Az Időutazó 7. fejezet

     Mindjárt a Moszkva térre érek, onnan meg már nem sok.

  

     Az első kerületi hivatal elé érve, láttam, hogy rengeteg ember van odabent.

     Amikor beléptem, nyomban húztam egy sorszámot, és vártam. Bíztam abban, hogy egyszer csak sorra kerülök.

     Miután fogadtak, leültem az egyes számú ablakhoz, és vártam, hogy valaki odajöjjön. 

     - Miben segíthetek? - kérdezte egy kedvesnek látszó ötvenes hölgy, aki ebben a pillanatban lépett a látóterembe.

     - A nevem Elisabeth Dallen, és egy bizonyos Evariszt Dallent keresek, aki 1971-ben született. Vagy ennek az időpontnak a környékén valamikor - tettem hozzá.

     - Egy pillanat - a nő gyorsan felállt a székéről, és bement egy szobába.

     Öt perc múlva visszajött egy köteg papírral.

     - Itt van az összes Dallen, aki valaha született Magyarországon - mondta fújtatva.

     - Köszönöm ! - mondtam, és odasétáltam az egyik félreeső asztalhoz. Ledobtam a sok okmányt, és kényelembe helyeztem magam - ez eltarthat egy darabig.

      Már egy órája nézegettem őket, és még mindig csak az 1900-as évek legelején jártam. A fene gondolta, hogy a családunk ilyen régóta itt él.

      A régebbi családtagok közül, voltak akiknek a papírját megégették, vagy átsatírozták az egészet. Talán, valamiféle fekete bárányok voltak, vagy a fene tudja… Furcsák voltak az akkori emberek - na, nem mintha most nem lennének azok.

     Lapozgattam a jelen felé, amikor végre megtaláltam, amit kerestem.

,,Név: Evariszt Dallen

Született: 1971. szeptember 24-én, Budapesten.

Anyja neve: Anna Dallen

Apja neve: Robert Cristopher Dallen

Megjegyzés: Bevándorlók családjába született, akik 1803-tól hivatalos állampolgárok."

    

     A haláláról nem tesznek semmiféle említést. Annyi viszont fix, hogy még nagyon kicsi lehettem, mert egyáltalán nem emlékszem semmire. De anyuék miért nem beszéltek róla? - Biztosan elvoltak foglalva a veszekedéssel. - És egyáltalán hogyan halt meg?

     Az, hogy egy kérdésre választ találtam, még többet vet föl.

     Odasétáltam a nőhöz, és visszavittem a papírokat.

     - Esetleg megnézhetném Evariszt Dallen halotti anyakönyvét?

     - Számítottam arra, hogy kérni fogja, ezért utána néztem, de nem találtam semmit. Sajnálom, de nincs meg a halotti bizonyítványa.

     - Azért köszönöm! - ezzel elbúcsúztam.

    

     Miközben a kocsim felé tartottam, azon gondolkoztam, hogy hol nézhetném meg. Valahol megkell lennie!

                                                   ***

     A templomból hazafelé jövet azon agyaltam, hogy vajon mit csinálhat Ryan. Talán főzött valamit - á, az lehetetlen. - Vagy talán mindent felforgatott - ez az alternatíva már kézenfekvőbb.

     Leparkoltam a ház előtt, és lassan kiszálltam a kocsimból. Becsaptam magam mögött az ajtót, és elindultam a lépcső felé. Felvánszorogtam a második emeletre, majd beléptem a lakásomba.

     Hirtelen isteni illatok vettek körül. - Az nem lehet, hogy…

     - Szia Elisabeth! - üdvözölt Ryan a konyhából. - Gondoltam éhes leszel, ezért sütöttem pizzát.

     - Na, ne! Ez most komoly? - hitetlenkedtem és lelkendeztem egyben.

     - Hát, persze! Ja, és szeretnék bocsánatot kérni azért, amit ma reggel mondtam. Nagyon bunkó voltam.

     - Oh - köpni-nyelni nem tudtam -, semmi baj.

     - Sikerült valamit kiderítened? - kilépett a konyhából kötényemben. (Csakhogy ez a kötény nem az ő mérete volt, szóval úgy nézett ki, mint egy kötözöttsonka. Ráadásul még rózsaszín is…)

     - Pffff - tört ki belőlem a röhögés gátlás nélkül. - Ha, ha, ha!

