Az Időutazó 11. fejezet

  - Felhívom anyámat, hogy legyen otthon, mert én asszem valahol elhagytam a kulcsomat, és nem tudom, hogy a bátyám mikor ér haza, vagy egyáltalán valamikor otthon lesz a közeljövőben - tette hozzá.

      - Oké - feleltem. Azzal levette a telefonját a polcról, és tárcsázott. Még mindig az a Nokiája volt, mint nyolcadikban.

      - Szia, anya! Én vagyok az. Csak azért hívlak, mert szeretnélek megkérni, hogy ugorj már át hozzám valamikor délután, mert elhagytam a kulcsom, és be kéne jutnom a házba - kis szünet. - Őőő… Elisabeth-hez költözök, és… igen, ja, oké, akkor délután, szia! - azzal lerakta a telefont, és felém fordult.

      - Te miből gondoltad, hogy már délután elmegyünk a cuccaidért? - kérdeztem cinikusan. Alig bírtam tartani az arcizmaimat. Majdnem elröhögtem magam.

      - Őőő… én csak… - össze volt zavarodva.

      - Na, jó. Nem bírom tovább! - elröhögtem magam. - Csak vicceltem! Akár most is indulhatnánk! De előtte ennem kell!

      - Nem. Majd ebéd után elég, ha indulunk. Anyukám csak öt körül ér oda. Mielőtt megkérdeznéd, csak szeretnék neked mutatni valamit, és az időigényes.

      - Hát, jó - le is zártuk a témát.

      Gyorsan telt az idő. Az egyik pillanatban még reggel volt, a következő pillanatban már az ebédet készítettük. Igen, együtt.

     Először a süteménnyel kezdtük, méghozzá a Raffaelo szeletet elkészítésével. Miközben ez sült, megcsináltuk a makaróni szószt, majd Ryan kifőzte a tésztát, amíg én a sütivel ügyeskedtem. 

     Kiültünk az erkélyre, és ott fogyasztottuk el a remekművünket.

     - Mégis hová készülsz? - szóltam rá Ryanre. - Megmondtam, hogy nem vezetheted a kocsimat! Na, irány az anyósülés! - parancsoltam.

     Lassan átvánszorgott a túloldalra, és bús képpel beült a jobboldalra.

     Amikor már mindketten bent ültünk, megszólalt: - De te nem tudod, hogy mit akarok neked mutatni.

     - Nem, de te majd elmagyarázod! - mondtam ellenállást nem tűrően.

     - De úgy nem lesz meglepetés!

     - Hát, nem! - sóhajtottam, majd felbőgettem a motort.  - Merre menjek?

     - Az M3-asra menj rá - mondta, azzal el is indultam.

     - Tulajdonképpen mit akarsz nekem mutatni? - kérdeztem kíváncsian.

     - Valami olyat, ami nagyon fog neked tetszeni, de erről nem mondhatok többet!

     - Nem már! - rinyáltam, de mikor megláttam Ryan arcán a gonosz mosolyt, egyből elhallgattam. Nehogy már élvezze…

     Lassan Budapest határához értünk, amikor megcsörrent Ryan telefonja.

     - Szia! - szólt bele. - Ah… - nyögte a telefonba - Oké, akkor sietünk! Szia! - köszönt el. - Anyám volt az. Mégsem most megyünk oda ahová akartam, majd visszafelé ugrunk be. Később nem ér rá, de eltudott szabadulni a munkahelyéről, szóval hamarabb lesz ott.

    - Oh, hát ez remek - zsörtölődtem, amikor eszembe jutott, hogy még nem menthetetlen a helyzet, és nem kell visszamenni Pestre. Mindjárt rálehet hajtani az M0-sra, onnan az M2-esre, és azon eljuthatunk Vácra.

    Megpillantottam a lehajtót, és jobbra fordultam.

    Hosszú volt az út az M2-esen, de végre megérkeztünk. Egy csendes, kisebb méretű családi ház volt, ami előtt egy nő állt - feltételezem, hogy Ryan anyja. - Szőke haja, és világos bőre van.

     Ryan kiszállt az autóból, és becsapta maga után az ajtót. Követtem a mozdulatait, és már a nyomában is voltam. Hátranézett, bevárt, és szorosan egymás mellett haladtunk. Ryan anyukája arcán dühöt láttam. Amikor közelebb értünk szóra nyitotta a száját:

     - Fiam, hogy lehet ekkora disznóól ebben a házban? Ráadásul a bátyád nincs is itthon... - szörnyülködött.

     - Anya, én csak… - kezdte, de az előtte álló félbe szakította.

     - Ne, ne kezdj el nekem magyarázkodni! - azzal leintette a fiát. - Szia, kedvesem! - szólt ezúttal hozzám. - A nevem, Rose, és, ha jól tudom, téged Elisabethnek hívnak.

     - Igen - válaszoltam tétován.

