Az Időutazó 12. fejezet

      - Gyönyörű ez a kastély! - mondtam elámulva.

      - Viszont nincs sok időnk, mert négykor zárnak!

      - Szóval, van félóránk - tisztáztam. Bólintott, majd bekanyarodtam a földútra, ami a Schossberger kastélyhoz vezetett.

      Csak két autó állt a bejárat előtt. Kiszálltunk, és az épület felé igyekeztünk. Az időjárás közben megváltozott. Borult volt az ég, és sötét felhők gyülekeztek.

      Ryan megvette a jegyeket, és vártunk, mire elindul a következő csoport.

      - Gyönyörű ez a hely - mondtam ismét.

      - Gondoltam, hogy tetszeni fog, a te stílusod - mondta vigyorogva.

      - Ja - nevettem.

      Kis idő múlva, egy fiatal, harminc év körüli nő közeledett felénk.

      - Önök az utolsó csoport, igaz? - kérdezte. A szemében, mintha félelem lett volna. De lehet, hogy én képzelek mindenbe mágiát és földöntúli lényeket.

      - Ha két embert annak lehet nevezni…, akkor igen - mondta Ryan viccelődve.

      - János! - szólt a portásnak. - Nyugodtan elmehet, megleszek egyedül is.    

      - Biztos? - kérdezett vissza.

      - Persze - a portás elhagyta a helyét, és kisétált az ajtón.

      - Nos - fordult felénk -, nyugodtan lehet képeket készíteni. Kezdjük az elején: A kastélyt Schossberger Zsigmond építtette. Az 1873-ban herceg Esterházy Miklóstól vásárolt turai családi birtokon elindult az építkezés, Ybl Miklós tervei alapján. 1883-ban elkészült az "Operaház kistestvéreként" is emlegetett neoreneszánsz stílusú kastély. Schossberger Zsigmond 1900. október 5-én bekövetkezett halála után fia, Viktor vette át a családi ügyek intézését, a kastély az ő tulajdonába került. Az 1930-as évektől a család vagyoni helyzete hanyatlani kezdett, a több ezer hektáros birtokból először házhelyeket, majd a megélhetéshez szükséges mezőgazdasági területeket kényszerült eladni, átengedni. A magára maradt kastélyban a II. világháború ideje alatt szovjet katonai szállást, majd kórházat rendeztek be.1946-tól 1973-ig a község általános iskolájaként működött, 1980-2003 között több tulajdonosa is volt az épületnek.

      Egyik folyosóról a másikra jártuk be az épületet. Voltak szobák, ahova bemehettünk, és olyanok is voltak, amit még az itteniek sem nyitottak ki. - Vajon miért? Á, már megint mágikus dolgokon agyalok. Hopp! Közben az idegenvezető fojtatta a mondanivalóját.

      - A kastély külső megjelenése az építés óta nem módosult, 1958-tól műemléki védettség alatt áll. Az emeletre a központi csarnoktól négy dór oszloppal elválasztott balluszteres korlátos, festett mennyezetű főlépcsőn juthatunk - elindultunk a kopottas kőlépcsőn -, itt régen a család szobái - mutatott körbe -, míg a tetőtérben a belső személyzet szobái voltak - mutatott fölfelé. - Ybl Miklós nagy hangsúlyt fektetett a fényhatásokra: az emelet felett a négyzetes, vaskeretű kazettákban színes üveg volt, ezt 8, tükörrel bélelt fénycsatornán át érkező súrolt fény világított meg. Az épület egyediségének további jellemzője, hogy korának összes technikai vívmányát magában foglalta. Az eredetileg 98 helységből álló épületben volt pl. étellift, központi fűtés, villanyáram, vízvezeték, minden szinten fürdőszoba, a falak között 30 cm-es légréteg szolgált szigetelésül, a kandallókürtők pedig a szellőzést biztosították - kis szünetet tartott, majd azt mondta: - Ha van kedvük, akkor betekinthetnek, abba a szobába - mutatott egy barna, faajtóra.

     Nem tetszik ez nekem, gyanús! - végül mégis bementünk.

     Ez a szoba olyan tágas, és világos volt, a többinél is több fény áradt be az üvegen.

    

     Visszanéztem, hogy nő ott áll-e még, és ebben a pillanatban egy árny elragadta. Éles sikolyt hallatott, majd a hirtelen üvegcsörömpölés után minden zajforrás megsemmisült. Csak a lélegzetvételünket hallottam.

