Az Időutazó 9. fejezet

     Dan feje egy csapásra eltávolodott a nyakától. A kezéből kiesett a kés, és magatehetetlenül esett össze. Az angyal megölte, a támadómat.

     Erőtlenül estem térdre, és a nyakamra kaptam a kezem. Fuldokoltam.

     - Csinálj már valamit! - kiabálta Ryan.

     - Nem tudok. Ez volt az a mód, amelyikkel megtudja ölni magát. Egy különleges késsel.

     - Milyen különleges késsel? - kérdezte.

     - Egy olyan acél késsel, ami angyal vérrel van bevonva. Ezért vöröses színű a penge. Ilyet csak különleges célokra, és nem akárkinek, nem akárkitől gyártanak.

     - Kicsoda kérhette? - kérdezte Ryan.

     - Talán valaki, aki tud a létezésünkről. Aki tudja, hogy hogyan tud keresztbetenni egy angyalnak. Nem tudod, hogy honnan szerezte? Vagy mikor?

     - Hát… nem igazán. Viszont annyi biztos, hogy két héttel ez előtt, még nem volt meg neki. Ma, korán reggel felhívott, hogy szeretne valamit mutatni, és beszélni akar velem. Én mondtam, hogy Elisabethnél vagyok, ő erre azt mondta, hogy az még jobb.

     - És te idehívtad? - szörnyülködött az angyal.

     - Mit tehettem volna? Honnan kellett volna tudnom, hogy megakarja ölni? - háborodott fel a mellettem térdelő fiú. - Különben is, csinálhatnál már valamit!

     - Nem érted, hogy nem tudok? Csak annyit tehetek, hogy megkeresem azt, aki felkérte Dant, a gyilkolásra, és elpusztítom.

     - Akkor indulj! - adta ki Ryan a parancsot. - Én meg beviszem a kórházba.

     - Rendben! De siess! Ha negyedórán belül nem látják el, akkor meghal! - figyelmeztette halkan az angyal, de én mégis meghallottam. - Ja, és a hullával ne törődj. Elintézem - mondta mellékesen Evariszt.

   

     A következő pillanatban, már az Ő karjaiban voltam, és az autóm felé cipelt.

     Miután beültetett hátra, ő a volán mögé ült.

    - Csak most az egyszer engedem meg, hogy vezesd a kocsimat - suttogtam, ami pillanatokon belül köhögéssé vált.

    - Inkább nem beszélj! - mondta Ryan.

    Beindította a Volvót, és elindult a kórházba.

    Egész jól vezetett, de többször nem engedem meg neki!

   

    - Hogy vagy? - kérdezte kis idő után.

    Erre vágtam egy grimaszt, és csendben ültünk tovább, miközben a nyakamat fogtam.

    Beértünk a sebészetre, és azonnal a műtőbe vittek. Elgázosítottak valamivel, és már az igazak álmát aludtam, miközben kitudja, hogy mit csináltak.

    Valaki a bal kezemet fogta és a kézfejemet simogatta. Kinyitottam a szemem, és megláttam Ryant, aki éppen egy kórterem közepén ül, egy ágy mellett. Pár másodperc után rájöttem, hogy az én ágyam mellett.

    Kint már sötét van. Talán este tizenegy körül lehet.

    - Szia! - mosolygott kedvesen. 

    Megköszörültem a torkom, mert tudtam, hogy különben reszelősen hangzott volna néhány szavam.

    - Szia! - köszöntem vissza. (Szerencsére bevált a módszer.)

    - Jó látni, hogy már jobban vagy!

    - Köszi. Evariszt kiderített már valamit? - kérdeztem, ekkor fehér fény töltötte be a szobát.

    - Még nem igazán - válaszolta a bátyám. - Bár megtaláltam a helyet, ahol a pengét készítették, de semmi jel nincs arra, hogy kinek. Na, meg megtaláltam a készítőt. Hiába kínoztam, nem mondott semmit, így megöltem - erre nagyot néztünk.

