Az Időutazó 15. fejezet

    - Mondd csak! - törte meg a csendet Ryan mély hangja. - Mikor találkoztál utoljára a szüleiddel?

     - Régen - mondtam röviden.

     - És nem szándékozol újra találkozni velük? Tegyen az ember bármilyen szörnyűséget, a szülei akkor is ott lesznek, és szeretni fogják őt! Biztosan hiányzol nekik.

     - Ha hiányoztam volna nekik az utóbbi öt évben, akkor felhívtak volna. Csak a születésnapomkor, és a névnapomkor kaptam egy-egy sms-t, mikor a nagybátyámmal tíz percig beszélgettünk. Ez milyen már?! - háborodta föl.

     - Figyelj, biztosan szeretnek, csak talán úgy gondolják, hogy nem akarnak zavarni téged! - találgatott.

     - Szép ábrándok egy ifjú férfitól, de az élet sajnos nem ennyire könnyű. Nem lehet mindenki jó.

     - Te mióta vagy ilyen borúlátó? - kérdezte, és teljes testével felém fordult.

     - Mióta Evariszt bukott angyal lett, és csúnyán elbánt velünk. Talán rosszabb is lehetett volna, ha nem hívom fel a bátyádat.

     - Jaj, ami volt, elmúlt! Lépj már túl rajta! - kis ideig gondolkodott, majd megszólalt. - Jót tenne neked egy kis levegő változás! És ami azt illeti nekem is! - tette hozzá.

     - Lehet… - tétováztam. - De mégis hova mehetnénk? Március eleje van!

     - Emiatt cseppet se félj, hamarosan kitalálok valamit. De ehhez egy jót kell aludnom.

     - Jól van! - mondtam neki, amikor felállt a kanapéról. - Szép álmokat!

     - Neked is! - mondta, majd besétált a szobájába.

     Annyira imádom! Olyan rendes, és úgy figyel rám… - ábrándoztam.

     - Elisabeth! - jött az ijedt kiáltás Ryantól. Azonnal szaladtam, hogy megnézzem mi történt. Gyorsan lenyomtam a kilincset, és láttam, hogy a paplan alatt van, és remeg a takaró. Az ágya mellé mentem, s letérdeltem elé.

     - Mi az? Mi a baj? - kibújtatta fejét a takaró alól, és mélyen a szemeimbe nézett.

     - Rosszat álmodtam… - Ez gyanúúús!

     - Mégis hogyan, édesem? - simítottam meg az arcát. - Még csak el sem aludhattál!

     - A fenébe! Mindegy! Gyere mellém! - kérlelt. Szúrós szemmel néztem rá, de végül megadtam magam. Befeküdtem mellé, egy rövid nadrágban, és egy hosszú derekú pólóban. - Köszönöm! - mondta, miközben a fejét felém fordította. Én ezt csak a szemem szarkából láttam, de hamarosan már az egész látóteremben Ő volt. Az arcunk közel volt egymáshoz, de nem történt semmi. - Nem bántam volna, ha igen, de jobban örültem, hogy nem.

     Pár perccel később lehunyta a szemeit, és mély álomba merült. Visszafordítottam a fejem, és a plafont bámultam. A gondolatok gyorsan kavarogtak a fejemben. Volt mindenféle, de azok el is halványultak a legfőbb gondolatom miatt: Az Ő ágyában fekszem! Olyan közel van hozzám!

     A jobboldalára fordult, így teljes testel az én irányomban volt. Véletlenül hozzáértem, és éreztem, meleg, csupasz mellkasát. - Uramisten! - Egyik lába az enyémhez ért, és megnyugtatással töltött el, hogy egy sort van rajta.

     Egyenletesen lélegzett bele a nyakamba. - Bevallom, ez jó érzés volt, csak egy idő után már csikizett, ezért a fejem felé fordítottam. - Arca nyugodt volt, meg sem mozdult. Talán valami szépet álmodik… Erről jut eszembe, itt az ideje, hogy én is álmodjak!

