Az idő lejárta után 1. fejezet

Elisabeth utolsó percei

    Szívem mindenegyes dobbanása egyre gyötrelmesebb, egyre küszködőbb, lassan majd feladja a harcot, s nekem végem. S ami még rosszabb, hogy Ryan élő közvetítésben nézheti ahogy haldoklom, majd a karjaiban meghalok. - Már nem vagyok olyan önző, mint voltam, most már azt kívánom, bár ne látná ezt, bár hamarabb elengedtem volna és nem tartom magam mellett ilyen sokáig. - Szerelmem gyönyörű kék szemeiből patakként folynak a könnyek, s egyre kétségbeesetten kérleli a bátyámat, hogy hagyjon békén és hadd ne kelljen, hogy a szolgája legyek, ne öljön meg, támasszon fel, de mindhiába, mert Evariszt arcán egyre csak a diadalittas mosoly díszeleg. Tébolyultan nevet, és várja, hogy eltávozzak, majd ő átvihessen a bukottak világába, s ott szolgáljam.

    Először elborult Ryan agya, de később rájött, hogy semmit sem tehet természetfeletti erőkkel rendelkező bátyám ellen, aki még gonosz is, hisz saját kezűleg szúrta a fogakkal ellátott kést a szívembe. Éreztem, ahogy milliméterenként utat váj magának a penge. Ryan az ölébe emelt - csodálatos módon eddig kihúztam - és még most is próbál életben tartani.

    - Tarts ki, ne hagyj itt! - mondogatta nekem Ryan. Szóra nyitottam volna a számat, de Ő elhallgattatott. - Ne beszélj!

    - Már… nem… tudsz megmenteni - préseltem ki magamból a szavakat, de sajnos nem kevés vérrel a társaságában.

    - Oh jaj, én drága, egyetlen Elisabethem! - sóhajtotta még tőle nem hallott fájdalommal a hangjában. - Már rég mondanom kellett volna, hogy mennyire nagyon szeretlek, de sosem volt elég merszem hozzá. Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Igazán szeretlek! - remegett meg mély hangja.

    - Én is szeretlek, még az életemnél is jobban! Ne feledd… - akadtam meg - még halálom után is szeretni foglak, és azt kívánom, hogy… légy… nagyon boldog még az életedben… Szerelmem… - nem jött ki több hang a torkomból, légzésem is elállt, már fuldokoltam, és szívem is egyre többet kihagyott. Ryan megcsókolta véres ajkaimat, és én még utolsó erőmből viszonoztam, majd minden elsötétült.

Ryan

           

    Viszonozta búcsúcsókomat, és teste abban a pillanatban elernyedt, nem éreztem tovább szíve dobogását, nem láttam, hogy emelkedett volna a mellkasa.

    Meghalt.

    Néhány perc, vagy talán óra múlva megszólaltam:

    - Megölted a húgodat - kezdtem halkan, ennél többre nem futotta -, s egyben az én szerelmemet…

    - Ne félj, majd lesz másik, ahogy ismerem az előéleted, többet váltogattad a barátnőidet, mint más a zokniját! Én legalább csak egyet küldtem a sírba, míg te lelkileg rengeteget összetörtél. Van fogalmad róla, hogy mennyit szenvedhettek, miután te szakítottál velük?

     - Itt most nem az a lényeg!

     - Hah, pontosan ez a lényeg! - emelte föl a hangját, és egy szempillantás alatt kilökte a karjaimból szerelmem élettelen testét. - És ha most nem haragszol, akkor ez az enyém és szándékozom elvinni! - mutatott a testre.

     - Hát nincs benned tisztelet, te fattyú?! Takarodj innen, mielőtt még nagyon megbánod!

     - Menten berezelek - gúnyolódott -, és mégis mi a terved e téren?

     Valóban nem tudtam, mit kéne tennem vagy egyáltalán mit tehettem volna még, egy ilyen lény ellen.