     - Jó, nevess csak! De a kérdésemre is válaszolj!

     - Igen! - Hozzád megyek feleségül! - fejezetem be a mondatot magamban.

     - Mesélj!

     - Először az okmányi hivatalban voltam, de ott csak azt tudtam meg, hogy valóban létezett egy ilyen személy, aki még a bátyám is lehetne. Viszont a halálával kapcsolatban, nem találtam semmit. Aztán elmentem abba a templomba, ahol őt temették. Megtudtam, hogy   1989. szeptemberében halt meg Evariszt. Az egyik pap azt mondta, hogy nem egy szimpla haláleset volt, az ő halála. Azt nem mondta el, hogy mire gondolt, de én később ezt is kiszedtem belőle, amikor egy fura jelről faggattam. Ugyanis a családi okmányok között volt valami érdekes dolog. Az furcsa jel, ami valamilyen elátkozottságot szimbolizál. Azt mondta, hogy sikerült ezt az átkot megtörni, de...

      - De? - ekkor már a pizzánkat ettük, ami mellesleg nem is lett rossz. Sőt, finom.

      - Ez, az életébe került. Elvileg, a családunkon már több, mint egy évszázada átok ült, amit valami boszorkány szórt ránk. A pap abban segített a bátyámnak, hogy megfelelően felkészült legyen, ha eljön a harc ideje, és megtanította őt, a misztikus fegyverek használatára.

      - Hűha… - füttyentett egyet.

      - Megtörték az átkot. Ezzel valami nagyon jót tehettek a föntieknek, mivel Evarisztot angyallá tették. Így tudott megmenteni engem - meséltem teljes átéléssel.

      - Most már értem, hogy miért akart megölni engem. A hugicáját nem bánthatja egy rossz, és gonosz fiú sem - volt valami a szemében, ami nagyon nem tetszett. Meg nem mondom, hogy mi lehetett az, de valahogy most más.

      Miután befejeztük az evést, Ryan készségesen elmosogatott - ez is furcsa volt -, majd utána, egymás mellett néztük a tévét - ez még furább volt. Úgy éreztem, hogy valami bűnt követett el vagy fog, és nem akarja, hogy haragudjak rá.

      Biztosan elaludtam, mert a kanapé már üres volt. A következő pillanatban halk suttogásra lettem figyelmes.

      - Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdezte egy halk, női hang.

      - Nyugi, már alszik! - ebben tévedett, nem aludtam. Megcsal ez a rohadék! (Na, jó. Nem megcsal, hiszen nem vagyunk együtt.)

      A sötétben félig kinyitott szemmel láttam, hogy az ajtóban tántorognak. Lassan elindultak felém, de arra nem számítanak, hogy én majd keresztbe teszek nekik ott, ahol csak tudok - tudom, ez nagyon gyerekes dolog, de kit érdekel. - Vártam, hogy elhaladjanak mellettem.

      A lány lába elért az én lában közelébe, én pedig beakasztottam neki. Majdnem pofára esett, de SAJNOS Ryan elkapta.

      - Minden rendben? - kérdezte aggódva ez a mocsok férfipéldány.

      - Aha, csak megbotlottam - nyüszögte a kis cicababa.

      Nem tudom, hogy hogyan képes kibírni, engem már most a hányinger kerülget.

      Ryan mordult egyet, és arrébb rúgta a lábamat. Ekkor törött a szívem apró darabokba. Az a szív, ami már többször is összetört. - Ennyire kétszínű lenne? - kérdeztem magamtól.

      Suttogva bementek egy kisebb helyiségbe, és magukra zárták az ajtót - még jó, hogy nem az én szobámba. - A többit nem akartam hallani, de sajnos az elejéről nem maradhattam le. Sírtam, és sírtam, míg öntudatlan állapotba kerültem.

       Nagyon fájt amit tett. Egyenesen egy szívembe szúr kés volt, amit még jó párszor megforgatott.

      Vérző szívvel ébredtem reggel.

      A rántotta illata töltötte be, a lakást.

      Kinyitottam a szemeimet, és megláttam Ryant. Abban a pillanatban elfogott a hányinger - eszembe jutottak a tegnap történtek -, és rohantam a WC felé.

