Az Időutazó 2. fejezet

     Az árny elkapott.

     Sokáig álltunk mozdulatlanul, a híd tetején. Az eső egyre csak erősödött.

     Végigmértem a férfit - mert szerintem az volt -, egy fekete csukja volt rajta és hosszú fekete köpeny. Erős karjával átkarolta a derekamat.

     - Miért akarsz meghalni?- kérdezte bársonyos, mély hangján.

     - Mert okom van rá! - mondtam én is olyan lágyan, mint ő, de egy kis dac is keveredett bele. És az ijesztő szürke - már-már fehér -, színű szemébe meredtem. Mi ő? Mert, hogy nem ember az biztos. - Mi vagy te? - csúszott ki a számon.

     - Hogy mi vagyok én? - ismételte meg a kérdésemet. - Én egy angyal vagyok.

     - Angyal…- suttogtam halkan. Szóval mégis léteznek. - Lenne még egy kérdésem - mondtam óvatosan.

     - Éspedig?

     - Miért mentettél meg?

     - Azt egyenlőre nem mondhatom el. De most én kérdezek! - jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. - Miért akartál meghalni? - ismét ez a kérdés. De, ha ő angyal, akkor lehet, hogy tud segíteni. El kéne mondanom az igazat.

     - Mert meghalt valakim, akit nagyon szerettem - mondtam halkan, de a jelek szerint meghallotta.

     - És szerinted erre ez a megoldás? - kérdezte felettébb nyugodt hangon.

     - Én már nem tudom, hogy mit miért teszek. Már nem tudom, hogy mi az ami jó, s mi az, ami nem.

     - Csak annyit mondhatok, hogy amit kitaláltál, az nem volt jó ötlet - ez után eltöprengett, majd beszélni kezdett. - Mondd csak! Hogyan akadályozhatnám meg, hogy öngyilkos légy? - Most tényleg ennyire érdekli?! Miért? - Tudod mit? - Nem, nem tudom, hogy mit - válaszoltam magamban. - Mi lenne, ha kívánhatnál egyet?

     - Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Miért olyan fontos neked, hogy éljek? - kezdtem nagyon dühös lenni. Mivel nem válaszolt, ezért elmondtam, hogy mit is szeretnék. (Kevesebb indulattal.) - Szeretnék visszamenni a múltba, hogy azt megváltoztassam. Azt szeretném, hogy Ryan éljen. Szerettem őt, de ezt sohasem fogja már megtudni, és… - csendre intett.

     - Ez elég komoly kérés, de teljesíthető. Azt viszont vedd figyelembe, hogy nem akárkitől kéred - figyelmeztetett.

     - Szóval teljesíted? - kérdeztem gyermekként reménykedve. Nem érdekel mibe kerül, csak visszatudjam Őt hozni az élők közé.

     - Igen - válaszolta nem túl bőbeszédűen. - Mivel hallottuk a te kérésedet, most az a rész jön, ahol én elmondom, hogy mit kérek érte cserébe. - Ajjaj...

     - Mi után visszahozod őt az élők közé - kezdte a feltételt -, négy évet élhetsz még, az után én érted jövök, és elveszem az életed. Nem lehetsz öngyilkos,meg különben is, én mindig visszahoználak. Ha pedig mégsem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan azt szeretted volna, az egyesség akkor sem visszavonható. Négy év után, vagy így, vagy úgy, de megkell halnod. Méghozzá annak az angyalnak a kezétől, akitől ezt az ajándékot kaptad. Ez után a szolgám leszel.

     - Ezt idáig értem. De miféle angyal vagy te?    

     - Hogy érted?

     - Az angyaloknak van szolgálójuk? Egy angyal öl?

     - Figyelj! Ez egy elég hosszú történet. Majd AKKOR lesz rá időnk! - fenyegetőzött.

     - Ez hátborzongató volt - fintorogtam.

     - Mert az is. Értsd meg, ez nem játék! Ha pedig nem tetszik a feltétel, akkor csak az életedet mentettem meg.

     Egy kis gondolkozás után:    

     - Rendben! Kössük meg az egyességet! - félre döntötte a fejét, és hosszan a szemeztünk. Nem mozdult.

     - Öhm… - már éppen tettem volna fel a kérdést, de félbe szakított.

     - Én tudom és te is tudod. Az egyesség pedig most már a lényed része. Ha egy hozzám hasonló találkozik veled, akkor látni fogja, hogy te már foglalt vagy - ez nekem nem tetszik. Van benne valami... fura. De, ha így visszamehetek a múltba és megmenthetem Ryant,  akkor nekem mindegy.

     - Nálatok ez ilyen stipi-stopi játék? Kinek van a legtöbb szolgálója? - kérdeztem cinikusan. (Néha rám törnek ilyen düh hullámok.)