     Könnyedén felkapta Elisabethtet, és már távozott volna, mikor egy hirtelen gondolattól vezérelve utána szóltam:

     - Várj, csak egy emléket! Valamit! - kérleltem, mire engedett és visszafordult.

     - Legyen, de csakis azért, mert jó kedvemben találtál, bár szerintem jobban járnál, ha elfelednéd, mert ne is álmodj róla, hogy valaha viszont látod! - habozásom láttán, engedélyezte az emlék megszerzését.

     DNS!!! Hátha jó lesz még valamire, talán valamilyen varázslathoz!

     Megfogtam a kést, amit Elisabethbe szúrt az a szörnyeteg, és levágtam valamennyit szép, hosszú, szökés-barna hajából.

     ,,Hálámat" kifejezve bólintottam, és hagytam, hogy távozzanak.

     Térdre estem, de még mindig a kezemben szorongattam a hajcsomót, és csak testileg voltam e szörnyű, és fájdalommal teli világon, elmém leblokkolt, az agyam nem pörgött tovább, csak úgy voltam.

     Már egy ideje csörgött a telefon, de nem vettem föl, és így hamarosan abbamaradt. A fene tudja, mennyi idővel később megszólalt a csengő éles hangja, nem mozdultam, majd elmegy az illető, de nem így tett, ordibálni kezdett.

     - Ryan, Elisabeth! Nyissátok ki az a rohadt ajtót! - a második név szíven ütött, és a fájdalomtól összegörnyedtem. - Gyerünk, tudom, hogy ott vagytok! - a többes szám rettentően fájt. Lehet, hogy ki kéne nyitnom az ajtót, és elmondani Noahnak a történteket, és rábírnom, hogy segítsen.

     Lassan az ajtóhoz vánszorogtam, elfordítottam a kulcsot a zárban, az hangosan kattant, majd lenyomtam a kilincset és az engedett, az ajtó nyitva volt, s már Noah láthatta elgyötört arcomat.

     - Mi a baj? - jött be az ajtón. - Itt hagyott vagy mi? - faggatózott.

     - Nem. Elkell mondanom neked egy hosszú történetet, hogy megértsd, mi miért történt, és lehet, hogy elsőre nem fogod elhinni. A segítségedet fogom kérni, segíts megmenteni, segíts kiszabadítani! - kétségbeesetten hadartam.

     - Mi, elrabolták?

     - Nem, megölték! - halt el a hangom. - Hát most halld a történetet! Én november végén meghaltam, de Elisabeth egy angyal, aki már bukott angyal, s mellesleg a bátya, segítségével  visszajött a múltba, hogy engem megmentsen, de ez nem volt ingyen, már csak négy évet kapott. Sikeresen megmentett, de én másnap reggelre otthagytam, de ő utánam jött, és azóta együtt vagyunk. Azonban egyszer Evariszt, a bátyja bedühödött rám, hogy mit teszek az ő húgocskájával, hogy összetöröm a szívét, ezért megölt. Ám ezt Elisabeth nem hagyta annyiban, és újra alkut kötött vele, így már csak két éve maradt. Az angyal sok mindenben segített, megölte Dant, aki kishijján végzett Elisabethtel, mert megvágta a torkát, megölt még egy embert, akit felbéreltek, hogy készítsen egy különleges kést. Ezért a cselekedetéért, és hogy beleavatkozott az emberek életébe, bukott angyal lett. Ott gonosszá változott, és azóta hajkurászott minket, de amíg a nyakunkban volt a medál, nem tudott megölni minket, sem azokat, akik viselték, de valaki az éjszaka során levette a nyakából, valaki idegen itt ólálkodott a házban, s így megtört a védelem - daráltam.

     - Oh… - kellett neki egy kis idő, mire felfogta. Eltelt tíz perc, félóra, és végül mindent megértett, és valamiért hitt nekem. - És hol van a teste? - kérdezte.

