Az Időutazó 13. fejezet

      Tüsszentettem egy hatalmasat, mire minden szempár rám szegeződött. - Remek! Pont a legrosszabbkor! - zsörtölődtem magamban. - De azért befejezhetnéd a mondatot! Á… - fojtattam magamban.

      - Majd később - mondta Ryan Drakenek, és apja után ment a kisszobába. Drake utánuk pillantott, majd mikor csak mi ketten voltunk a szobában, és becsukták az ajtót, mellém lépett.

      - Tudom, hogy ébren voltál. Láttam, hogy résnyire nyitva volt a szemed - eleresztettem egy gyenge mosolyt, mire kicsit szégyenkezve vágtam egy grimaszt.

      - Kérhetek tőled valamit? - kérdeztem.

      - Persze, bármit! Kivéve - emelte fel a kezét -, ha azt akarod, hogy majd mondjam el a mondat többi részét, mert azt nem teszem meg. Nem lövöm le a poént. Majd neki kell elmondania, hogy mit is akar tőled. Sajnálom! - mondta bocsánatkérő ábrázattal. Pár másodperc múlva, a családtagjai után ment.

      Hát ez fantasztikus!

      - Ááá! - mordulta egyet, aztán az egyik párnát a földhöz csaptam. Mivel úgy gondoltam, hogy nem volt elég nagy a pusztítás, ezért lerúgtam a kanapét alkotó párnákat, és magamra húztam a takarómat. - Menjetek a fenébe! - tettem hozzá magamban.

      Hallottam, hogy kinyílik a kisszoba ajtaja, majd pár másodperc után visszazáródik. Nem sokkal ez után halk morgolódás szűrődött ki az iménti helységből, de egy értelmes szót sem tudtam kivenni a beszélgetésből. Miután lezárták a titkos témát, hangosabban beszéltek tovább számomra jelentéktelen dolgokról.

      Meguntam ezt az egészet, lerúgtam magamról takarót, és durcásan kitrappoltam a konyhába. - Nem mondom, elég gyerekes viselkedést tanúsítottam e pár percben, de kit érdekel!

      Tanácstalanul álltam a konyha közepén. Néhány perc múlva, gyors léptekkel haladtam a férfi egylet irányába. Dinamikusan bekopogtam, s választ se várva benyitottam. Beléptem a kis helységbe, majd magam mögött becsuktam az ajtót, és nekitámaszkodtam annak.

      - Szia! Rég láttalak! - köszöntött derűsarccal Ryan.

      - Szia! - morogtam.

      - Mi baj? - kérdezte lágyan. Pár pillanattal később kitört a röhögés Drakeből.

      - Ne nevess! - kiáltottam a huszonkilenc éves, raszta hajú srácra. - És tudom, hogy tudod, amit én nem tudok - kiabáltam kétségbeesetten. Erre Ryan átölelt, és az arcomat a mellkasába temetve ácsorogtunk. Később egy puszit is kaptam a fejem búbjára, majd elengedett. Kétségtelen, hogy ma nagyon gyerekesen viselkedtem, de biztosan csak a front! - nyugtattam magam.

      - Na, ezzel készen is vagyunk - mondta Rusztem az ágy elkészülte után. Összepakolta szerszámait, majd várta, hogy Drake is utána menjen, de ő nem mozdult. - Nem jössz? - kérdezte idősebbik fiától.

      - Nem. Még maradok egy keveset, még nem volt alkalmam rendesen megismerni Elisabethtet - s mélyen a szemembe nézett.

      - Rendben van! Viszont akkor hogy mész haza?

      - Felhívom Jamest, és majd elugrik értem, úgy is a városban van.

      - Jól van! Hát, akkor sziasztok! - köszönt el. Kikísértem az ajtóig, és miután távozott, gyorsan visszamentem a lakásba, mert a kíváncsiság oly nagyon égetett. Vajon mit akarhat Drake?

      Belibbentem az ajtón, és azt becsaptam magam után.