      Miután sikeresen kiadtam magamból mindent - ami még bennem sem volt -, szembesülnöm kellett Ryannel.

      - Jól vagy? - adta az ártatlant. Mintha tegnap semmi sem történt volna.

      - Nem! - a fájdalomtól összeszorult a torkom, és csak vékony nyüszítés hagyta el az ajkaimat.

      - Mi történt? - ismét az a kimért, ártatlan hang.

      - Szerintem te jobban tudod, mint én - szinte már suttogtam.

      Ez úgy hangzott, mintha megcsalt volna. Persze én úgy éreztem magam, de…

      Hirtelen fény gyúlt a szemeiben.

      - Ébren voltál? - csodálkozott.

      Már éppen szóra nyitottam a számat, de végül elhallgattam. Azt akartam mondani, hogy: Mit gondolsz ki akasztott be a kis barátnődnek! De ez túl gyerekes megnyilvánulás volt, amivel talán nem kellene dicsekednem.

      - Igen - mondtam végül. Hátat fordítottam neki, és bementem a szobámba. Leültem az ágy szélére, és mereven bámultam a szemközti falat, nem mozdultam.

      Kb. két óra gubbasztás után, újra életképes voltam. Kezembe vettem a gitáromat és játszani kezdtem az egyik kedvenc számomat.

      Szomorú dallam töltötte be a lakást. Majd halkan énekeltem a dallamhoz tartozó szöveget.

   

,, I’m dying to catch my breath

Oh why don’t I ever learn?

I’ve lost all my trust,

though I’ve surely tried to turn it around

Can you still see the heart of me?

All my agony fades away

when you hold me in your embrace

Don’t tear me down for all I need

Make my heart a better place

Give me something I can believe

Don’t tear me down

You’ve opened the door now, don’t let it close

I’m here on the edge again

I wish I could let it go

I know that I’m only one step away

from turning it around" - halk kopogást hallottam, és végül az utolsó szó is elhalt.

     Az jutott az eszembe, hogy rég vége kellett volna lennie Ryan életének, és az enyémnek is. Amikor megkaptam a levelet, utána nem kellett volna annyit szarakodnom. Leugrottam volna, és most nem lenne ez az egész. Ryannek meg már egy gyönyörű sírban kéne feküdnie.  Megkellett volna szakadnia az életünknek, mint most a dalnak.

     Ismét halk kopogást hallottam, és Ryan lépett be az ajtón. Közelebb jött, majd leült elém a földre. A arca nyúzott volt, a szemeiben furcsa fény égett.

     - Ez nagyon szép dal volt! Te írtad? - a tekintette kutakodó volt.

     - Sajnos nem - hiába próbáltam normálisan beszélni, a hangom mégis elcsuklott.

   

     Szótlanul néztünk egymás szemébe.

     Az övében láttam némi vívódást önmagával. Ő viszont az enyéimből, csak fájdalmat olvashatott ki.

    

     - Mi bánt? - kérdezte lágy hangon. A hangja olyan megnyugtató volt, hogy egy pillanatra el is vesztettem a fonalat. Teljesen kizökkentett. (Egy kicsivel közelebb jött.)

     - Itt inkább a ,,ki?" kérdőszócskát alkalmaznám - válaszoltam cinikusan.

     - Ki az, aki ennyire bánthat? - tette fel a kérdést, és ismét közelebb jött.

     - Az, akinek a legjobban engedtem, hogy a szívembe tekintsen. Az, akit a legjobban szeretek.

     - Mondd el, hogy ki az! - most már egészen közel volt hozzám. Az arcunk csupán húsz centire volt egymástól, de az övé egyre csak közelített.

     - Te… - suttogtam. A kékségben láttam a megadás jeleit.

     Az ajkunk összeért - ez, az oly régóta várt mámor, csak egy apró másodpercig tartott, de egy életnyivel ért fel. - Ajkaink eltávolodtak egymástól, megsimította az arcomat, és Ő kisétált a szobám ajtaján - bár az életemből is kisétált volna.

     Szédültem. Forgott velem az egész szoba. Majd átadtam magam a bódulatnak, és hátradőltem az ágyon. Csak egy kérdés volt a fejemben, de az egyre hangosabban ismétlődött az én hangommal: Miért?