     - Elvitte magával, ami több szempontból is jó, amikor visszahozzuk, nem kell még a testével is bajlódni, nem - nehezemre esett kimondani ezt a szót, úgy , hogy rá vonatkozik - rohad el a teste, és hasonlók.

     - Értem, akkor most térjünk rá arra, hogy miben segíthetnék.

     - Szóval - kezdtem -, ez még nem biztos, de lehet, hogy van rá módszer, hogy valahogy elmenjünk a bukottak világába, és onnan elhozzuk, Evariszttal megküzdjünk és megöljük, és akkor minden rendben lenne.

     - És ezeket a módszereket honnan fogjuk megtudni? - kérdezte kíváncsian, tehát érdekelte.

     Elmentem a fekete, bőrkötéses könyvért, és felmutattam neki.

     - Ezzel itt! Sajnos az a baj, hogy Elisabeth lefordította az ólatin nyelven íródott bukott angyal megölősdi részét, és a szótárszerűséget visszaadta az atyának, de nekem még nem mondta el a módját. Viszont elvileg benne van, hogyan juthatunk a bukottak világába.

     - Azt mondod, ólatin? - kérdezte.

     - Ja.

     - Én tanultam.

     - Nem mondod? - hirtelen fény jelent meg az alagút végén.

     - Itt maradok, és kb. egy hét alatt letudom fordítani.

     - Rendben, hívom a bátyámat, és Marcust, remélhetőleg ők is segítenek! Ugye segítesz? - kérdeztem rá, mert nem adott egyértelmű választ.

     - Persze, és még ha kell, harcolni is fogok odaát!

     - Köszönöm! - hálálkodtam.

     Na, most ideje összetrombitálni a többieket!

     Csak abban reménykedtem, hogy még nem lesz túl késő és menthetetlen a helyzet, s még nem hal meg ott is. Nem szoktam fohászkodni, de most rákezdtem.

     Miután befejeztem az imát, elindultam a telefonomért.   

     Furcsa… most, hogy van némi remény, szinte már boldog vagyok! Ezt észrevette, a bátyám, Marcus és Noah is, rákérdeztek, mire én csak egy vállrántással elintéztem a választ. Nem fáj annyira Elisabeth távolléte, mint kéne. Mi a fene baj van velem? Nem értem. Míg ezen tűnődtem a fotelben, kifelé bámulva a csillagos égre, addig a többiek a ,,Mentsük meg Elisabethtet és öljük meg a gonosz bátyját!" tervet tökéletesítik.

    - Megyek egyet sétálni, itt van Elisabeth kulcsa! - dobtam oda a kulcscsomót a bátyámnak.

    Öt nappal szerelmem távozása után, már nem esett nehezemre kimondani a nevét vagy visszagondolni az együtt töltött percekre, nem sajgott a szívem.

    Épp gondolataimba merülve róttam Budapest sötét utcáit, mikor dübörgő zenére lettem figyelmes. Követtem a hangokat, és mit látnak szemeim, egy diszkót.

    - Ide bekell mennem! - Hát úgy is tettem.

Noah      

    

    - Hol a büdös fenében van már Ryan? Már reggel 7 óra van, és még éjfél előtt ment el! - háborogtam.

    - Leget, hogy hazament Vácra egy kicsit! - védte öccsét Drake.

    - Az nagyon jó, csak neki itt lenne a helye! - mint végszó úgy hangzott el a mondanivalóm, s Ryan tántorgott be az ajtón, oldalán valami szőke, undorító cicababával. - Eszednél vagy? - szögeztem rögtön a kérdést a mi kis részegünknek. - Mi a faszt csináltál? Ugye nem? - Nem tudom minek kérdezgettem ezeket, teljesen fölösleges volt, hisz nyilvánvaló tény volt, hogy Ryan túltette magát a nagy szerelmen. Még megcsókolta a szöszit, aztán útjára engedte.