      - Óvatosan! - szólt Ryan. - Ne tedd tönkre az ajtónkat! - Ez a többes szám…

      Leültem a kanapéra Ryan mellé, és Drake felé fordultam.

      - Ismerkedjünk! - mondtam a fotelban ülő férfinak, aki a sötétben alig látszott. - Kérdezz!

      - Miért támadott meg titeket ez az ember? - kérdezte.

      - A fogalmazásod nem helyénvaló, ugyanis ő nem ember, hanem bukott angyal, aki még nem is olyan régen angyal volt. A kérdésedre felelve: azért támadott meg, mert haragszik Ryanre és rám, de főleg rám - helyesbítettem -, amiatt, hogy ő elbukott.

      - Nektek ehhez mégis mi közötök?

      Elmeséltem neki, hogy miután megkaptam Ryan temetési papírját, mit akartam tenni. Azt, hogy megjelent Evariszt, aki akkor még angyal volt, mit ajánlott, hogy ezt az alkut megkötöttem, hogyan mentettem meg Ryant, és hogyan kötöttem egyezséget újra. Mit tettem miután Ő elment. Miket csináltunk, és ezek hogyan függenek össze, végül azt is elmondtam, hogy már csak két évem van. A történetet sokáig meséltem, de azért lassan közeledtem a most felé, s mikor elértem oda, elhallgattam.

      - Huh - mondta -, ez nem semmi. Mindez, amit elmeséltél, teljes mértékben hihetetlen, viszont ahhoz, hogy elmondjam, amit gondolok, fel kell tenni azt, hogy minden igaz, amit elmeséltél.

      - De igaz! - kiáltottuk egyszerre Ryannel.

      - Ezen most ne vesszünk össze! Tehát, ha ez igaz, akkor a következőképpen vélekedem e dologról: Ez volt a legostobább ötleted, amit valaha tehettél! - kiabált rám, erre teljesen meglepődtem. - Ennyi évet csak úgy odaadni? Te megörültél? Nem vagy normális!

      - Jól van, leállíthatod magad! - szólt az öcsi, a bátyra.

      - S arra - kezdte nyugodt, lágy hangon -, amit tettél, csak egy épeszű indíték lehet: nagyon fontos neked Ryan, mindennél jobban. Képes voltál ekkora áldozatot hozni, csak, hogy újra lásd - elgondolkodott. - Nem is tudom, hogy érdemelhet meg egy ilyen jó embert az öcsém.

      - Öhm… kösz! - morogta Ryan.

      - Izé… nekem Ryan egy jó barátom, és volt osztálytársam - próbáltam menteni, a menthetetlent.

      - Jaj, Istenem! - kiáltott fel hirtelen Drake. - Nem hazudjatok már egymásnak, sőt magatoknak sem! - felkapta a kabátját, és még az ajtóból visszaszólt. - Köszönöm a vendéglátást, ja, és ti nem vagytok normálisak! - zár le mindent, és kiengedte magát az ajtón.

       Néhány percig némán néztünk egymás szemébe. Én tudtam, és valószínűleg Ő is, hogy Drake azt akarja, hogy valljuk be egymásnak, mit érzünk a másik iránt. De ez most sem ment.

      - Rossz előérzetem támadt! - mondtam megtörve a kínossá vált csendet.

      - Nekem is. Nem jó, hogy ő is tud róla, bajba kevedhet.

      - Én is erre gondoltam.

      - Bár tud magára vigyázni, és karatézni is tanult…

      - Karate? - szakítottam félbe hitetlenkedve. - Két bukott angyallal szemben? Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan.

      - Jó, tényleg nem. De mégis mit tehetnénk? Így egyik ismerősünk sincs biztonságban, sőt, mi sem.

      - Azt megtudom oldani, hogy a lakás védett legyen, de mégsem zárkózhatunk be örökre… Valamilyen fegyverek kellenek. - Kis gondolkodás után: - Jaj! - kiáltottam fel. - Hollus atya! Neki vannak ilyesfajta fegyverei. Talán segíthet…

      - Ez jó ötlet - ismerte el.

