Az Időutazó 20. fejezet

     - Sajnálom, hogy itt hagytalak, de nem tudtam, mit higgyek! És nem benned nem bíztam, hanem Marcusban. Sokszor vette már el tőlem azokat, akiket szerettem. Ezért arra gondoltam, hogy megkeresem őt, és elbeszélgetek vele egy kicsit. - Ryan hangjában nem volt semmi fenyegető, teljesen nyugodt volt. Talán nem csinált semmi hülyeséget… Végülis Marcus a legjobb barátja volt. De azért nem árt, ha megkérdezem.

     - És hogyan zajlott ez az ,,elbeszélgetés"? - az utolsó szót pontosan úgy ejtettem ki, mint Ő.

     - Nos, ez úgy zajlott, hogy kezdetnek úgy kopogtam az ajtón, mint valami őrült, de amikor megjelent az ajtóban, akkora már lenyugtattam magam, és hidegfejjel beszélgettünk. A végkimenetele az lett, hogy ő nem fog rád hajtani, és nincs harag a viselkedésem miatt - magyarázta.

     - Aha. De hadd kérdezzek még valamit! - bólintott, s szóra nyitottam a szám. - Nem vagy te véletlenül, esetleg, talán… FÉLTÉKENY? Most komolyan, ő már a harmadik, akit elűzöl. Persze nem baj, mert nekem ők nem kellenének, de mégis annyira… fura.

     - Nem vagyok féltékeny! - háborodott föl.

     Hát persze, tipikus tagadás. De nem számít, hisz értem teszi, csak azért remélem, nem viszi majd túlzásba. Még a végén minden férfit legyilkol az utcán, aki rám pillant…

     - Min rágódsz? - zökkentett ki zavaros képzeletem világából.

     - Á, semmi érdekes, nem ügy! - hárítottam. - Mit együnk vacsorára?

      A beszélgetésünk olyanná vált, mintha mi sem történt volna, lassan elfeledtük a délután és a kora este eseményeit.

      A mai menü lecsót tartalmazott, melyet mindketten csípősen szeretünk. - Milyen lecsó is az, amelyik nem csípős?!

      - Mmm… Igazán finom lett! - dicsért meg Ryan.

      - Oh, igazán semmiség az egész, ha gondolod megtaníthatlak rá!

      - Rendben, majd erre is sort kerítünk, de előtte még be kéne szereznünk még néhány ezüst medált. Tudod, én ismerek egy jó helyet. Az egyik távoli rokonom ékszerekkel foglalkozik, és így olcsóbban tudnánk megcsípni őket. Mit szólsz?

      - Oké, nekem megfelel! És mikor kerítsünk sort erre?

      - Hát… - gondolkodott el. - A holnap az nem jó, mert mást terveztünk, de a holnapután jó lenne.

       - És megtudhatom, hogy mi a tervünk holnapra, mert úgy érzem, hogy én most nagyon lemaradtam.

       - Meglepetésnek szántam, de érted bármit, ha szeretnéd, akkor elmondom! - bólintottam, mire folytatta. - Mondtad, hogy eddig csak egyszer voltál vidámparkban, és akkor is kicsi voltál.

       - Igen? - vártam a folytatást.

       - Okos lány vagy te, ennyi éppen elég volt információnak! - és úgy gondolta, hogy ezzel le is zárhatjuk ezt a témát, és belekezdhetünk egy másikba. - Azt mondtad szeretsz? - rögtön meghűlt bennem a vér. Ezt ma délután mondtam, amikor itt hagyott. A fene…

       - Én nem emlékszek ilyesmire! - fordítottam el róla a tekintetem.

       - Valóban? - mondta dallamosan. - Akkor majd segítek! ,,Higgy nekem, csak te kellesz! Csak téged szeretlek!" - utánozta a hangom nem sok sikerrel, de a lényeget így is értettem.

       - Tudod… izé… az csak…

       - A kimondott szavaknak hatalmas súlya van, mert már nem lehet ki nem mondottá tenni, az ott fog zsongani a fejedben! - kutakodott barna szemeimben.

       - Jól van! Igen, azt mondtam, hogy szeretlek! - morgolódtam.

       - Semmi gond! Én is kiakartam már mondani, csak eddig mindig féltem, de most én is kimondom. Én - a mondatát már nem fejezhette be, mert egy Ac/Dc dal szólt a telefonomból, ami azt jelentette, hogy valaki hív. - Ezt nem hiszem el! - kiáltotta. - De nem érdekel, most már csak azért is akkor mondom, mikor az lesz a legjobb pillanat, amit senki sem zavarhat meg! - elmosolyodtam a szemében lévő tűz láttán, majd a telefon képernyőjére pillantottam. Emily volt az.

      - Halló? - szóltam bele a telefonba.

      - Szia, nem zavarlak? - kérdezte.

      - Már megtetted! - modortalanságomtól megijedve, rögtön bocsánatot kértem.

      - Ugyan, semmi baj! Csak azért hívlak, hogy holnap esetleg megrendezhetnénk-e azt a visszavágót?