     Ismét későre járt, mivel már sötét volt. Átaludtam az egész napot?

     Hallottam, ahogy Ryan valakihez beszél.

     - Most mi legyen? - kérdezte egy ismerős női hang. Ez Cicababa!

     - Amit csak akarsz, az lesz - suttogta a férfi hang.

     Nem hiszem el! Miért csókolt meg? Miért teszi velem ezt ez a rohadt… - Hatalmas fényáradattal megjelent Evariszt.

      - Szia! - köszönt.

      - Tudom, hogy a bátyám vagy - mondtam mellékesen.

      - Igen, az vagyok, de ezt honnan tudtad meg? - jelent meg meglepettség az arcán.

      - Elmentem abba a templomba, ahol téged temettek. Ott találkoztam egy pappal, aki elmondta, hogy egy családi átok megtörése miatt haltál meg.

      - Csak nem, Hollus atyától?

      - De. Viszont nem fejtette ki különösebben ezt a dolgot.

      - Gondolom kíváncsi vagy - mosolygott.

      - Igen.

      - Az átok létezéséről tizenhét éves koromban szereztem tudomást.

      - Egy évvel a halálod előtt - mondtam halkan. Bólintott, majd folytatta.

      - Furcsa dolgok történtek. Volt, amikor egy régi, családi képről vér folyt. Viszont nem ez volt az első eset. Például, amikor a családfa képe, magától felgyulladt. Azok égtek el, akik miatt ez az egész bekövetkezett.

      - Miattuk? Többen is voltak?

      - Igen. Ők voltak a család szégyenei, ők hárman. Emlékszem, miket mesélt még a nagymamánk. Isten káromló volt a három testvér. Lopták a napot, piáztak, nőztek, és még sok más olyan bűnt követettek el, amik akkoriban szörnyű tettek voltak. De egy nap, vége szakadt a jólétnek. Megátkozták őket.

      A szemei az enyémből a falra irányultak és a távolba révedtek, ezután tovább mesélt.

      - 1863. augusztusa volt. Épp a kocsmából igyekeztek haza, mikor találkoztak három nővel. Védteleneknek tűntek - és azok is voltak -, ezt ők kihasználták. Segítettek nekik, majd vadállat módjára megtámadták a lányokat. Megerőszakolták, megkínozták őket, majd mintha misem történt volna, ott hagyták az élettelen testeket az út szélén. Nem sokkal ez után, megállapodtak abban, hogy nem mondják el senkinek, és a sírba viszik a titkot. A tervük sikerült is volna, ha a három lány anyja nem talál rájuk.

     Lehunyta a szemét és úgy mesélte tovább.

     - A családi házban vacsoráztak, amikor a egy idegen nő megjelent a semmiből. Számon kérte rajtuk a tetteiket. Talán még el is engedte volna őket, ha az egyik nem mond olyat, ami feldühíti az asszonyt. Megátkozta őket és a családunkat, és halált hozott rájuk - kinyitotta fehér szemeit és rám nézett. - Ezt nagyon elcseszték!

     - Na, igen - feleltem.

     - A boszorkányt máglyán égették, ezzel az átok is megszűnt. De valahogy az 1900-as évek elején visszatért. Egy másik boszorkány visszahozta.

     - Azt meg hogyan?

     - Nem égették el rendesen. Egy hajtincs, vagy egy körömdarab megmaradt. Ennek segítségével keltette életre a boszorkányt, és vele együtt az átkot is.

     - Boszorkányok! - mondtam gúnnyal, közben a fejemet csóváltam.

     - Végül, nagy nehezen sikerült megtalálnom, és végleg megölnöm őt és a társát, de belehaltam.

     - Mesélj már erről! Mármint, hogy hogyan lettél angyal - pörgettem fel az eseményeket.

     - Hát rendben. Miután meghaltam, megjelent egy alak, akivel elkezdtem beszélni. Elmondta, hogy nagy szívességet tettem nekik azzal, hogy megöltem a boszorkányt, mert csak bajt hoztak az angyalokra is. Ráadásul az ellenségeik voltak, szóval örültek nekem. Azt mondta, hogy választhatok: vagy angyal leszek, vagy simán meghalok. Gondolhatod, hogy az elsőt választottam. A döntésem után jött az oktatás, hogy mit szabad, s mit nem. Aztán ez lett belőlem.