     - Tűnjünk el innen! - súgtam Ryannek. Amikor megtettünk az első lépést az ajtó felé, az hirtelen becsapódott.

     - Szia, hugi! - köszöntött egy hang, amiről nem hittem, hogy valaha hallom még.

     - Evariszt… - halt el a hangom, mikor megpillantottam a mögöttem álló testet. - Mi lett veled?

     - Alkalmazkodtam.

     - Ő… mihez? - kérdeztem értetlenül.

     - Inkább: kikhez - javított ki. - A bukottakhoz. Tudod, nagyon rosszul jár az, aki kilóg a sorból, ellenszegül, meg ilyesmi.

     - Miért jöttél? - kérdeztem félve.

     - Csak megakartam nézni, hogy hogy van a leendő szolgám. Ja, és megakartam köszönni, hogy miattatok lettem bukott angyal.

     A gonoszág áradt a tekintetéből. Nagyon megváltozott.

     A haja felzselézve, fején: fekete napszemüveg - télen minek -, és a szemei még félelmetesebbek. Nincs szembogara, és fekete gyűrű van az írisze körül. Fekete farmert visel, és sötét színű, gyapjú kabátot.

     - Nos - szólalt meg hirtelen a bukott angyal -, drága hugicám, most egy kicsit máshová mész, mert nekem és a barátodnak beszélnünk kell. Jasmine! - kiáltotta, és megjelent egy női alak. - Kérlek, vidd el innen Elisabethtet! - mondta lágy hangon. A barna hajú nő megragadott a vállaimnál, és a következő pillanatban már egy sötét szobában voltunk - még mindig a kastélyban.

     - Annak ellenére, hogy Evariszt bukott angyal, veled még mindig rendesen bánik. Furcsa… - tűnődött.

     - Te, Jasmine vagy, igaz? - kérdeztem. - Te is bukott vagy - mondtam.

     - Így van - válaszolt mindkét kérdésemre.

     - És mióta? - kérdeztem.

     - Figyelj, nekem nincs kedvem most kiselőadást tartani, a bátyád tudja, kérdezd meg tőle, ha annyira érdekel! - azzal elment, és ott hagyott engem a sötétben.

     Nem láttam, s nem hallottam semmit. Azt sem tudom, hogy mi történik Ryannel. - Mi van, ha bántja? Mit csinálhat vele? - kérdezgettem magamtól.

     Elindultam az ajtó felé, de hamar falba ütköztem - ez a nem nyert boríték. - Hátat fordítottam a falnak, és jobbra mentem - kb. egy métert tettem meg, és a falba ütköztem. - Megfordultam, és egyenesen mentem - ismét egy métert. - A sok kudarc után, elindultam az utolsó lehetséges irányba - két méter után egy ajtóba ütköztem.

     - Bingó! - kiáltottam fel. Megkerestem a kilincset, és elkezdtem rángatni, mert a szép szóra nem hallgatott. - Menjetek a fenébe! - kiabáltam a vakvilágba. Elkeseredetten csúsztam le a földre. A könnycseppek már kitörni készültek, amikor észrevettem, hogy valami idegen tárgy van a zsebemben. Elkezdtem kutakodni, és találtam egy telefont - nem az enyémet, mert én azt az autómban hagytam, de ez nem feltétlenül probléma.

     - Kit hívhatnék fel? - tűnődtem hangosan. Lapozgattam a telefonkönyvben, és megláttam egy nevet, ami némi reménnyel töltött el. Rányomtam a hívásgombra, és vártam.

     - Mi van? - szólt bele Drake.

     - Én Elisabeth vagyok. Ne kérdezz, arra nincs idő! Bajban vagyunk! Segíts! - suttogtam.

     - Hol vagytok? - kérdezte gyorsan. Közben a háttérben hallottam, hogy elköszönt valakiktől.

     - A Turai kastélyban vagyunk, engem bezártak egy kis szobába, és nem tudod kijönni, Ryan pedig a bukott angyal bátyámmal van. Tudom, azt hiszed ugratlak, de kérlek higgy nekem! Te vagy az egyetlen, aki kiszabadíthat minket.

     - Jó, megyek, de nem ajánlom, hogy szórakozz velem! - figyelmeztetett. Ebben a pillanatban megjelent Jasmine.

     - Rossz kislány! - kiáltotta, és kiverte a kezemből a telefont. - Így kijátszani… - mondta, és rálépett a telefonra. - Rossz kislány! - ismételte, és leütött. Minden elsötétült.