      - Holnap? - kérdeztem vissza, s Ryanre pillantottam, aki rögtön mellém lépett, és a telefonba mondta:

      - A holnap nem jó! És a holnapután sem! Hamarosan megrendezésre kerülhet a játszma, de még nem most! Majd hívunk! - rendezte le.

      - Ő… igen, ahogy Ryan mondta. Bocsi!

      - Semmi gond, csak tudod, ez egy kicsit furcsa, hisz régebben nem volt olyan, hogy egy fiú miatt ne találkoztunk volna, vagy hasonlók. Remélem azért nem felejtesz el! - az iménti szavai meglehetősen bántották a fülemet, és meg is lepett, hogy a drámai hangzásból, milyen felszabadultan csengett a hangja. - Akkor szia! Majd találkozunk! - és letette.

      Pislogtam néhányat, majd leroskadtam a közeli fotelba.

      Nem hiszem el, hogy ilyet mondott! Tudja, milyen fontos nekem a kék szemű, és azt is tudja, hogy együtt lakunk, nem tudom mi a baja… Komolyan, mi a baj az emberekkel?! Vagy lehet, hogy inkább velem van a baj?

      Teljesen elmerültem ebben a témában, és észre sem vettem, hogy mikor térdelt le elém Ryan. Fürkésző tekintete olyan volt, mintha a gondolataimban tudna olvasni. Kicsit megrémített ez az arca, de egy csibész mosollyal feledtette az előbbit. Talán Ryan tudta, hogy bánt, amit hallottam, és próbálta feledtetni velem a rosszat - teljes sikerrel járt.

       Mint általában, most is egymás mellett aludtunk, és az én szobám volt soron.

   

       Már vagy egy órája feküdtem mozdulatlanul, mert nem tudtam elaludni. Bántottak Emily szavai, az is ahogyan én bántam vele. Forgolódtam, és szenvedtem, mire Ryan felébred.

      - Nagyon sajnálom, hogy fölébresztettelek! - kértem bocsánatot.

      - Semmi gond! - legyintett a sötétben. - Mi baj? Nem tudsz aludni?

      - Aha.

      - Fáj valami? - aggodalmaskodott.

      - Semmi kézzel fogható, csupán a bűntudat mardossa a bensőmet - erre sóhajtott egyet, majd átölelt, és valamit dudorászni kezdett. Talán nem is volt létező dal, de a hangjától megnyugodtam, és minden rossz dolog békét hagyott nekem.

      Lassan mély álomba szenderültem.

      Édes álomból ébredtem, de már nem emlékszem, mi történt benne, az viszont biztos, hogy Ryannel álmodtam.

     Balra fordultam, hogy lássam őt, de csak egy papír hevert mellettem.

     ,,Jó reggelt Elisabeth!

       Sajnálom, hogy elmentem, de reggel felhívtam az egyik ismerősömet, tudod, akit mondtam, hogy ékszerekkel foglalkozik, és korán reggel találkozunk. Ígérem, sietek vissza!

      Ryan"

     Még mindig félkómás voltam, mikor meghallottam, hogy egy kulcs zörög a zárban. Ismerős léptek közeledtek felém, és egyszer csak megjelent az ajtóban Ő. Kedvesen, de álomkórosan mosolyogtam rá, mire megkönnyebbült, és felém lépett.

     - Akkor nem haragszol? - kérdezte félve.

     - Ugyan már! Dehogy, de remélem megszerezted, amiért mentél!

     - Hát persze! - kihúzott a kabátzsebéből egy papír tasakot, és megrázta, ami fémesen csörgött. Leült az ágy szélére, és kiborította a zacskó tartalmát. Tíz különböző medál hevert a fekete paplanomon. - El is kezdhetjük, vagy még felakarsz ébredni?

     - Ő… - tétováztam, és próbáltam a kérdésre koncentrálni, de amikor a szemébe néztem, akkor mindent elfelejtettem, amit mondani akartam. Hiába erőltettem az agyam, továbbra sem tudtam semmi ésszerűt kinyögni.

      - Értem - nevette el magát -, akkor hozom a flakonokat, és a szenteltvizet - már majdnem befejezte a mondatát, de még hozzátette -, és egy kis tüzet.

      Visszaszédültem a párnákra. Valahogy olyan nyúzottnak éreztem magam, és fájt a fejem, meg mintha megtaknyosodtam volna, de mitől?

      - Jaj, nem már! - kiáltottam hangosan.

      - Mi az? - szólt a hang már az ajtó elől.

      - Asszem, megfáztam - motyogtam.

      Ryan közelebb lépett hozzám, és a homlokát az enyémnek támasztotta, hümmögött egy kicsit, majd lágyan megcsókolt. Már majdnem belefeledkeztem a pillanatba, és kezdtem elbódulni, de valahogy sikerült észhez térnem.

      - Te hülye, nem akarom elkapd a náthát! - fájdalmasan sóhajtott, majd távolabb húzódott.