     - Mi volt az, amit nem szabadott? - kérdeztem.

     - Nem lehet beleavatkozni a halandók életébe és döntéseibe.

     - Ezt már megszegted! - mondtam mellékesen, mire vigyorgott egyet.

     - Nem fedhetjük fel magunkat…

     - Szintén! - vágtam a szavába, mire ismét vigyorgott.

     - Nem adhatunk különleges képességet halandóknak. - Ezt nemsokára megszegi. - Na, és volt még valami, de az most nem jut az eszembe. 

     - És mi lesz azokkal az angyalokkal, akik ezt megszegik?

     - Bukott angyalok lesznek. Letaszítják őket, és szörnyű sorsuk lesz.

     - Huh… - mondtam.

     Remélem az utolsót nem fogja megszegni! Nem akarom, hogy szenvedjen!

     - Tényleg, és mit tettetek, amikor vér folyt a képről?

     - Akkoriban, még sokszor jártunk templomba, és ott ismerkedtünk meg Hollus atyával. Elmondtuk neki, hogy mik történtek, és ő azt felelte, hogy ez valamiféle családi átok lehet. A sejtése beigazolódott. Azt mondta a családi átokról, hogy csak úgy törhetjük meg, ha megöljük az átkozónkat. És én így is tettem.

    

     - Szeretlek… - hallatszott kintről Ryan mély hangja. A gyomrom összerándult, és szorosan lehunytam a szemeimet.

     - Valaki mással van, igaz? - kérdezte. - Az után, hogy meg csókolt téged - jelentette ki az angyal.

     Már fönn sem akadtam azon, hogy honnan tudhat róla.

     - Igen - suttogtam.

     - Bosszút állok! - Evariszt már indult az ajtó felé, amikor megállítottam.

     - Ne! - a hangom gyenge volt. A következő pillanatban elöntött a bosszúvágy. - Majd én!

     - De mégis mit szeretnél tenni velük? Nem hagyhatom, hogy bárkit is megölj!

     - Nem is fogok! - válaszoltam könnyedén. - Viszont, ha megijednek, attól még nem lesz semmi bajuk - mosolyogtam gonoszan.

     - Hát, jó. Gondolom szeretnéd, hogy segítsek - bólintottam, utána eltűnt.

     Gyors léptekkel haladtam a kijárat felé, majd feltéptem a szobám ajtaját, és Ryan szemeivel találtam szembe magam, aki éppen a tegnapi csajjal smárolt.

                                         ***

Ryan

     Az ajtó hangosan nyílt ki. Elisabeth szemei rám szegeződtek, és nem engedtek.

     - Te aljas szemétláda! - üvöltötte. Ebben a pillanatban a szemei fehéresen kezdtek el izzani.

     - Arról nem volt szó, hogy ez a kis ribi is itthon lesz - nyafogta a karjaimban lévő lány.

     - Jaj, hagyd már abba a nyávogást! Szét megy tőle a fejem! - kiabálta Elisabeth. - Te pedig szállj már le róla! - szólt nekem. Engedelmeskedtem.

     Tina elé lépett, és rászegezte fehér szemeit - mintha nem is ő lenne, hanem az őrült bátya. De hamar elvettem ezt a gondolatot, mert a bátya nem így beszélne.

     - Most pedig tűnj el, ha nem akarsz nagyobb problémát! - szűrte a fogai között.

     - Na, és, ha nem? - kérdezett vissza Tina.

     Elisabeth felemelte a kezét, és a következő pillanatban hatalmas csattanással érte el az előtte álló lány arcát. Tina elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett a szekrénynek.

     - Akkor ez lesz - mosolygott ördögien Elisabeth. - Most pedig tűnj innen!

     Nem kellett kétszer mondania, már el is tűnt a lány. Miután bezárta mögötte az ajtót, fenyegetően lépkedett felém - a szemei még jobban fehéredtek. - Amikor megtette az utolsó pár lépést, elém állt, és mindkét tenyere az arcomra simult.

     - Most pedig te jössz! - vigyorgott fenyegetően. Jéghideg kezei még erősebben zárták bilincsbe az arcomat.

Megjegyzés: A dal, a Within Temptation - All I Need c. szám.