      - Ha már a jó ötleteknél tartunk… Nekem van még egy: Szerintem aludjuk, mert én fáradt vagyok!

      - Te, fáradt? Három órával ezelőtt keltél fel, és legalább tizenhét órát aludtál! Én csak tizenhatot! - nevette el magát az utolsó mondaton. Erre elmosolyodtam, mert vicces hangsúllyal mondta (na, meg azért mert Ő mondta). - Amúgy mi volt a baj? - fordította komolyra a szót. - Láttam, hogy szétdobáltad a kanapé párnáit, de nem akartam akkor megkérdezni.

      Most mit válaszoljak? Azt, hogy idegesít, hogy nem tudtam meg a választ? Vagy szimplán hazudjak? Nem. Nem fogok hazudni.

      - Én csak… - törtem a fejem tovább, eközben az arcom elkomorult. Ryan letérdelt elém, és óvatosan megfogta az arcomat.

      - Mondd el mi bánt! - kérte. Már majdnem kiszedte belőlem a választ, de még időben észhez tértem. Megráztam a fejem (ellenállást mutatva), majd sóhajtott.

      - Hát legyen - feltápászkodott, és szorosan magához ölelt. - Akkor ne mondd el! - dörmögte a fülembe.

      Ez az ölelés is olyan jó volt, mint mindenegyes érintése. A szívem szaporábban vert, s az egész testem felmelegedett. - Elisabeth? - szólított, mire felnéztem rá. Az arcunk hihetetlenül közel volt egymáshoz.

      A fejét lejjebb hajtotta. Az ajkunk szinte összeért, mikor megszólalt a csengő. Egyszerre rezzentünk össze, de az ajkaink még mindig közel voltak egymáshoz. Nagy erőfeszítésembe telt mire elszakadtam a közelségétől.

      Az ajtóhoz siettem, kinyitottam, s kit látnak szemeim: Emilyt. A szemében könny csillogott.

     - Bejöhetek? - kérdezte sírós hangon.

     - Persze, gyere! - bevánszorgott az ajtón, és a kanapéig meg sem állt.

     - Szia! - mondta Ryannek szomorúan.

     - Szia! - köszönt vissza a srác.

     Én is odaértem, és leültem Emily mellé.

     - Mi történt? - kérdeztem.

     - Lucassal szakítottunk. Pedig már az esküvőnket terveztük.

     - Ó… - átöleltem. - És miért történt?

     - Azt mondta, valaki mást jobban szeret, és nem akar rossz döntést hozni.

     - Pedig pont ezzel hoz rossz döntést, hogy elhagy téged. Nem tudod, hogy ki lehet az?

     - Nem - mondta, a szó közepén eltörött a mécses, és a vállamra dőlt.

     - Hozz egy pohár vizet! - suttogtam Ryan felé, aki már sietett is kifelé.

     Miután Emily kisírta magát, elaludt. Megkértem Ryant, hogy vigye át a szobámba.

     - Szegény! - mondta halkan Ryan, mikor becsukta a szobám ajtaját. - Ő annyira határozott, és kemény lány volt, de ez még neki is sok.

     - Hát, igen. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Lucas ezt teszi vele…

     - Egyáltalán ki az?

     - Van egy érzésem, hogy hamarosan megismered.

     - Ez mit jelentsen?

     - Szerintem én vagyok az a lány - mondtam halkan.

     - Nem vagy te elszállva magadtól? - kérdezte humorosan.

     - Nem. Tudod, voltak jelek. Pl.: akkor, amikor megkaptam a te temetési meghívódat, kiborultam, és ő átjött. Ilyenkor furcsán viselkedett, mintha szorongna.

     - Hmm… - gondolkodott. - De azt ugye tudod, hogy nem adlak oda senkinek?!

     - Tudom - mondtam büszkén, majd ismét szorosan magamhoz öleltem. - Viszont fáradt vagyok, és már tényleg szeretnék menni aludni.