    - Jaj… - csuklott a részegségtől - ez csak egy futókaland volt, ne vedd már ilyen komolyan! - nyelve alig pörgött a szájában, s mint valami lassított felvétel, úgy haladt a szobája felé, hogy kipihenje magát. Bevágta az ajtót, és én a többiekre néztem. Mind értetlenül álltunk a dolog előtt.

    - Szerintem - kezdte Marcus -, ha nem muszáj, akkor erről nem kell tudni Elisabethnek! - mindannyian helyeslőn bólogattunk, majd visszatértünk a munkánkhoz.

   

    A fordítás közepén jártak, amikor találtam egy szövegrészt arról, hogy hogyan cseveghetünk a bukottak világában lévőkkel. Először is: kell hozzá DNS (az azt hiszem megvan, mert amikor rátaláltam Ryanre, akkor egy hajcsomót szorongatott a kezében), szenteltvíz (a mi jó barát, atyánktól), és végül annak a bukottnak a vére, aki elragadta Elisabethtet. Ez elvileg teljesíthető… Mindjárt neki is látok, biztosan jólesne Elisabethnek, ha beszélhetne a szeretteivel! - Már elkezdtem volna a műveletet, és öt perc múlva már cseveghettünk volna vele, de aztán eszembe jutott a részeg szerelmes, aki inkább már önmagába szerelmes és a maga javát akarja, így hát még várnunk kell egy kicsit, nem kell, hogy még jobban elszomorodjon szegény Elisabeth… Van elég baja nélkülünk is.     

Elisabeth

     - Ááááááá… - sikítottam. Evariszt keze nyomán, mintha a bőröm leégne, de nem csak ez volt a baj, a levegő rettenetesen fullasztó volt, és valamiféle állandósult köd lengett körül, így nem csoda, hogy az ember mindenféle hülyeséget beleképzelhet ebbe a világba. Vagy lehet, hogy nem is képzelem?

     - Ne szenvedj már! - kiáltott rám Evariszt. - Mindjárt ott vagyunk!

     Hát ez rohadt megnyugtató, a szar világból, egy ismeretlen, tán még szörnyűbb helyre kerülök. Remek!

    Mint ahogy sokszor beváltak a megérzéseim, most sem kellett csalódnom magamban. Ez a hely, egyszerűen rémes… Félhomály, és szárazság van, rengeteg - feltételezem - bukott járkál itt, és mindegyik úgy néz rám, hogy azt hiszem, a következő pillanatban már nem élek.

    Tényleg, mi van, ha itt meghalok? Ezt megkell kérdeznem!

    - Evariszt? - fulladoztam.

    - Igen, egyetlen köhécselő hugicám?

    - Itt meghalhatok?

    - Igen.

    - És akkor mi történik velem?

    - Mégis mi történne? Visszajössz az ,,életbe"! Innen nem menekülhetsz! - kacagott, mint valami őrült, bár lehet, hogy már valóban az volt.

    Nincs menekvés! - szontyolodtam el. - Hacsak, ha az én szerelmem, Ryan értem nem jön. Gyere értem szerelmem!    

    Vajon a hely teszi vagy valami nagyon elromolhatott bennem, mert mikor régen Ryanre gondoltam, fölpezsdült a vérem, szívem szaporábban kezdett verni, de most… Á, hülyeségeket gondolok, még most is ugyanúgy szeretem Ryant, és Ő is engem. Vagy mi van, ha sosem szerettem igazán, csupán egy hóbort, megszállottság volt a részemről ez az egész, és csak azért kellett, mert nem volt más. - Persze most sincs más, itt a bukottak közt? Na, persze, majd mindjárt lesmárolom az egyiket… - Hülyeségeket beszélek! Szeretem Ryant és kész! - zártam le magamban a témát, és tovább agyaltam a kijutási lehetőségeken.