  

    

                                                     ***

Ryan

      Hirtelen megjelent az a nő.

      - Evariszt, baj van! - mondta félve a nő. Elisabeth bátyja, a beszélő felé fordított a fejét, de még mindig nem engedett. - A húgodnál telefon volt. Felhívott valakit, és segítséget kért tőle. Elkell tűnnünk innen! - a hangjában félelem bújt meg.

      - Jó, csak ezt még befejezem - azzal a lendülettel gyomron vágott, majd gonoszan kacagott. - Mehetünk édes! - szólt, majd a nővel együtt eltűnt.

      Köhögtem, és alig kaptam levegőt. Elindultam, de sajnos elveszítettem az egyensúlyomat, és kiestem az ablakon.

      Autómotor zúgást hallottam a távolban.

      Lesöpörtem magamról a sok üvegszilánkot, majd elindultam a főbejárat felé.

      Még jó, hogy csak az első emeleten voltunk - tűnődtem.

      A hidegtől teljesen átfáztam, ezért gyorsabban haladtam. A távolban egy élettelen testet pillantottam meg, ami üvegszilánkok körében feküdt.

      - Csak ne Elisabeth legyen! - kérleltem. Amikor közelebb értem, láttam, hogy az idegenvezetőnk az. Egy pillanatra megálltam fölötte, majd gyorsan tovább haladtam.

      Már majdnem beléptem az épületbe, amikor megszólított egy hang:

      - Ryan! - kiáltott utánam a bátyám. - Mi a fene történt veled? - kérdezte.

      - Csak gyomron vágott Elisabeth bátya, Evariszt, aki mellesleg bukott angyal, eltűntek, én kiestem az ablakon, és most Elisabethtet keresem - az arcára zavar ült ki.

      - Mindegy, majd később megbeszéljünk ezt. Itt kint keresed? Ha jól tudom, akkor bent van.

      - Ezt honnan tudod? - kérdeztem meglepetten.

      - Felhívott, hogy bajban vagytok, én pedig siettem hozzátok. Elkellett halasztanom egy próbát - tette hozzá.

      - Azt nem mondta, hogy hol van?

      - Csak annyit mondott, hogy egy kicsi szobába van bezárva. Egy nő félbe szakította, majd megütötte, aztán megszakadt a vonal. Nem tudok többet.

      - Jó - mondtam, miközben próbáltam lenyugtatni magam. - Gondolkodjunk. Hol lehetnek kis szobák?

      - Ne tőlem kérdezd! Nem én voltam itt, amikor magyaráztak nektek, mert feltételezem, hogy volt valaki, aki körbevezetett.

      - Ja, hátul fekszik a hullája - mutattam a kastély háta mögé. - De ez nem lényeg. Talán…- jutott eszembe - az első emeleten lehet. Ott voltak kis, rejtett szobák, kezdjük ott.

      Felsiettünk az első emeletre, és jobbra fordultunk. Benéztünk az első szobába, átkutattuk minden zegzugát, de még rejtett szoba sincsen. Ezért tovább mentünk a következő szobába. Ez így folytatódott egészen a 21. szobáig. A falban találtunk egy gomb szerűséget és megnyomtam. Egy ajtószerűség nyílt ki, bementünk rajta. Egy kisebb helységben kötöttünk ki, ahol három másik ajtó volt.

      Lenyomtam az első ajtónak a kilincsét, a szoba üres volt. Drake benyitott a másodikba, szintén semmi. Egyszerre pillantottunk a harmadik ajtóra, és odasiettünk.

      Megfogtam a kilincset, lenyomtam, de az nem nyílt ki.

      - Elisabeth! Itt vagy? - kérdeztem. Semmi válasz. Erre Drake lerúgta a zárat az ajtóról, és az megadta magát.

      - Hasznos volt a karate - mondta vigyorogva, majd betolta az ajtót.

      Elisabeth eszméletlenül feküdt a földön, a halántéka közeléből vér folyt.

      - Elisabeth! - szólítottam, de semmi.

      - Kapd fel csajt, aztán tűnjünk el innen! Nem kell, hogy itt legyünk, mikor valaki megatálja az idegenvezetőt!

      Az ölembe vettem Elisabethtet, majd elindultunk kifelé.

      Betettem a Volvóba, majd elköszöntem Draketől.