     Lehunytam a szemem, és nem sok idő múlva, már a fekete hajú hercegemmel álmodtam.

     Úgy érzem, mintha valaki figyelne.

     Lassan kijózanodok, és kinyitom szemeimet. Ryan engem figyelt. Le nem vette rólam a tekintetét, cserébe én sem őróla. Sokáig szemeztünk. Hallottam ahogyan dobog a szíve, és egyre  hevesebben vert.

     Vágytam arra, hogy most megérinthessem, hogy hozzá bújhassak...

     - Ryan! - szólítottam meg, mire egy hatalmasat dobbant szíve. - Kérlek, ölelj át! - suttogtam halkan, s erőtlenül, de meghallotta.

     Erős karjai bilincsként karoltak át, és ebben a pillanatban azt kívántam, hogy sose engedjen el. Többé ne!

     Magához húzott - elég közel, és a fülembe suttogta:

    - Ígérem, legközelebb nem kell kérned!

    Ezt a kissé romantikus pillanatot, most senki sem zavarta meg. - Amint ez a gondolat végig futott a fejemben, megcsörrent Ryan telefonja. Óvatosan átnyúlt az éjjeli szekrényre, és megnézte, hogy ki keresi. Felém fordította a kis készüléket, hogy megnézzem ki az.

    - Noah… - mondtam nyűgösen. - Mondd meg neki, hogy ki fogom nyírni, és ezt nyugodttan veheti fenyegetésnek is!

    Felvette a telefont, de csak alig távolodott el tőlem.

    - Szevasz! - szólt bele. - Miért hívtál ilyen korán?

    - Korán? - hallottam a hangját. - Mégis mit csináltál az éjjel?

    - Aludtam - mondta természetes hangon.

    - Jah... - hitetlenkedett. - Na, mindegy is! Azért hívtalak, hogy nem lenne-e kedved sátorozni a bükki erdőben.

    - Hát… - kérdőn rám nézett, majd miután bólintottam folytatta. - Dehogynem, viszont vinnék magammal valakit.

    - Rendben. Ki lenne az?

    - Elisabeth.

    - Az az Elisabeth? Általánosból? Hol találkoztatok?

    - Majd mesélünk! - zárta le ezt a témát. - Mikor indulunk?

    - Holnap, és öt naposra tervezem a túrát. Gyalog felmegyünk a vidéki házunkhoz. Első nap sátorozás, második nap pedig már ott alszunk. Az attól függ, hogy mennyire bírják majd a lányok.

    - Lányok? - kérdezte a bennem is megfogalmazódott kérdést.

    - A barátnőm.

    - Jaa… Oké. Hol és mikor találkozzunk?

    - A keletiben találkozzunk, 9:40-kor.

    - Rendben. Szia! - búcsúzott el. - Jah, és Elisabeth üzeni, hogy kifog nyírni, és ezt veheted fenyegetésnek!

    - Most miért? - kérdezte Noah. Integettem Ryannek, hogy adja ide a telefonját.

    - Mert már rég óta kijár neked! - Ryan kikapta a kezemből, és meg beleszólt.

    - És mert te is megzavartál!

    - Huhú… és mit?

    - Menj a picsába! - azzal indulatosan kinyomta a telefont, és átnyúlva fölöttem, visszarakta a kis szekrényre. - Ez annyira nem ér! - rinyálta. - Mindig megzavarnak minket.

    - Na, igen - sóhajtottam, majd közelebb bújtam hozzá. Szorosan átkarolt, és nem engedett el jó darabig.

    Ezt a pillanatot, az én gyomorkorgásom zavarta meg. Felsóhajtottam, majd kibontakoztam az öleléséből.

    - Valamikor el kéne menni Hollus atyához - dobtam fel a témát.

    - Igazad lehet! - morfondírozott. - Mit szólnál a mai naphoz?

    - Én benne vagyok.

    - Csinálunk reggelit? - kérdezte.

    - Nanáá… - de egyikünk sem mozdult. Élveztük a másik társaságát.