    - Aha - csak ennyit tudtam válaszolni.

    Hirtelen becsapódtak az ablakok és az ajtók. A világítás kialudt, és valami szörnyű érzés kerített a hatalmába.

     - Evariszt - szólt egy érces, félelmetes férfi hang. - Áthágtad a szabályokat! Ellenszegültél!

     - Arkone - szólt az angyal.

     - Vétkeztél! - mondta a férfi. - Megkell, hogy büntesselek - azzal eltűnt Evariszt és Arkone. Minden olyan gyorsan történt.

     A világítás visszajött, és minden ablak és ajtó, újra ki volt nyitva.

     Hallgattunk még néhány percig, aztán megszólaltam.

     - Ez… meg mi volt? - kérdeztem zavarodottan.

     - Nem tudom - felelte. - De a jelek szerint, nagy bajban van a bátyád.

     - Gondolod, hogy talán a ,,főnöke" lehetett?

     - Valószínű.

     - Ő is egy angyal volt - jutott eszembe. - Emlékszem, egyszer mesélt róla Evariszt. Arkone volt az, aki felajánlotta neki a jutalmat. Persze, ő is csak valakinek az ,,alkalmazottja".

     - Szóval nagy szarban van - fordította a szavaimat.

     - Valahogy úgy - mondtam.

     - Miért ,,bünteti" meg? - kérdezte.

     - Mintha én mindent tudnék! - ekkor eszembe jutott valami. - Mert ellenszegült, szabályt sértett, és… - hirtelen kihagyott a szívem. - Az összes szabályt megsértette. Az utolsó: a bosszú volt. Bosszút állt a kés készítőjén, bosszúból megölte Dant. Bukott angyal lesz - szörnyedtem el.

     - Az nekünk rossz, igaz? - kérdezte.

     - De még mennyire! Elkell tűnnünk innen! Méghozzá most!

     Kiszedtem magamból az infúziós tűt, és öltözni kezdtem.

     - Ne segítsek? - kérdezte kajánul Ryan.

     - Fogd be, és fordulj el! - felemeltem, miután Ő, mindkét kezét felemelte és az ablak felé fordult.

     Mikor felöltöztem, Ryan rám adta a kapucnis pulcsiját, hogy valamennyire eltakarja a sebeket, és az arcomat.

     Gyors léptekkel haladtunk kifelé, majd beültünk az autómba.

     - Tudsz így vezetni? - kérdezte aggodalmasan.

     - Hogy így?! Nincs már semmi bajom, te sügér! - kiabáltam.

     - Nyugi, nyugi! - csitított. - Inkább érjünk haza, és találjunk ki valamit Evariszt ügyében. - bólintottam.

     Nem! Nem lehet miattam bukott angyal! Szenvedni fog! Nem! Az én hibám! Mért nem engem büntetnek? És, mi van, ha elkésünk, ha már letaszítják?

     - Úristen! Jól vagy? - kérdezte a mellettem ülő fiú. - Olyan az arcod, mintha rémeket láttál volna.

     - Ezt elcsesztem! - mondtam. - Miattam taszítják le - erre nem mondott semmit.

     Hazaértünk.

     Gyorsan leparkoltam, majd felrohantunk a lakásomba.

     - Húzz le minden redőnyt, és a függönyöket is húzd be! - szóltam Ryannek.

     Berohantam a hálóba szobába, és elkezdtem keresni egy könyvet. Egyszer elolvastam, és még emlékszem, hogy volt benne egy olyan rész, ami az angyalokról szól, és a bukott angyalokról. Hogy miért kellett besötétíteni? Mert szeretem a sötétet, és látnom kell, hogy mit tesznek Evariszttal.

     - Megvan! - kiáltottam.

     - Mi van meg? - kérdezte Ryan.

     - Az amivel megtudhatjuk, hogy mi történik Evariszttal.

     - Oh, hát rendben.