      - Hova raktad a kulcsot? - kérdeztem a még mindig eszméletlen lánytól. Átkutattam a zsebeit, s végül megtaláltam a bal hátsó zsebében.

      Beindítottam az autót, egyesbe raktam, és nagy gázzal elindultam.

 

      A sötét éjszakában haladtam az M3-ason, amikor Elisabeth végre adott valami életjelet.

      - Mm… mi a fene? - kérdezte kómásan. Lassan kinyitotta szemeit, és körül nézett.

      - Te a kocsimat vezeted! - sziszegte, és barna tekintete, a visszapillantó tükrön keresztül, az enyémbe fúródtak.

      - Megkellett volna várnom míg valaki oda nem ér, meglátja a hullát, és ránk nem fogja?! - mivel zavarodott volt az arca, ezért elmondtam neki mindent.

 

      - Oh… értem - mondta, majd a vizes palackhoz nyúlt, ami a hátsó ülés alatt volt. Ivott pár kortyot, és visszadobta ugyanoda ahonnan elvette. - Vigyázz az autómra! - motyogta, és az fejét a hideg ablaküveghez nyomta.

                                               ***

Elisabeth

   

       - Ryan, nem kell segítened! Kitudok szállni egyedül is - förmedtem rá a fiúra az éjszaka közepén. Végre hazaértünk.

       - Jól van!

       Bementünk a lépcsőházba, elindultam a lépcsőn, és vánszorogtam fölfelé.

       - Most viszont segíthetnél! - nyögtem. Visszalépkedett hozzá, és felkapott a karjaiba. - Oh… - lepődtem meg azon, hogy ilyen könnyű vagyok számára. Mikor felértünk lerakott, és elővette a kulcsot a zsebéből - ami igazából az én zsebemben volt, ahogy a slusszkulcs, de lényegtelen -, kinyitotta az ajtót, letett és előre engedett.

      Gyorsan berohantam a fürdőbe, és sietve letusoltam. Gondosan kitisztítottam a fejemen lévő sebet, és azt összeragasztottam.

      - Gyors voltál! - szólt nekem Ryan.

      - Ja - azzal ledőltem a kanapéra, és ellazultam.

      Miután Ryan is lezuhanyozott, ő is levetette magát a kanapéra. Sokáig feküdtünk szótlanul, mikor végre szóra nyitotta a száját:

      - Csak tőlem kérdezték meg, hogy járunk? - tette fel azt a kérdést, amitől hirtelen magamhoz tértem.

      Mi lenne a helyes válasz? Többnyire az igazság, de… Mindegy mondom az igazat:

      - Nem csak tőled - mondtam.

      - Akkor jó - ezzel le is zártuk a beszélgetést, de én úgy éreztem, hogy kihagytunk valamit. Igen, azt a bizonyos: "Amúgy járunk?" - vagy valami hasonlót, amivel fény derülhet-e igencsak sötétben bujkáló válaszra. Végül én sem kérdeztem rá, aztán mindketten elaludtunk.

      Egy kihalt, betonépület tetején állva néztem a naplementét, amikor az a valaki lépett mögém, akire nem számítottam. Ő volt az. Gyengéden átkarolta a derekamat, és mögöttem maradva, állát a jobb vállamra támasztva figyelte velem az éj közeledtét.

     Halk beszédet hallottam, ami végül kristálytisztává vált. Az egyik, azt hiszem Rusztem volt, a másik: Drake, a harmadik: Ryan.

     - Fiam, jó lenne, ha végre eldöntenéd, hogy mit akarsz ettől a lánytól! - mondta fojtott hangon Rusztem.

     - Egyetértek apával - kontrázott Drake. - Ő nem érdemli meg, hogy bántsd, hogy talonban tartsd! Ha engem kérdezel, akkor szerintem szeret téged.

     - Nem tudom… - motyogta Ryan.

     - Nem? - kérdezte a báty. - Akkor segítek! Itt egy példa: rólad álmodik, ez viszont onnan tudjuk, hogy te nevedet mondogatta. - Ne már! Beszéltem? A fenébe! - gondoltam, és résnyire nyitottam a szemem. - És én biztosra veszem, hogy vannak még jelek - Drake jelentőségteljesen a öccse szemébe nézett. Tudtam, a tegnap történtekre gondol. Ha megtudná, hogy mit tettem Ryan-ért… Semmi kétség, én szeretem Ryant.

     - Én… - kezdte Ryan.


Idegenvezetés forrása: http://www.turaikastely.hu/