     - Rendben - váratlanul felkapott a karjaiba, és bevitt az újdonsült szobájába. Leültetett az ágyára, és mellém ült.

     Reggelig beszélgettünk, közben jókat nevettünk. Megismertük egymást, mint egy randin. -  Ebbe belegondolni… Mi van, ha szeret? Persze a választ nem fogom megtudni, amíg ő maga nem mondja ki, de addig meg jó így is. - A csevej közben feljebb ültem az ágyon, s hátamat a falnak támasztottam, kis idő múlva ő is ugyanezt tette.

     Lassan kinyitottam a szemeim, mert zajt hallottam a konyhából. - Biztosan Emily az! - Fejemet leemeltem Ryan bal válláról, és a fejét megtartva óvatosan elfektettem. Az utolsó pillanatban véletlenül elengedtem, és úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli - elég vicces látványt nyújtott. - Kómásan kinyitottam az ajtót, és a nappaliban járkáló Emilybe ütköztem, akinek szúrós szemei mélyen az enyémbe meredtek.

    - Te…

    - Én - ásítottam.

    - A Ő szobájából jöttél ki, igaz? - kérdezte gyanakodva.

    - Hát nem is téged raktalak be az Ő szobájába… Nem tennék ilyet.

    - Köszönöm - mondta hálásan, de mivel észrevette, hogy csak a témát akarom elterelni, ezért máris visszatért a tárgyhoz. - Ti… együtt vagytok? - kérdezte roppant kíváncsisággal.

    - Hivatalosan nem, és nem is tudom, hogy mit érez irántam, de szoros kapcsolatban állunk egymással.

    - Mégis mennyire szoros?

    - Tízből nyolc.

    - Aha. Jó - mondta elégedett hangon. - Valahogy kikellett csaljalak onnan, mert… nem igazán akartam bemenni. Tudod, ha mégis…

    - Jól van - nyugtattam meg. - Amúgy csak beszélgettünk, aztán elaludtunk egymás vállán. Ennyi.

    - Ez aranyos… - mosolygott.

    Nem akartam felhozni a Lucas témát, ezért csendben maradtam, s csak akkor szólaltam meg, mikor kérdeztek.

    - Horkol? - kérdezte hirtelen Emily.

    - Hmm… nem tudok róla. Éjszaka többnyire aludni szoktam, nem hallgatózni. Csinálunk reggelit?

    Szalonnás tükörtojást készítettem, ő pedig narancsot facsart - ami jó drága volt már -, így 100%-os narancslevet ihatunk reggelire.

    A sercegő szalonna illata betöltötte az egész lakást.

    Kinyíló ajtó hangját hallottam, de már csak akkor néztem oda, mikor Emily elkezdett nevetni. A tény az, hogy Ryan, kb. félóra alatt olyan szinten elfeküdte a haját, hogy úgy nézett ki, mint pumukli.

    - Mi olyan rohadt vicces? - morgolódott. Úgy néz ki, hogy nem csak én vagyok morcos reggelente.

    Emily válaszolni akart, de a röhögéstől nem tudott, ezért én megtettem helyette:

    - Eléggé elfeküdte a hajad. Úgy nézel ki, mint pumukli.

    - Ne már! - húzta a száját. Elindult a fürdőszoba felé, de félúton megállt. - Szalonnás tojás? - kérdezte tőlünk.

    - Aha - válaszolta Emily, aki már leküzdötte a nevetőgöcsöt.

    - Az jó - azzal belépett a fürdőszoba ajtón, és becsukta azt maga után.

    - Nagyon viccesen néz ki. Máskor is így elaludja a haját? - kérdezte a legjobb barátnőm.

    - Ilyen még nem volt! - és elkezdtem nevetni, mert a látvány nem ment ki a fejemből. 

    Reggeli közben békésen beszélgettünk egymással, és örömmel láttam, hogy Emily is kezdi jobban megkedvelni Őt.


Megjegyzés: Véleményeket szeretnék! :)