mindegy…

     Leszálltunk a metróról, s amikor letettük a lábunkat a peronra, az ajtók hangos csapódással záródtak. Ez után a szerelvény villámgyorsan eltűnt. A tábla, ami jelezte, hogy mikor ér ide a következő szállítójármű, tizennyolc percet mutatott.

     - Á… már vége - mondta a lány, aztán hátat fordított, és indulni készült.

     Ám ekkor a vezetékek szikrázni kezdtek, az alagútból hangos moraj jött. Valami lépkedett a lány felé.

     - Vigyázz! - kiáltottam. - Jön a csubakka! - kiabáltam a lánynak, mert már biztos voltam benne, hogy ő lehet. - Jön a csubakka! Jön a csubakka! - hajtogattam. - Mindjárt kilép a sötétből! JÖN A CSUBAKKA!!! - ordítottam teljes hangerővel.

     - Ébredje fel! Ébredj fel! - jött egy hang a távolból, ami kirángatott e szörnyű világból. - Nincsenek csubakkák! Csak álmodsz! Elisabeth! - végül már teljesen ebben a világban voltam, így kinyitottam a szemeimet.

     Ryan kuporgott előttem, és az arcán lévő aggodalom, lassan kedves mosollyá vált.

     - Itt vagyok! - suttogtam.

     - Mondd csak, mit álmodtál? - kérdezte kedvesen mosolyogva. - De közben öltözz, mert elfogunk késni! - tette hozzá, és amint észbe kaptam, máris kiugrottam az ágyból.

     - Azt álmodtam - kezdtem, és közben mutattam neki, hogy forduljon el, erre Ő engedelmesen cselekedett -, hogy a metrón akarok utazni, de mivel időcsapdába kerültem, amit a csubakkák csináltak, nem tudok eljutni sehova. Nincs kijárat, sem menekvés. Az egyik csaj tudta, hogy mit kell tennie, de nem hallotta, hogy kiabálok neki, és csubakka egyre közelített, és még mindig nem hallottam, most pedig nem tudom, hogy mi történt vele, mert te felébresztettél. A te hibád! - mondtam neki, és mellé léptem, mert már felvoltam öltözve.

      - Sajnálom! - motyogta színlelt-bűnbánó képpel. - Igazán! - hazudta.

      - Ennyire nem kell! - gúnyolódtam, mikor megláttam az arcán, azt a gonosz vigyort. - Mennyi idő van még indulásig? - kérdeztem a mellettem haladó férfiútól.

      - Tíz perc.

      - Mennyi?! - hitetlenkedtem. - Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

      - Mert bíztam benne, hogy elkészülsz időben.

      - Aranybogár! - gügyögtem Ryannek, a fürdőszobába menet.

      Fogat mostam, majd gyorsan feldobtam magamra egy kis sminket. A fogkefét, és néhány piperecuccot beraktam a hátizsákomba, és már indultam is, hogy felvegyem a túracipőm.

     

      - Siess már Ryan! - toporzékoltam az ajtóban. - El fogunk késni!

      - Majd megyünk a Volvóddal - jelentette ki, mintha ez annyira magától értetődő lenne.

      - Persze, és majd egy hétig a Keleti előtt fog parkolni. Hogy én erre miért nem gondoltam?! Na, siess már!

      Pár másodperc múlva felpattant az előszobában lévő székről.

      - Kész vagyok! - kiáltotta, gyorsan felkapta a táskáját, és kiviharzott az ajtón. - Siess! Siess! - kiabált vissza már az első emeletről.

      Ezt még visszakapja! Velem aztán nem szórakozhat senki! - Eközben a zárral szarakodtam, de végül sikerült ,,behegesztenem" az ajtót.

      Kettesével futottam le a lépcsőn, és sebességemet nem csökkentve, belerohantam Ryan mellkasába.

      - Itt vagyok! - suttogtam, közel az arcához.

      - Már vártalak! - súgta vissza. Ajkai közeledtek az enyémhez, de én konokul elfordítottam a fejem, és rávigyorogtam. - Ezért még számolunk! - fenyegetett mosolyogva (azzal a gúnyos mosollyal, melyet megkedveltem tőle).

      A buszmegálló felé haladva, Ryan egyszer-kétszer, rám nézve fenyegető mozdulatokat tett az oldalam felé.

      - Figyellek ám!

      - Ne félj, én is! - szólt vissza.

      Rettegve várom, hogy lecsapjon, és jól megcsikizzen.

      A megállóban ismét tett felém néhány mozdulatot, melytől joggal félhettem, de a nagy bosszúnak még nem jött el az ideje. Kisvártatva megjelent a busz, amire felszálltunk. Hatalmas tömeg volt. Testünk egymásnak préselődött. Én az ellen küzdöttem, hogy ne legyek vörös, mint a rák, míg Ryan a nevetését próbálta visszafogni.