     - Nem kell félned tőlem. Menjünk be! - váltott témát. - Ahhoz képest, hogy január van, elég meleg az idő - mondta tűnődve. Kis szünet után fojtatta: - Fiam, apád nem sokára ideér néhány táskával, és az autóval. Majd segíts neki szétszedni az ágyadat!

     - Rendben.

     Amikor beértünk kellemes színek fogadtak. Igazán otthonos ház volt. És be kell vallani, rohadt nagy kupi van.

     - Itt ketten éltetek a bátyáddal? Haláli… - mondtam.

     - Igen, de ő már jó ideje nincs itthon - válaszolta Ryan. - Kérsz valamit a hűtőből? - kérdezte.

     - Nem ajánlom - súgta a fülembe Rose. - Rég nem volt itt senki. Ki tudja mi mászik odabent? - erre elnevettem magam.

     - Hallottam - morogta a hűtőben lévő srác. - De nem tagadom, okos tanács volt - mondta, azzal fintorogva becsukta az ajtaját.

     Kintről két férfi hangja szűrődött be. Egyre közeledtek, majd a kilincs lenyomódott. Az ajtón egy idősebb és egy fiatalabb ember lépett be. Az idősebb, nagy táskákat tartott a kezében, majd miután ledobta őket az ajtóba, beletúrt kissé őszes hajába. Felénk közeledett. A fiatalabb, hosszú, fekete, raszta hajú srác követte.

     - Szia, fiam! - szólalt meg az idősebbik, és átölelte, majd rám emelte kék szemeit. - Gondolom, te vagy Elisabeth - bólintottam. - Örvendek, én Ryan apja vagyok, Rusztem - kezet fogtunk.

     - Helló, én Ryan bátya vagyok, Drake - mutatkozott be a fiatal férfi.

     - Helló.

     Furcsa egy család, az biztos. Drake szemében játékosság volt, pedig már huszonkilenc éves. - Na, jó ez úgy hangzott, mintha egy lassan középkorú férfi szemében csak komolyság lehetne. - Ahogy elnézem, elég bohém életet élhet.

     - Na, kapjuk szét, azt az ágyat! - szólalt meg Drake, Rusztem és Ryan követték őt.

     - Mi addig kimehetnénk a kertbe - szólt Rose. Bólintottam, és elindultunk az üvegajtó irányába, amin túl egy kis kert volt.

     Kiléptünk a napsütésbe, és éreztem, ahogy a fekete nadrágom felmelegszik.

     Volt kint két napozó ágy, és lefeküdtünk arra. Nem bírtam sokáig, és levettem a pulcsimat. Egy sötét, hosszú derekú, lenge rövid ujjú volt alatta.

                                               ***

Ryan

      - Te... Ryan - szólalt meg Drake -, eddig ő a legnormálisabb lány akit összeszedtél. Igazán belevaló csaj. A többi mind olyan rózsaszín volt. Fujj! - fintorgott. - Mióta vagytok együtt? - kérdezte tőlem.

      - Nem vagyunk együtt! - mondtam indulatosan.

      - Pedig lehetnétek - bökött oldalba a könyökével, és rám kacsintott. - Jól néz ki!

      - Drake, ne adj ötleteket az öcsének! Te pedig vigyázz rá! - fordult felém. - Nehogy valami ocsmányságot művelj vele! - figyelmeztetett. - A bátyádnak abban igaza volt, hogy Elisabeth a legnormálisabb barátnőd.

      - De Ő nem a barátnőm - mondtam kétségbe esve. - Inkább szedjük szét az ágyat - tereltem másfelé a témát.

                                              ***

Elisabeth

       - Olyan ismerősnek tűnsz valahonnan. Nem Ryan osztálytársa voltál általános iskolában?

       - De - válaszoltam. - Kb. két hónapja találkoztam vele. Miután találkoztunk, rögtön elment, de megkerestem, és azóta velem lakik.

       - És mikor jött az ötlet, hogy költözzön hozzád? - kérdezte, a tekintete kutakodó volt.

       - Tegnap éjszaka kimentem vízért, és láttam, hogy a kanapén fekszik, és valljuk be: egy kanapé nem a legkényelmesebb. Megsajnáltam, akkor jött a gondolat, hogy az saját ágya kényelmesebb lenne neki.

       - És mióta jártok? - a kérdés villámcsapásként ért.

       - Őőő… mi… izé… nem járunk - böktem ki végül. Rose arcán meglepetés ült.

       - Akkor miért akarod, hogy hozzád költözzön? - kérdezte.

       - Hát - kezdtem - régen osztálytársak voltunk, és most jól megvagyunk, és látom rajta, hogy szívesen van velem, és én is vele, így nem akartam elküldeni. A költözés… - gondolkodtam el - nos mégsem ingázhat Vác és Budapest között, ha elfogyott a zoknija.

       - De szeretitek egymást? - kérdezte. Egy újabb kínos kérdés…

       - Persze, nagyon bírom őt - mondtam, remélve, hogy elkerülhetem a nagy bevallást.

       - Én ÚGY gondoltam.