     Megkerestem az angyalokról szóló részt, és elkezdtem olvasni. Semmi újat nem mondott, amit a bátyám már ne tudatott volna velem.

     Itt van, hogy hogyan követhetünk egy angyalt - persze csak elmében. - Ez csakis akkor sikerülhet, ha valamilyen kapcsolatban voltál azzal a bizonyos angyallal - tehát megjelent neked, vagy talán ,,beszéltél" vele.

     Elkezdtem felolvasni az előbbi szöveg alatti, kis dőltbetűs részt.

      Hát itt vagyok. De most valami más. Mintha nem én lennék.

      Ekkor vettem észre,hogy most Evariszt szemével látok mindent. Megpróbáltam irányítani a testét, de úgy tűnik, nem vagyok rá hatással. Csak szemlélőként vehetek részt az eseményen. - Fenébe! - Vajon Evariszt tudja, hogy itt vagyok?

      - Evariszt! - próbálkoztam. - Evariszt! - a próbálkozásom ismét eredménytelen volt.

                                                 ***

Evariszt

      Arkone talpnyalói szorosan közrefogtak, esélyem sem volt a menekülésre.

      Az előbb, mintha… á, nincs a testemben senki, rajtam kívül.

  

      Ím újra itthon vagyok. Itt a menyben, hol nem érhet baj senkit - kivéve a szabályt szegő angyalokat. - Annyival másabb ez, mint a Föld. Sokkal békésebb.

      Ahogy egy hatalmas épület felé tartottunk, elhaladtunk néhány ,,ember" mellett, akik leplezetlenül bámulták az eseményeket. - Ők valaha a Földön éltek, és mivel jól cselekedtek, a menny otthont nyújt számukra. - A talpnyalók bekísértek az ítélő terembe, és megkezdődött a ,,tárgyalás".

      - Evariszt Dallen! - szólalt meg a bíró. - Ugye tudod, hogy miért kerültél ide, fiam?

      - Igen! Vétkeztem, megszegtem az összes szabályt - mondtam.

      Ha egy angyal szabályt sértett, fölösleges az ellenkezés, menekülés, itt a legjobb amit tehetsz az, hogyha bekussolsz, és reménykedsz abban, hogy hátha megesik a szívük rajtad - ami ritka eset.

      - Így van. De mielőtt elítélnénk, elmondhatod, hogy miért szegtél szabályt.

      - Bíró, akkor úgy gondoltam helyesen cselekszem, és még most is úgy gondolom - tettem hozzá. - A húgom öngyilkos akart lenni, de én megakadályoztam. Esélyt adtam neki egy jobb életre. De ahhoz, hogy meggyőzzem, hogy nem akarok ártani neki, felkellett fednem a kilétemet.

      - Eddig mind szép és jó, de képességet adtál egy halandónak - mondta kissé indulatosan.

      - Igen, mert szüksége volt a segítségemre. Ha nem adok neki képességet, akkor gyilkosságot követ el. Azt pedig nem hagyhattam. Nem tapadhat vér a kezéhez - mondta kétségbe esve.

      - Fiam, ezek még nem akkora bűnök, de a legutolsó amit elkövettél, az a legnagyobb bűnök közé tartozik: a bosszú. Megöltél két halandót! - kiabálta.

      - Igen, ez így van! Azért álltam bosszút, mert majdnem megölte a húgomat. Most is kórházban van. A másik emberen szimplán csak a dühömet vezettem le. Ő gyártotta a fegyvert.

      - A gyilkolás bűn!

      - De az az ember, direkt keresztbe tett nekem. Nem tudtam meggyógyítani Elisabethtet.  Valaki felkérte azt az embert, a fegyver gyártására.

      - Igen, tudunk róla. Mi voltunk azok.

      - Tessék? Maguk voltak? De miért? - Most úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki nem tudja, hogy miért büntetik.

      - Mert túlságosan beleavatkoztál Elisabeth életébe. Tudjuk, hogy család a legfontosabb, de ez már túlment minden határon.