      Nagy nehezen elvergődtünk a Keletiig, ahol már várt minket Noah és barátnője. Amilyen gyorsan csak tudtam, leszálltam a buszról, és hozzájuk siettem. Ryan valamivel később jelent meg.

     - Mi tartott eddig, Haver? - kérdezte Noah, aki olyan magas volt, mint Ryan, csak őnála vékonyabb.

     - Azt hittem ott maradok - panaszkodott Ryan. - Sziasztok! - köszönt. - Rég láttuk egymást.

     - Mikor is? Kb. négy hónapja?

     - Ne is tagadd, sok idő volt, és kész! - zárta le a témát a mellettem álló. - Szia Sarah! - integetett a Noah mellett álló, félénk lánynak.

     - Helló - intett vissza Sarah, és egyben engem is üdvözölt. Bólintottam, majd a vékony srác felé fordultam.

     - Szia, Noah! Ugye nem felejtetted el, amit a telefonon keresztül üzentem? - kérdeztem baljósan.

     - Mit is? - töprengett. - Ja… Oh… Majd figyelni foglak! - fenyegetőzött.

     Ha már a fenyegetésnél tartunk… - a mondat elakadt a fejemben, mert Ryan lecsapott. Hirtelen, és kegyetlen módon csikizett. Sikongattam és kérleltem, hogy hagyja abba, de nem használt semmit. Végelgyengülésemben a mocskos földön kötettem ki.

    - Lankad a figyelmed, édes Elisabethem! - nézett le rám. A kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen, és én el is fogadtam a segítséget. Miközben a kezemet fogta, hüvelykujja megsimogatta a kézfejemet, de úgy, hogy a többiek ne lássák. - Bocsánat, de muszáj volt! - mentegetőzött. Erre vetettem rá egy hitetlenkedő pillantást, de nem is foglalkozott vele. Azzal viszont annál inkább, hogy a még mindig a kezemet fogta. Mikor odatévedt a tekintetem, gyorsan elengedte azt.

     - Szerintem menjünk, mert lekéssük a vonatot! - szólalt meg Noah, és elindult a pályaudvar felé.

     Áthaladtunk az úttesten, és beléptünk a kicsit lepukkant Keletibe. Sarah és barátja elmentek megvenni a jegyeket, míg mi a vonat felé sétáltunk. Ryan törte meg a közben kialakult csendet:

     - Tudtad, hogy a gimi első éve óta együtt járnak? Tök durva… - motyogta a kék szemű.

     Mire megtaláltuk az Eger felé menő vonatot, a két útitársunk már ott volt. - Ez hogy lehet? - kérdeztem magamtól.

    Bevártak minket, majd együtt felszálltunk a gyorsvonatra, és foglaltunk magunknak egy fülkét. (Régi gyártású vonattal utaztunk.) Berontottunk a hatszemélyes helyiségbe, és elfoglaltuk a helyünket. - Természetesen én Ryan mellett ültem. - Levettem a dzsekimet, és egy kampóra akasztottam, mert a nap besütött az ablakon, így nagyon meleg lett. Táskáinkat felraktuk a fejünk fölé, majd elkezdtünk kártyázni, és beszélgetni.

    Nem sokkal később, a vonat megrázkódott, és komótosan elindult a pályaudvarról.

    A csevegés témája lassan átterelődött az útitársainkról, ránk. Megkérdezte Sarah, hogy hogyan találkoztunk. Ryan nyitotta volna a száját, de helyette inkább én beszéltem.

    - A… Gellért-hegyen futottunk össze véletlenül. Ugye milyen vicces a sors? - mosolyogtam erőltetetten.

    - Mivel későre járt, átmentem hozzá, mert nem akartam későig vonatozni. Másnap reggel elmentem, és hozzátok igyekeztem. Miután… tőletek is elmentem, stoppoltam, és lám ki jött arrafelé: Elisabeth. Így másodszor is összefutottunk, s azóta el sem váltunk egymástól. Közben hozzáköltöztem. - Ryan még akarta folytatni, de a kalauz megjelent az ajtóban.

     Elővettem a jegyemet a hátizsákomból, de közben a bukott angyalos könyvet is kikellett vennem. Sarah tekintete úgy tapadt a könyvre, mintha egy szexisten férfit bámulna.

     - Megnézhetem? - kérdezte.

     - Persze - válaszoltam, mert fel sem fogtam, hogy miről van szó.

     Odaadtam a jegyet a sínbohócnak, aki már hátat fordítva kilépett volna a fülkéből, mikor Sarah megszólalt:

     - Bukott angyalok? - kérdezte érdeklődve.