       - Jaa… izé… megnézem hogy állnak az ággyal a férfiak - felpattantam, és gyors léptekkel bementem a házba.

       A hirtelen sötét miatt alig láttam, ennek meglett az eredménye, mert teljes sebességgel nekimentem Ryan bátyjának.

      - Ő… bocs - mondtam. - Merre van Ryan? - kérdeztem.

      - Még mindig a szobájában. A folyosó végén balra - igazított útba.

      - Köszi - gyorsan haladtam a megadott irányba.

      Miért faggatott? Annyira ciki volt… Vagy csak én vagyok ennyire zárkózott? Nyugodtan elmondhattam volna neki?            

    Hallottam, ahogy Ryan beszélget az apjával, ezért halkan bekopogtam. Nem akartam meghallani olyat, amit nem kellene tudnom.

     - Ryan?

     - Gyere csak - szólt ki.

     Benyitottam a szobába, és bár nem az én szobám volt, mégis úgy éreztem, hogy otthon vagyok.

     - Szép szín - böktem a sötétkék falra. - Nekem is jól jönne ez a szín, már át kéne festenem a szobám. Mi a neve?

     - Ugyan, tegezz csak! - vigyorgott. Elejtettem egy bosszús vigyort, mire válaszolt. - Igazából nem tudom. De talán: ,,Elisabeth kedvenc színe" a neve, vagy valami hasonló - mondta vigyorogva.

      - Úgy látom, nem kaphatok tőled semmi épkézláb választ. Hogy haladtok? - kérdeztem Rusztemtől, aki a találkozás után mondta, hogy nyugodtan tegezzem.

      - Készen vagyunk, már csak bekell rakni a kocsiba. Ma már nem lesz rá idő, hogy felmenjünk Pestre, de holnap este ott leszünk - mondta.

      - Rendben. Leírjam a címet?

      - Köszönöm - bólintott. Ryan a kezembe adott egy papírlapot és egy tollat, majd felfirkantottam a címem. Odaadtam Rusztemnek.

      - Ha nem baj, akkor mi most elmegyünk, mert odakell érni a… oda - mondta, mert rájött, hogy majdnem kikotyogta a kis titkot.

      - Rendben, Ryan. Holnap este találkozunk - nézett rám halvány kék színű szemeivel, amik nem voltak annyira szépek, mint a mellettem álló fiúé.

       Kivezetett a szobából, és még elkiáltotta magát: - Sziasztok! Mi elmentünk!

      - Szia! - hallottam Rose hangját.

      - Szevasz, öcsi! - kiabálta vissza Drake.

      Beszálltunk a Volvómba, és megkérdeztem: - Merre menjek?

      - Menj vissza az M3-asra, és majd időben megtudod, hogy hova kell menned! - vigyorgott.

      - Jó - morogtam, és beletapostam a gázba. A kerék kipörgött, és porfelhőt hagytunk mögöttünk.

      Sok idő után, kiértünk az M3-asra.

      - És most? Mert eddig csak azt mondtad, hogy ne Pest felé menjünk.

      - Majd, ha eljön az ideje - mondta sejtelmesen.

      12 perc múlva megszólalt: - Hajts le Kerekharasztnál, és Tura felé menj tovább! - mondta.

      Hamarosan itt volt a lehajtó, és lefordultam rajta. Áthajtottunk Kerekharaszton, majd elmentünk Hatvan irányába, de nem mentünk be a városba, hanem még előtte lekanyarodtunk a Tura útra.

      Körülöttünk mindenhol szántás volt, és kietlenség. Eddig, ha három autót láttunk, és azok is a másik irányba mentek.

      - Elisabeth? - szólalt meg Ryan.

      - Hm?

      - Megkérdezte tőled az anyám, hogy együtt vagyunk-e? - Ismét ez a kínos kérdés…

      - Igen. Miért?

      - Csak, mert az apám és a bátyám is érdeklődött efelől, és gyanítom, hogy összejátszottak ellenünk. - Jól esett ez a többes szám.

     

      - És Turán belül, pontosan hova megyünk? - kérdeztem öt perc múlva, mert rohamosan közelítettünk a város felé.

      - Park utca, de majd navigállak.

      - Oké - mondtam.

      A Tura út, Hatvani utcává változott.

      - Menj egészen a körforgalomig, és ott a harmadik kijáratnál fordulj le - bólintottam, és továbbra is csendben ültünk. Az arcán némi idegesség volt, gondolom azért, mert kíváncsi, hogy tetszeni fog-e nekem az a hely. Hát őszintén szólva: Én is kíváncsi vagyok.

      - Jó - mondta. - Most menj egyenesen, egészen a Park utcáig, és ott dobj egy jobbost. Ja, és ne ütlegelésre gondolj! - figyelmeztetett.

      

       Amikor befordultam a Park utcán, egy erdős rész fogadott, de a fákon túl, valami olyan várt, amit mindig is szerettem volna látni.

Megjegyzés: Ha elolvastad, kérlek írj véleményt!