     - Nagyon vicces… - szűrte a fogai között. - Viszont most menj haza, és holnap, a szerelmed halála napján ébredsz fel. Nem mondom meg, hogy hova kell menned, és azt sem, hogy mit kell csinálnod ahhoz, hogy a kívánságod teljesüljön. Erre neked kell rájönnöd! Ja, és ne feledd, négy év! - ez volt az utolsó mondata. Köddé vált, a sötét, Budapesti éjszakában.

     Az eső még mindig zuhogott, ezért nagyon óvatosan másztam lefelé a híd tetejéről, és elindultam hazafelé.

     De hol találjam meg? Mikorra kell odaérnem? Egyáltalán mi történ Ryannel? Kitől kérdezzem meg?

     Ekkor utolért a felismerés. Talán… - gondolkoztam el. - Mi lenne, ha elmennék Carlahoz? Ő úgy is tud mindent.

     Sarkon fordultam, és átsétáltam a szemben lévő buszmegállóba, majd megvártam a legközelebbi éjjeli járatot.

     Kb. öt perc múlva beállt a megállóba egy szakadt, régi Ikarus - de a célnak megfelel.

     Felszálltam, és körül néztem. - Miután megállapítottam, hogy nincs senki a járművön, hátra sétáltam, és leültem az ablak mellé. - Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hova megy a busz.

    

     Később úgy döntöttem, hogy előre sétálok a buszvezetőhöz.

     - Elnézést! - szólítottam meg. - Megáll a busz, a Deák Ferenc Téren?

     - Igen. A következő megálló - válaszolta a sofőr. Nem sokkal ez után a busz lágyan fékezett, majd megállt. Az ajtó hangosan kicsapódott. - Elég zavaró volt a csendes éjszakában. - Leszálltam és elkezdtem sétálni.

     Az eső szerencsére már nem esik, de a vizes ruha miatt kezdtem fázni.

     Már csak 5 perc és ott vagyok Carlanál. Remélem nem ébresztem fel, vagy, ha mégis... az sem baj.

    Egyedül lakik egy hatalmas lakásban. Milyen dolog ez? - botránkoztam meg magamban.

    Eközben elértem az emeletes házhoz. Odasétáltam a főbejárathoz, és beütöttem a 17-es számot - hosszan cseng a kaputelefon.

     - Halló? - szólt bele álmosan Carla.

     - Szia! Elisabeth Dallen vagyok. Bocs, hogy ilyenkor zavarlak, csak valami nagyon fontosról szeretnék beszélni veled. Kb. félórát venne igénybe.

     - Beth? Jaj, de rég halottam felőled! - örvendezett. - Gyere csak be!- és kinyitotta az ajtót.

     Felsétáltam a 4. emeletre. (Elég pofás kis ház volt.) Bekopogtattam a 17-es lakásba, és Carla máris ajtót nyitott.

     - Szia! Amúgy nem zavarsz, csak furcsállom, hogy hajnali félnégykor az utcán járkálsz. Ráadásul egy pólóban és egy farmerban…- végig mért. - Nem fáztál?

     - Am… nem. - Na, jó… de. -  Beengedsz? - kinyitotta előttem az ajtót.

     - Tényleg. Miről is szeretnél velem beszélni?

     - Te tudod, hogy Ryan mikor halt meg? - tudom kissé nyers voltam, de szorít az idő.

     - Igen. November 27-én délután 5 óra körül - egy kicsit megrázkódott.

     - Sajnálom, hogy felzaklattalak! - és gyengéden átöleltem. Igazából nem tudom, hogy milyen kapcsolatban volt Ryan Brensennel, de sok mindent tudott róla, szóval ő lesz a megfelelő ember, e téren.

     - Semmi baj. Juj de vizes vagy! - sikkantott fel.

     - Bocsi! - mosolyogtam. - És pontosan hol történt? - tértem vissza a lényeghez.

     - A Gellért hegyen… a csúszdáknál… valaki megkéselte - kis könnycsepp csillant meg a szeme sarkában. Az én szemem is nagyon szúrt.

     - Huh…szegény - ez nagyon durva. Ráadásul azt sem tudom, hogy hogyan akadályozzam meg… - Ööööö… - néztem a fali órára - bocsi most mennem kell, és sajnálom, hogy ilyenkor zavartalak.

     - Semmi baj! -mosolygott kissé szomorúan.

     Gyors léptekkel távoztam, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd rohantam hazafelé.

     Megkaptam, amit akartam. Most már tudom hova kell mennem. Csak azt nem tudom, hogy a késelést hogy kerüljem el. Ugorjak a szúrószerszám útjába? - Jé, ez nem is rossz ötlet! Végülis azt mondta az angyal, hogy nem halhatok meg. Amúgy tényleg nem értem mi benne az üzlet.

     Még jobban siettem, mert akárhogy is nézzük, rettentő hideg van, és a vizes ruha sem előny.