     Ebben a pillanatban a kalauz visszafordult - melyet Ryan is észrevett -, és ránk villantott egy gonosz mosolyt, és a barna szemei, hirtelen fehérré változtak. Újra hát fordított, majd kilépett.

     Ijedten Ryan felé fordultam, de az Ő szemeiben is volt valami, ami elárulta, hogy semmi sincs rendben.

     - Láttad ezt? - kérdeztem fojtott hangon a fekete hajútól.

     - Láttam - suttogta Ryan. - Akkor most ő Evariszt? - kérdezte.

     - Nem hiszem - motyogtam. - Lehet, hogy csak átmenetileg… megszállta, különben nem változott volna vissza a szeme színe. Tudod, mint nálam - vezettem rá.

     - Ja. Akkor mostantól jobb lesz vigyáznunk, hiszen bárkit megszállhat. - bólintottam, majd befejeztük ezt a beszélgetést.

     Ebből Sarah és Noah, szinte semmit sem vett észre, mert elmélyülten tanulmányozták a könyvemet - pontosabban Hollus atya könyvét. - Kikaptam a kezükből a nehéz könyvet, és gyorsan elraktam.

     - Milyen könyv ez? - érdeklődött a velem szemben ülő, barna hajú lány.

     Mivel nem válaszoltam, Noah megtette helyettem:

     - Biztosan valami okkultizmussal kapcsolatos szektából lopta - a mondat végén egy hülye vigyor jelent meg a képén, amire én csak egy grimaszt vágtam.

     - Majdnem - feleltem. Nem volt túl nagy kedvem megosztani velük is ezt az egészet. Lezártuk a témát, és fojtattuk a kártyázást.

     Sok-sok idő múlva megérkeztünk Egerbe. Mivel a vonat sokáig állt az állomáson, ezért nem kellet kapkodnunk a leszállással. Ryan és Én, feszülten figyeltünk minden embert, aki a közelünkbe jött, de szerencsére nem történt meg újra ez a megszállás.

     A cuccokkal felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket egészen az erdő közelébe, ahol a turistaösvény kezdődött. A nagy táskák kényelmesen elfértek, mivel rajtunk kívül csak három ember volt a járművön.

     Mikor megérkeztünk a megállóba, óvatosan leszálltunk, és elindultunk az ösvény felé.  Mielőtt beléptünk volna, befújtam magam kullancsirtóval - hiába március van, attól még lehetnek az erdőben.

     Hamarosan az ösvényen sétáltunk. Noah és barátnője haladtak elől, mi Ryannel hátul. Az érzékeink erősebbé váltak, és úgy viselkedtünk, mintha paranoiásak lennénk, de hát érthető miért…

     Hol hosszú emelkedő, hol rövid leejtő, majd egyenes talaj volt. Néha-néha megbotlottunk, de egyikünk sem evett földet. 

     Csak Ryan és Én beszélgettünk, de azt is halkan. Az előttünk lévő Sarah pedig fújtatott, mint a gőzmozdony. Nem nagyon bírta a kiképzést, de kitartóan halad előre.

    A nap ereje csökkent, végül teljesen megszűnt és beesteledett. - Szerencsére még nem sok szúnyog volt, viszont egy plusz pulcsit felkellett vennem, mert hideg lett. - Bekapcsoltuk az egyik nagy erejű elemlámpámat, és azzal haladtunk a következő turistaösvényen lévő pihenőig. Mikor odaértünk, gyorsan sátrat vertünk, és mivel Ryan nem volt hajlandó Noahval egy sátorban aludni, kénytelenek voltak a ,,párok" egy sátorban feküdni. 

    Ryan mellett feküdtem szótlanul, de hamarosan kiböktem, ami annyira foglalkoztatta a fantáziámat.

     - Vajon tudja, hogy itt vagyunk? Követett? Vagy most biztonságban vagyunk?

     - Szerintem jó helyen vagyunk, mert ha itt lenne, azt éreznénk - nyugtatott Ryan.

     - Igazad lehet - mondtam. Átöleltem, és a mellkasára hajtottam a fejem. Ő a derekamra tette az egyik karját, és a másikkal fejemet simogatta, hogy egy kicsit megnyugodjak, mert nyilván érezte, hogy egy kicsit félek.

     - Jó éjt! - kívánta a mellettem fekvő fiú, és miközben beszélt, éreztem, hogy ,,rezeg" a mellkasa.

     - Jó éjt! - suttogta, és még jobban befészkeltem magam a karjaiba.

     A sok izgalom miatt nagyon elfáradtam.

    Ólmos álom sulykolta szemhéjamat, nem bírtam felnyitni, miután lecsuktam. Hallgattam Ryan lélegzését, és magamba szívtam illatát. - Ezek együtt hamar elaltattak.