    Azonban hamarosan, szörnyű éhség kerített a hatalmába, ezért kipattantam az ágyból. De bár ne tettem volna, mert a hirtelen mozdulattól megszédültem, és visszahuppantam a sötét színű ágyneműre.

    - Megmaradsz? - aggodalmaskodott.

    - Persze - nyugtattam meg, majd most lassabban felkeltem az agyáról.

    Kiértünk a nappaliba, és Ryan bekapcsolta a tv-t.

    - Megyek zuhanyozni - jelentettem ki.

    - Jó, én addig összedobok valami finomat.

    - Hmm… ez jónak ígérkezik…

    Sokáig követtem mozdulatait, majd mikor eltűnt a konyhába, bementem a fürdőbe.

    Szemügyre vettem magam a tükörben, és észrevettem, hogy mennyire fehér a bőröm. Ennek  nincs semmi olyan alapja, hogy beteg lennék, vagy ilyesmi, egyszerűen ilyen a bőröm. Az arcom viszont egy kicsit kipirult, de olyan ,,éppen jó" szinten.

    Kinyitottam a zuhany csapját, és beálltam a föntről érkező vízsugár alá. Forró víz csorgott végig a hátamon, ami nem sokkal később eltűnt a lefolyón keresztül. Egy darabig csak álldogáltam, aztán végre megmozdultam. A kedvenc kókuszos tusfürdőmet használtam, melynek édes illata betöltötte a teret.

    Mi is lenne velem Ryan nélkül? Ha most nem látnám egy darabig, akkor megint depresszióba zuhannék. Rettentően hiányozna… Hirtelen valami bevillant az agyamba. Most már nem vagyok ,,halhatatlan". Bármi seb keletkezik rajtam, az nem gyógyul be azonnal. - Persze, ezt a tényt bizonyítani is kéne, de most még nincs kedvem hozzá. Bízzunk inkább a véletlenre!

    Gyorsan elzártam a csapot, és kiléptem a zöld márványra. - Ügyeltem arra, hogy ne csússzak meg, mert akkor szarban lennénk. - Megtörölköztem, felöltöztem, és miután ellenőriztem, hogy jól nézek ki, kiléptem a nappaliba. A finom almás palacsinta már a dohányzóasztalon várt. Közelebb léptem, és megszagoltam. Volt amelyik erdei gyümölcslekvárral, volt amelyik holland kakaóporral volt megtöltve.

    Elhelyezkedtem a kanapén, és vártam, hogy megjelenjem Ryan. Nem kellett sokáig ücsörögnöm, mert pár perc múlva megjelent a nappali bejáratánál.

    - Mit szólsz? - kérdezte.

    - Hát, az illata, és a kinézete alapján jó lehet. Az íze más kérdés. De hát a puding, ez esetben a palacsinta próbája, az evés. Essünk neki! - kiáltottam.

   

    Szép, nőiesen elfogyasztottam a részemet, majd jóllakottan hátradőltem, és a híreket figyeltem. Márciushoz képest meleg időt jósoltak a kirándulás idejére. Kb. 15-20 fokot.

    - Milyen volt? - kérdezte Ryan, miután Ő is megette a palacsintaadagját.

    - Naaaggyon finom! - dörzsölgettem meg a hasamat.

    - Akkor jó. Szerintem egy óra múlva indulhatunk is az atyához.

    - Rendben. De ki fog elmosogatni? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést, amire az Ő személye volt a válasz.

    - Természetesen én! - mutatott a mellkasára. - De már csak ez a két tányér maradt, mert a többit sütögetés közben elmostam - büszkélkedett.

    - Ügyes vagy! - dicsértem meg apró gúnnyal.

    - Köszönöm! - mosolygott, és elindult a tányérokkal a konyhába.

    Néhány perc után visszatért, és lehuppant mellém - egészen közel. - Tespedtünk, üldögéltünk, és hamisan dalolásztunk. - Szóval, jól elvoltunk...

     - Még jó, hogy énekes osztályba jártunk! - nevettem.

     - Hagyjuk már! - legyintett. - Az régen volt!