      - De majdnem meghalt! - kiáltottam hitetlenkedve.

      - Már rég megkellett volna halni! Akkor nem kellett volna, és ez az egész meg sem történik.

      - Maguk hagyták volna, hogy az egyik családtagjuk meghaljon? - kérdeztem elképedve. Amint a szemükbe néztem, már tudtam a választ: igen. Hagyták volna.

      - Az okok, amiket felsoroltál, nem jogosítottak fel téged a tetteidre. Ezért büntetés jár. Elbuktál! - az utolsó szó ezerszer vízhangzott a fejemben.

      Amint elhangzott az iménti szó, hatalmas fájdalom nyilallt belém.

      - Ááá! - ordítottam.

                                            ***

Elisabeth

     - Ne! Evariszt! - kiáltottam. Visszatértem a Földre.

     Ryan kék szemei a rémültből aggódóvá váltak.

     - Evariszt bukott angyal lett! - mondtam megsemmisült hangon. - Nem tudtam közbe avatkozni. Nem tehettem semmit.

     - Nem a te hibád! - mondta megnyugtatóan.

     - Köszönöm, de sajnos tévedsz, az én hibám. Ha nem akarok öngyilkos lenni, akkor nem szegte volna meg az első szabályt, és akkor nem történt volna mindez. Nem lett volna bukott angyal. Nem is érdekeltem volna. Csak éltem volna tovább az életem.

     - Na, most állj le! Ha már itt tartunk, akkor nem lettél volna öngyilkos, ha én nem halok meg.

     - Egy idő után, így is, úgy is öngyilkos lettem volna, mert minden nap csak kínszenvedés volt.

     - És miért? - kérdezte. - Mert én élek!

     - Ez nem a te hibád! Az enyém, mert beléd szerettem.

     - Ezeket nem irányíthatod. Ja, és ha nem hagyod abba az önmarcangolást, és nem fogod be a szádat, akkor én fogom be.

     - Dehogynem, és… - nem tudtam tovább folytatni, mert Ryan befogta a számat. Pár pillanattal később, leemelte a kezét a számról, és az ajkait tapasztotta neki.

     A csókja nagyon megnyugtató volt. Lehunytam a szemem, és nem nyitottam ki. Miután eltávolodtak az ajkaink egymástól, én még mindig csukva tartottam a szemem - nem is akartam többé kinyitni. - A vállára hajtottam a fejem, majd elaludtam.

  

     Később hangokat hallottam. Ryan valakivel beszélt, de a másik embert nem hallottam.

     - Nincs valami ötleted? Nem tudom, hogy mit tegyek. Szegény nagyon ramatyul néz ki - mondta Ryan.

     Kis szünet.

     - Anyaaa… - mondta rosszallón. Újabb kis szünet volt. - Jó, oké. Várj, hozok egy papírt! Megvan, mondhatod. Igen - kis szünet -, igen, jó, oké, nem felejtem el!

     Azt hiszem, hogy nem sokszor láttam az anyukáját. Még valamikor alsóban - talán farsangkor -, és amikor felsős voltam, akkor talán egyszer.

     - Tudom, tudom: ,,Hívj, ha bármi baj van!" és ,,Apádat is hívhatod!", oh, és el ne felejtsem ,,Bárkit hívhatsz a családból!". Jó, szia! - azzal letette.

     Lépteket hallottam közeledni, az Ő lépteit. 

     A derekamnál besüppedt a kanapé, és Ryan megsimogattam a fejemet.

     - Jaj, Elisabeth! - sóhajtotta. - Miért teszed ezt magaddal? - kérdezte választ nem várva.

     Megfogta a takarót, amit lerúgtam magamról, és visszaterítette rám. Én ismét lerúgtam magamról, és hozzá még motyogtam is.

     - Mit gondolsz miért rúgtam le magamról a takarót? - kérdeztem morcosan.

     - Mit gondolsz, én miért takartalak vissza? - kérdezte, majd homlokon csókolt.