      Lassan, de biztosan elkészültek a medálok, és elhatároztuk, hogy holnap meglátogatjuk a szüleimet, remélve, hogy elfogadják az ajándékot. Ryan fölhívta Draket, aki hamarosan meg is jelent nálunk, és elvitte az ezüstöket a családtagjainak. Marcus, Noah és Sarah hamarosan ideérnek,én pedig fölhívtam Emilyt (Lucas ráér később is), hogy jöjjön, mert akarok valamit.

      Nagy tömeg gyűlt össze a nem éppen villa méretű lakásomban. Hangzavar volt, de annak örültem, hogy mindenki tudott társalogni mindenkivel, és ami a legjobb: Emily és Marcus között, mintha szikrák lennének. - Észre sem vettem, hogy ezen elmosolyodtam, Ryan figyelt fel rá.

      - Mi az, ami így boldogít? - válaszként a legjobb barátnőmre, és Marcusra mutattam, mire Ryan szája széle is fölfelé mozdult.

      - Kedv... - próbáltam túlkiabálni a zajt, de nem tudtam, ráadásul a torkom is kezdett szarakodni. Ryan mély hangja azonban bezengte az égész lakást, így végre mindenki elhallgatott, tehát újra kezdtem. - Kedves ismerőseink, azért gyűltünk ma egybe, hogy Ryan és Én átadjunk valamit a számotokra. - Magamban nevettem az imént elmondott mondaton, de ezt nem akartam, hogy mások is lássák, biztos, totál hülyének néztek volna, hogy a saját kis gagyi viccemen nevetek.

     Kiosztottuk a medálokat, de látván az értetlen arcokat, magyarázatba kezdtem.

     - Nem lényeg, miért kapjátok, csak az a fontos, hogy nem vegyétek le soha! Csakis a ti érdeketekben!

     - Miért, valaki figyelni akar minket, követni? - kezdte Marcus kötekedve.

     - Épp ellenkezőleg, így nem fognak titeket követni, és nem bánthatnak. Tudom, most hülyének néztek, de fogadjátok meg a tanácsomat. - A beszéd kissé drámaira sikeredett, ezért a népek zavarodottak voltak, még a távozás pillanatában is. Nem mondtam nekik semmit a bukott angyal veszélyről, és remélem is, nem kell magyarázkodnom nekik.

      Míg szerelmem kikísérte a vendégeket, addig én lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam. Kezdtem rosszul érezni magam.

     Amikor az éjszaka közepén fölébredtem, egy vizes kendőt találtam a homlokomon, és az éjjeli szekrényen ott volt egy pohár víz, és rengeteg gyógyszer.

     Ryan biztosan a saját szobájában van - gondoltam. - Végre hallgatott rám!

     A borogatás ellenére is egyre forróbbnak éreztem magam, de mégis fáztam. Megmértem a lázam, és nem hittem a szememnek. 39,8 ° C-t mutatott a hőmérő - még sosem volt ekkora lázam.

     Kimentem a fürdő szobába, és langyos vizet engedtem a kádba. Bágyadtan meredtem a vízre, mikor valaki megérintette forró bőröm. Fölpillantottam az illetőre, de nem lepődtem meg, hisz tudtam, csakis Ryan lehet az. Homlokomra tette kezét, és mindent tudón bólintott, majd kiment a  gyéren világított helyiségből - még ez a kevés fény is rettentően bántotta a szemem.

     Szerelmem hamarosan visszatért, kezében két nagy gyertyával, és a bikinimmel. Meggyújtotta a gyertyákat, és azt mondta:

     - Vedd föl a bikinidet! - azzal kisétált a sötétségbe.

     Szó nélkül engedelmeskedtem, és amikor elkészültem, kikiáltottam neki, majd Ő lekapcsolta a kisvillanyt. Végre nincs az a világosság.

     - Nem akartalak felügyelet nélkül itt hagyni, még a végén elalszol, aztán a bátyád már nem akar szolgát, másrészt pedig nagyon szomorú lennék! - Ryan leült a lehajtott WC tetőre - a WC közvetlenül a meglehetősen nagy kád mellett volt.

      Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd belecsúsztam a számomra jéghideg vízbe. Kedvesem kisöpörte az arcomból a nedves tincseket, majd a homlokomat kezdte locsolgatni hidegvízzel és közben simogatta azt.

      Egyre jobban reszkettem a hideg a vízben, viszont tudtam, hogy valahogyan lekell vinnünk a lázamat. Annak ellenére, hogy fáztam, kezdetem elaludni, de féltem, ha elalszom, többé nem kelek föl.

      Ahogy néha-néha a plafonról Ryanre emeltem tekintetem, észrevettem, hogy szemeiben nagy aggodalom volt. Kivettem a kezem a kádból, és végig simítottam arcát.

      - Ne aggódj, majd rendbe jövök! De szerintem a holnapra tervezett eseményeket kilőhetjük , bár majd kiderül - tettem hozzá nemtörődöm hangon.

       Három nap múlva, már életképesnek éreztem magam, és arra gondoltam, hogy már vezetni is tudni fogok, ezért csütörtök délelőtt elindultunk a szüleim háza felé.