     - Igaz.

     Külsőszemmel úgy nézhettünk ki, mintha betéptünk volna, vagy segg részegek lennénk, pedig egyik sem volt igaz, pusztán jó kedvünk volt.

     Ki sem vártuk az egy óra pihenési időt, és öltözködtünk az induláshoz. Amikor mindketten felvettünk egy normális nadrágot, és pulcsit, elindultunk. Őrült módjára szaladtunk lefelé a lépcsőn, meg sem álltunk a Volvómig. A beszállást követően, előkotortam egy Ac/Dc albumot, és egész úton azt hallgattuk. Egyszerre bólogattunk és tátogtunk a dalra.

     Már a templom előtti utolsó lámpánál ácsorogtunk, amikor valaki integetett a távolból. Rohant felénk, majd a járda szélén megállt. Ryan felismerte az alakot.

     - Egy régi haverom - mondta.

     - De honnan tudja, hogy te ilyen autóval jársz?

     - Még régebben mondtam neki.

     - Aha - motyogtam. Vajon mikor történhetett ez?

     A srác bekopogott az ablakon, és Ryan lehúzta azt.

     - Beszállhatok? - kérdezte. A hangja nem volt olyan mély, mint Ryané, de mégis… valami megfogott benne.

     - Gyere csak!

     Mikor közelebbről szemügyre vettem, rákellett ébrednem, hogy egy piszok sármos férfi ül a hátsó ülésen. Persze én Ryant szeretem, de ha lenne valaki, akivel képes lennék megcsalni, akkor az ő lenne.

      - A nevem: Marcus.

      - Én Elisabeth vagyok - mutatkoztam be. - Honnan ismered Ryant? - érdeklődtem.

      - Még anno egy focicsapatban játszottunk - nyugtáztam, hogy értettem, és elindultam, mert közben zöldre váltott a lámpa.

      Hamarosan bekanyarodtam a templom utcájába. Mikor odaértünk, leállítottam a motort és kiszálltam. Ryan és Marcus is követett.

      Szorosan Ryan mellé léptem, és a fülébe súgtam:

      - Nem lesz ebből baj? Vagy nem fog érteni semmit?

      - Nyugi! - zárta le a témát, és arcon csókolt. Erre elmosolyodtam, és boldog voltam, hogy Ő, végre az enyém. Persze, ezt hivatalosan még mindig nem tudja egyikünk sem, de nem kellenek szavak. Na, jó. Kellenének, de mindegy…

      Amikor beléptünk, hűvösség és tömjén szag fogadott minket. - A tömjéntől egyenesen rosszul vagyok! - A mise nem rég ért véget, tehát Hollus atya még a közelben lehet.

      Elsétáltunk a templom végébe, és miután halkan kopogtam a sekrestye ajtaján, óvatosan benyitottam. A két férfiú mögöttem volt.

      - Atyám? - kérdeztem. Rögtön megjelent egy hatvanas férfi.

      - Jöjjenek be! - szólt. - Elisabeth! Régen láttalak! Te vagy Ryan? - kérdezte Ő tőle.

      - Ö… igen - mondta meghökkenten. - De honnan tudja?

      - Jaj, fiam! Mégis honnan? - pillantott rám. - És a másik úriember kicsoda?

      - Marcus vagyok - mutatkozott be.

      - Mi járatban vagytok itt? - kérdezte Hollus atya.

      - Baj van! Evariszt bukott angyal lett, és nemrég majdnem megölt minket.

      - Bukott angyal? - kérdezte az atya rémülettel a hangjában.

      Elmondtam neki, hogyan történt mindez, és megkérdeztem, miként védhetnénk meg magunkat.

      - Nem lesz egyszerű ez az egész! - jelentette ki. - És ebben a világban meg sem ölheted őket, legfeljebb csak távol tartani tudod.

      - És azt miként lehet? - kérdeztem.

      - A vérüket bele kell égetni egy ezüst medálba. Ezzel olyan szintű védelmet nyerhetsz, hogy nem érhet hozzád, és még távolról, varázserővel sem tehet kárt a medál viselőjében.

       - Ez mind szép és jó, de hogyan szerezzük meg a vérüket? - akadékoskodott Ryan. - Csalogassuk magunkhoz? - erre az ötletre bólintottam, mire Ő teljesen felháborodott. - Ez öngyilkos dolog! Nem gondolhatod komolyan!

       - Pedig nincs más mód.

       - Na, jó. Én nem tudom miről beszéltek, de örülnék, ha majd felvilágosítanátok! - szólalt meg Marcus.

       - Mindent a maga idejében! - nyugtatta a felháborodott férfit az atya.

       - Atyám! - szólítottam a hatvanas férfit, mire ő rám pillantott. - És hogyan ölhetjük meg őket?

       - Ezt most nem fogom tudni elmagyarázni, de van egy könyv, amiben benne van, hogy hogyan lehet megsemmisíteni az ilyesfajta lényeket. Odaadom neked - komótosan odasétált egy kis szekrényhez, és elkezdett benne kutakodni. A következő pillanatban, egy nagy, fekete bőrkötéses könyvet tartott a kezében. - Ez egy nagyon régi könyv. Talán nem sokkal Krisztus után írták. Ólatinul van, de tudok adni szótárszerűséget.

       - Azt megköszönném - ismét visszament a kis szekrényhez, és kiemelt belőle, egy kisebb könyvecskét. A kezembe adta.

       Gondosan elraktam a két könyvet a táskámba, és miután elköszöntünk, sietve beütünk az autómba.

      - Szóval mi is ez? - kérdezte Marcus.

      - Elég, hogyha annyit tudsz, ami elhangzott, az mind igaz, és jobb, ha mostantól vigyázol magadra. Ha Ryan akarja, akkor majd később elmondja neked. Majd AKKOR - hangsúlyoztam az utolsó szót.

      - Oké… - motyogta.

      Ryan megértette mire céloztam, és erre elszomorodott. Nagyot sóhajtott, majd megszólat:

      - Van még idő, Kedvesem! - mondta, és mikor nem sokkal később megálltunk egy lámpánál, megcsókolta az ajkaimat.

      Éreztem, hogy szomorúság van benne. Bennem is az volt.

      Hosszan egymás szemébe néztünk, és néma párbeszéd zajlott le köztünk. A pillanatot csak az törte meg, hogy rájöttem, most forgalomban vagyunk.

      Kis idő után Marcus felé pillantottam.

      - Merre laksz? - kérdeztem. - Hazaviszlek. Tudod, biztos, ami biztos.

      Elmondta merre menjek, és én arra vettem az irányt. Miután elbúcsúztunk - ami közben egy számcsere is történt - amilyen gyorsan csak tudtunk, siettünk hazafelé.

      - Miről beszéltetek? - kérdezte Ryan, amikor már otthon voltunk. Valószínűleg arra értette, mikor megadtuk egymásnak a számunkat.

      - Semmi különösről - hárítottam. (Vagy inkább hazudtam. Nem lesz jó ez így…)

      - Aha.

      Egyikünk sem törődött ezzel tovább. - Legalább is nagyon remélem! - Szórakozottan pakoltunk az egy hetes kirándulásra. A hátizsákból természetesen nem maradhatott ki az atyától kapott könyv sem. - Jó kis zseblámpás, esti olvasmány lesz - gondoltam.

     A táskákat az ajtó mellé támasztottuk.

    Miután megvacsoráztunk, lezuhanyoztunk - persze külön-külön -, és azonnal ágyba bújtunk, hogy holnap kipihentek legyünk.

    Az alvás helyszíne, most az én szobám volt.

    Ketten feküdtünk egy 140cm széles ágyon. Félóra beszélgetés után elálmosodtam, és a jobboldalamra fordultam. Ryan közel húzódott hozzám, és átkarolta a derekamat.

     A közelsége miatt még jobban lefáradtam, hiszen a szívem percenként kétszázat vert. Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek.