Az Időutazó 8. fejezet

Elisabeth

     - Most pedig te jössz! - vigyorogtam fenyegetően. Az arcát még jobban szorítottam.

     - Mi ütött beléd? - remegett Ryan hangja.

     - Hogy tehetted ezt velem? Miért csókoltál meg? És utána miért smároltál egy másik csajjal? - kérdezgettem könnyes szemmel.

     - Ő, a barátnőm volt - mondta halkan.

     - De, akkor engem miért csókoltál meg? Milyen ember vagy te? Na, meg az, hogy ha egy napja vagy együtt egy csajjal, akkor máris a barátnőd. De igazából ez sem érdekel, nem érdekel, hogy hogyan intézed ezeket a dolgaidat. Az viszont annál inkább, hogy a hátam mögött teszed ezeket. Mégis mit képzeltél? Idehozol egy vadidegen csajt, és  én még vágjak hozzá jó képet. Miért tetted mindezt?

     - Ez nem tartozik rád! - kiabálta.

     - Igazad van! Végül is ez az én lakásom. Én mentettelek meg!

     - Ezt ne dörgöld az orrom alá! - mondta dühösen, összeszorított fogakkal. - Nem kértem, hogy ments meg! És attól, hogy megtettél, az nem jogosít fel arra, hogy a tulajdonoddá tégy.

     - Ebben igazad van, ezt belátom - mondtam halkan. - De most nem erről beszéltünk. Miért?

     - Mert ehhez volt kedvem - mosolygott.

     - Ehhez volt kedved? - hitetlenkedtem. - Arra nem gondoltál, hogy ezzel tönkreteszel? Én szeretlek téged, de sosem bízhatok az érzéseidben. Mindig attól félek, hogy még ennél is jobban foglak szeretni, ha pedig csapdába csalsz, akkor az vesztemet is jelentheti. Tudod milyen rossz így élni? A szerelemtől rettegni?

     - Nem - egy pillanatig elkomorult, és a földet bámulta, majd hirtelen felpillantott. - Szerencsére nem kell megtudnom, mert én bárkit megkaphatok - ezzel a kijelentéssel most nagyon felhúzott.

     - Egy cseppet sem félsz attól, hogy majd egyszer nagyot koppansz?!

     - Nem.

     - Pedig kellene! - löktem egyet rajta. Hanyatt esett, de mielőtt a feje is földet ért volna, megtartottam. - Nekem, most ehhez van kedvem! - vigyorogtam.

     Ráültem, és lefogtam a karjait. Közel hajoltam arcához, majd egy csókot nyomtam a homlokára.

     Leszálltam róla, megfogtam az egyik karját, és felrántottam. Nekilöktem az egyik falnak, majd utána sétáltam.

     - A szemeid fehérek. Izzanak a dühtől, és a kegyetlenségtől - mondta Ryan, a hangjában némi remegéssel.

     - Tudom - menekülni próbált, de ismét a falnak löktem.

     Karjait szétfeszítettem, és közel léptem hozzá.

     - Te, rohadék! - az ajkait erősen a falhoz nyomtam. Erőszakos csókomat, gyengéden viszonozta - ezen nagyon meglepődtem. - Elhúzódtam tőle, és a szemeibe néztem.

     Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, fontos vagyok neki. - Azt egyenlőre nem tudtam, hogy mennyire, de majd kiderítem.

     A gondolkodás miatt lankadt a figyelmem, ez által a szorításom is, így fordult a kocka. Most én voltam a falnak nyomva.

     Gyengéden megcsókolt, ugyanígy én is. Karjaimat a nyaka köré fontam.

     - Na, mi van? Mégis kellek? - kérdezte Ryan. Átkarolta a derekamat, és magához húzott - éreztem, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver.

     Válasz helyett újra az ajkaihoz szorítottam az enyéimet.

     Nem emlékszem, hogy mi történt.

     Kinyitottam a szemem, és megláttam Ryant, ahogy mellettem fekszik, a szétnyitott kanapén. - Ugye nem? - tettem fel a kérdést magamban. Nem voltam magamnál.

     Felültem, és láttam, hogy valaki gondosan betakart.

     Lerúgtam magamról a takarót, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy van rajtam ruha. 

     Jobbra fordítottam a fejem és láttam, hogy Ryan még alszik - éppen a párnámra nyáladzott.

     - Elisabeth… - suttogta. Rólam álmodik?

     A vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy a mellkasa megemelkedik, majd visszasüllyed. 

     - Elisabeth - szólított Ryan, közben gyengéden simogatta az arcomat.

     Kinyitottam a szemem.

     - Szia! - mondtam fáradtan.

     - Azt hittem már, hogy nem is ébredsz föl - megpuszilta az arcom.

     Ez meg hogyan történt? Összevagyok zavarodva. Lemaradtam.

     - Mi történt? - kérdeztem óvatosan, és halkan. Féltem a választól.

     - Megtámadtad Tinát. Ő megijedt, és elment. Pontosabban elrohant - helyesbített. - Azután felém fordultál, és fenyegetően közeledtél. Ellöktél. Megtartottad a felem és megpusziltad a homlokomat. Majd a kezedet nyújtottad, és fölsegítettél. Azzal a lendülettel a falhoz löktél, és szétfeszítetted a karjaimat. A szemeid fehérek voltak, akárcsak az angyal bátyádé - nem folytatta tovább.

     - Tovább! - követeltem. - Idáig megvannak az emlékeim.

     - Megcsókoltál, én erre visszacsókoltam. Amikor nem figyeltél, én szorítottalak a falhoz, és megcsókoltalak. Átkaroltad a nyakamat. Húsz másodperc múlva elhúzódtál, felnéztél rám. A szemed elhomályosult, és összeestél.

      - Összeestem? Csak úgy?

      - Ja. Nagyon megijesztettél! Nem reagáltál semmire, meg sem mozdultál.

      - És utána, mit csináltál? - érdeklődtem.

      - Lefektettelek a kanapéra, és betakartalak. Arra gondoltam, hogy talán Evariszt csinált valamit, vagy te kérted meg arra, hogy csináljon valamit. Ez téged biztosan lefárasztott, vagy a fene tudja. Csak azért nem vagy kórházban, mert amikor már pánikba estem, megjelent a bátyád, és azt mondta, hogy nincs semmi bajod, ez csak természetes reakció.

      - Mire?

      - Arra, hogy kaptál tőle valami képességet erre az alkalomra, és ez téged lefárasztott.

      - Ja - emlékeztem vissza. - A gyorsaság, és az erő. Na, meg a fehér szemek - bólintott.

      - Mivel én is fáradt voltam, ezért lefeküdtem aludni. Ma reggel pedig arra ébredek, hogy a plüssállatod vagyok.

      - He, he, he! Bocsi - nevettem.

      - Semmi baj!

      A csengő éles hangja törte meg, a beszélgetésünket.

     - Ki a fene lehet az? - keltem fel a kanapéról, hogy ajtót nyissak.

     - Biztosan Dan - vetette oda nekem Ryan, amikor már elindultam.

     - Mi? - torpantam meg. - Erről én miért nem tudok?

     - Mert aludtál - érkezett a válasz. - Akkor hívott.

     - Remek - morogtam.

     Közben odaértem az ajtóhoz, és kinyitottam.

     - Szia Elisabeth! - köszöntött Dan. - Gyönyörű vagy! - az utolsó mondatra megforgattam a szemem.

     Dan lazán belépett, és elkezdett tájolni. - Gyere be! - mondtam mellékesen.

     - Szevasz öregem! - köszönt Ryannek, aki nem messze állt tőlem.

     - Helló - szólt vissza a másik kedvetlenül.

    

     Dan után mentem a nappaliba, és leültem Ryan mellé a kanapéra. - Az Ő közelsége még mindig zavarba tudott ejteni. A szívem hevesen vert.

     - Na, és hogy vagy? - kérdezte a fotelban ülő, szőkés-barna hajú, magas, nagyon vékony fiú.

     - Kösz, jól!

     - Mostanában nem hallottam felőled semmit. Eltűntél mindenki elől. Volt valami problémád? - kérdezősködött.

     - Köszönöm, hogy ennyire érdeklődsz felőlem - mondtam kedvesen, majd átváltottam keményebb hangnemre -, de ez nem tartozik rád! - a szemem sarkából láttam, hogy Ryan vigyorog. - Te viszont ne vigyorogj, mert letörlöm a képedről - fenyegettem kedvesen a mellettem ülőt, és végig simítottam az arcát. - Kértek enni? - tereltem el a témát, mivel láttam Dan arcán azt, amit nem akartam. A féltékenységet.

     - Én kérek! - mondta Ryan.

     - Én is! - Dan hangja már kedvetlenebb volt.

     Miután megettük a rántottát, elmentem mosogatni. - Sajnos Longer követett, és mindenáron segíteni akart.

     - Azzal segítenél igazán, ha most kimennél a konyhából! - szóltam rá idegesen, mert már rég túl lépte a privátszférámat.

     - Jaj, ne már! - rinyált, és a derekamra rakta a kezét.

     Na, most kiborult a bili. Felé fordultam, majd egy jókora pofont lekevertem neki, ami hangosan csattant.

     - Júúúj! - hallottam Ryant a nappaliból.

     - Ezt miért kaptam? - kérdezte ártatlanul.

     - Mert fogdostál! - fakadtam ki.

     - Csak a derekadat karoltam át! - mentegetőzött. Ekkor Ryan megjelent az ajtófélfában, majd nekidőlt annak.

     - Éppen elég volt az is! - förmedtem rá Danre.

     - De… én szeretlek téged - ettől a kijelentéstől megszédültem, és nekiestem a falnak.

      Nem tudom, hogy miért volt ez akkora sokk. Nem értem!

     - Mit csináltál?! - üvöltött Ryan.

     - Én? Különben is, mi a faszt keresel itt?! Neked nem kéne itt lenned! Én akarom őt! Nekem kell! - Dan ordított, mint a sakál. A feje vörös lett a dühtől.

     - Ő, nem egy tárgy, hogy birtokolhasd! - kiabált Ryan.

     Egymásnak estek. Lökdösődtek, majd a földön birkóztak tovább. Ekkora már összeszedtem magam, és utánuk mentem, hogy leállítsam őket. - Komolyan mondom, mint az állatos dokumentumfilmekben, ahol a hímek megverekednek a nőstényekért - erre a gondolatra elmosolyodtam.

     - Hé! - kiabáltam rájuk, de meg sem hallották. - Olyanok vagytok, mint az állatok! - eközben lerángattam Ryant, Danről.

     Dan fölkelt a földről, és Ryannek esett. Elöntött a düh - olyan érzés volt, mint amikor Tinát dobtam ki.

     - Elég! - ordítottam. Kettőjük közé álltam, és a támadót a falhoz löktem.

     - Elisabeth - szólt Ryan. - A szemed... - megrántottam a vállam, és a falhoz lökött fiúhoz léptem.

     - Úristen! - kiáltotta. - A szemed! Mi történt veled? Mi vagy te? - rémüldözött Dan.

     - Tele a gatya, mi? - gúnyolódtam. - Mégis mit képzeltél?! - kiabáltam. Láttam a szemében valami undorítót. - Ez teljesen bepörgött rám! - gondoltam.

     - Jobb lenne, ha lehűtenéd magad, mert nagyon megjárod! - figyelmeztettem.

     - Nem tudsz nekem ártani - mondta fölényesen.

     - Nem-e? - a jobb öklöm már le is sújtott a szeme alá.

     Sajnos nem tántorodott el a szándékétól - de a faltól igen -, és erősen a tenyerébe zárta az arcomat. Az ajka rohamosan közelített. - Ezzel a húzással végleg kiverte nálam a biztosítékot. Mivel ez a hülye nem fogta le a kezeimet, ezért én megfogtam a fejét, és a felemelt térdemhez vágtam. Összeesett.

     - Ezt jól elintézted! - dicsért meg a másik fiú vigyorogva. Mosolyogva indultam felé, amikor Dan keze megfogta a bokámat, és elestem. Maga felé húzott.

     A lábammal ott rúgtam a támadómat, ahol csak értem - néha célhoz is ért, de nem használt túl sokat.

     Dan felkelt a földről, és engem is felrángatott. Hirtelen mozdulatot tett, és máris hideg penge szorult a torkomnak. Ryan szeme, szinte kidülledt a rémülettől.

     - Ha nem lehet az enyém, akkor másé sem! - a kés megvágta a nyakamat. Éreztem, ahogyan a vékony kis sebből lassan folydogál a vérem.

     - Hé, nyugi! - próbálta csillapítani Dant. - Ha, igazán szereted Elisabethtet, akkor azt akarnád, hogy boldog legyen, és nem akarnád elvenni azoktól, akik szeretik. Ez önző dolog - mondta halkan. Elég meggyőző szónoklat volt.

     - Akkor én nagyon önző vagyok! - mondta könnyeden, és a kést mélyebben nyomta a bőrömbe. A vérem egyre gyorsabban folyt ki a sebből.

     - Nem akarhatsz gyilkos lenni! - kiáltotta.

     - Ebben tévedsz! - ismét végig húzta a torkomon, a pengét.

     Ha, ez így meg tovább, akkor megfogok halni.

     Nem! Hát itt van Evariszt! - jutott az eszembe.

     Fuldokolni kezdtem. Az iménti vágás, már túl mélyre ment.

     - Hé! - hallottam a bátyám hangját, aki nagy fénnyel jelent meg. - Dobd el a kést, vagy meghalsz! - üvöltötte.

     - Mégis ki vagy te? - kérdezte fölényes hangon.

     - A végzeted leszek, ha most azonnal nem engeded el Elisabethtet! - fenyegette Evariszt, Dant.

     - Bocs, de nem. Ahhoz kevés vagy!

     - Gondolod? Mégis kinek képzeled magad, hogy azt hiszed, megtudsz félemlíteni egy angyalt?

     - Angyal. Ha, ha. - nevetett.

     Kár volt. Evariszt feldühödött.

     Előrántotta a kését, és Dan felé lendítette.

Az Időutazó 7. fejezet

     Mindjárt a Moszkva térre érek, onnan meg már nem sok.

  

     Az első kerületi hivatal elé érve, láttam, hogy rengeteg ember van odabent.

     Amikor beléptem, nyomban húztam egy sorszámot, és vártam. Bíztam abban, hogy egyszer csak sorra kerülök.

     Miután fogadtak, leültem az egyes számú ablakhoz, és vártam, hogy valaki odajöjjön. 

     - Miben segíthetek? - kérdezte egy kedvesnek látszó ötvenes hölgy, aki ebben a pillanatban lépett a látóterembe.

     - A nevem Elisabeth Dallen, és egy bizonyos Evariszt Dallent keresek, aki 1971-ben született. Vagy ennek az időpontnak a környékén valamikor - tettem hozzá.

     - Egy pillanat - a nő gyorsan felállt a székéről, és bement egy szobába.

     Öt perc múlva visszajött egy köteg papírral.

     - Itt van az összes Dallen, aki valaha született Magyarországon - mondta fújtatva.

     - Köszönöm ! - mondtam, és odasétáltam az egyik félreeső asztalhoz. Ledobtam a sok okmányt, és kényelembe helyeztem magam - ez eltarthat egy darabig.

      Már egy órája nézegettem őket, és még mindig csak az 1900-as évek legelején jártam. A fene gondolta, hogy a családunk ilyen régóta itt él.

      A régebbi családtagok közül, voltak akiknek a papírját megégették, vagy átsatírozták az egészet. Talán, valamiféle fekete bárányok voltak, vagy a fene tudja… Furcsák voltak az akkori emberek - na, nem mintha most nem lennének azok.

     Lapozgattam a jelen felé, amikor végre megtaláltam, amit kerestem.

,,Név: Evariszt Dallen

Született: 1971. szeptember 24-én, Budapesten.

Anyja neve: Anna Dallen

Apja neve: Robert Cristopher Dallen

Megjegyzés: Bevándorlók családjába született, akik 1803-tól hivatalos állampolgárok."

    

     A haláláról nem tesznek semmiféle említést. Annyi viszont fix, hogy még nagyon kicsi lehettem, mert egyáltalán nem emlékszem semmire. De anyuék miért nem beszéltek róla? - Biztosan elvoltak foglalva a veszekedéssel. - És egyáltalán hogyan halt meg?

     Az, hogy egy kérdésre választ találtam, még többet vet föl.

     Odasétáltam a nőhöz, és visszavittem a papírokat.

     - Esetleg megnézhetném Evariszt Dallen halotti anyakönyvét?

     - Számítottam arra, hogy kérni fogja, ezért utána néztem, de nem találtam semmit. Sajnálom, de nincs meg a halotti bizonyítványa.

     - Azért köszönöm! - ezzel elbúcsúztam.

    

     Miközben a kocsim felé tartottam, azon gondolkoztam, hogy hol nézhetném meg. Valahol megkell lennie!

                                                   ***

     A templomból hazafelé jövet azon agyaltam, hogy vajon mit csinálhat Ryan. Talán főzött valamit - á, az lehetetlen. - Vagy talán mindent felforgatott - ez az alternatíva már kézenfekvőbb.

     Leparkoltam a ház előtt, és lassan kiszálltam a kocsimból. Becsaptam magam mögött az ajtót, és elindultam a lépcső felé. Felvánszorogtam a második emeletre, majd beléptem a lakásomba.

     Hirtelen isteni illatok vettek körül. - Az nem lehet, hogy…

     - Szia Elisabeth! - üdvözölt Ryan a konyhából. - Gondoltam éhes leszel, ezért sütöttem pizzát.

     - Na, ne! Ez most komoly? - hitetlenkedtem és lelkendeztem egyben.

     - Hát, persze! Ja, és szeretnék bocsánatot kérni azért, amit ma reggel mondtam. Nagyon bunkó voltam.

     - Oh - köpni-nyelni nem tudtam -, semmi baj.

     - Sikerült valamit kiderítened? - kilépett a konyhából kötényemben. (Csakhogy ez a kötény nem az ő mérete volt, szóval úgy nézett ki, mint egy kötözöttsonka. Ráadásul még rózsaszín is…)

     - Pffff - tört ki belőlem a röhögés gátlás nélkül. - Ha, ha, ha!

     - Jó, nevess csak! De a kérdésemre is válaszolj!

     - Igen! - Hozzád megyek feleségül! - fejezetem be a mondatot magamban.

     - Mesélj!

     - Először az okmányi hivatalban voltam, de ott csak azt tudtam meg, hogy valóban létezett egy ilyen személy, aki még a bátyám is lehetne. Viszont a halálával kapcsolatban, nem találtam semmit. Aztán elmentem abba a templomba, ahol őt temették. Megtudtam, hogy   1989. szeptemberében halt meg Evariszt. Az egyik pap azt mondta, hogy nem egy szimpla haláleset volt, az ő halála. Azt nem mondta el, hogy mire gondolt, de én később ezt is kiszedtem belőle, amikor egy fura jelről faggattam. Ugyanis a családi okmányok között volt valami érdekes dolog. Az furcsa jel, ami valamilyen elátkozottságot szimbolizál. Azt mondta, hogy sikerült ezt az átkot megtörni, de...

      - De? - ekkor már a pizzánkat ettük, ami mellesleg nem is lett rossz. Sőt, finom.

      - Ez, az életébe került. Elvileg, a családunkon már több, mint egy évszázada átok ült, amit valami boszorkány szórt ránk. A pap abban segített a bátyámnak, hogy megfelelően felkészült legyen, ha eljön a harc ideje, és megtanította őt, a misztikus fegyverek használatára.

      - Hűha… - füttyentett egyet.

      - Megtörték az átkot. Ezzel valami nagyon jót tehettek a föntieknek, mivel Evarisztot angyallá tették. Így tudott megmenteni engem - meséltem teljes átéléssel.

      - Most már értem, hogy miért akart megölni engem. A hugicáját nem bánthatja egy rossz, és gonosz fiú sem - volt valami a szemében, ami nagyon nem tetszett. Meg nem mondom, hogy mi lehetett az, de valahogy most más.

      Miután befejeztük az evést, Ryan készségesen elmosogatott - ez is furcsa volt -, majd utána, egymás mellett néztük a tévét - ez még furább volt. Úgy éreztem, hogy valami bűnt követett el vagy fog, és nem akarja, hogy haragudjak rá.

      Biztosan elaludtam, mert a kanapé már üres volt. A következő pillanatban halk suttogásra lettem figyelmes.

      - Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdezte egy halk, női hang.

      - Nyugi, már alszik! - ebben tévedett, nem aludtam. Megcsal ez a rohadék! (Na, jó. Nem megcsal, hiszen nem vagyunk együtt.)

      A sötétben félig kinyitott szemmel láttam, hogy az ajtóban tántorognak. Lassan elindultak felém, de arra nem számítanak, hogy én majd keresztbe teszek nekik ott, ahol csak tudok - tudom, ez nagyon gyerekes dolog, de kit érdekel. - Vártam, hogy elhaladjanak mellettem.

      A lány lába elért az én lában közelébe, én pedig beakasztottam neki. Majdnem pofára esett, de SAJNOS Ryan elkapta.

      - Minden rendben? - kérdezte aggódva ez a mocsok férfipéldány.

      - Aha, csak megbotlottam - nyüszögte a kis cicababa.

      Nem tudom, hogy hogyan képes kibírni, engem már most a hányinger kerülget.

      Ryan mordult egyet, és arrébb rúgta a lábamat. Ekkor törött a szívem apró darabokba. Az a szív, ami már többször is összetört. - Ennyire kétszínű lenne? - kérdeztem magamtól.

      Suttogva bementek egy kisebb helyiségbe, és magukra zárták az ajtót - még jó, hogy nem az én szobámba. - A többit nem akartam hallani, de sajnos az elejéről nem maradhattam le. Sírtam, és sírtam, míg öntudatlan állapotba kerültem.

       Nagyon fájt amit tett. Egyenesen egy szívembe szúr kés volt, amit még jó párszor megforgatott.

      Vérző szívvel ébredtem reggel.

      A rántotta illata töltötte be, a lakást.

      Kinyitottam a szemeimet, és megláttam Ryant. Abban a pillanatban elfogott a hányinger - eszembe jutottak a tegnap történtek -, és rohantam a WC felé.

      Miután sikeresen kiadtam magamból mindent - ami még bennem sem volt -, szembesülnöm kellett Ryannel.

      - Jól vagy? - adta az ártatlant. Mintha tegnap semmi sem történt volna.

      - Nem! - a fájdalomtól összeszorult a torkom, és csak vékony nyüszítés hagyta el az ajkaimat.

      - Mi történt? - ismét az a kimért, ártatlan hang.

      - Szerintem te jobban tudod, mint én - szinte már suttogtam.

      Ez úgy hangzott, mintha megcsalt volna. Persze én úgy éreztem magam, de…

      Hirtelen fény gyúlt a szemeiben.

      - Ébren voltál? - csodálkozott.

      Már éppen szóra nyitottam a számat, de végül elhallgattam. Azt akartam mondani, hogy: Mit gondolsz ki akasztott be a kis barátnődnek! De ez túl gyerekes megnyilvánulás volt, amivel talán nem kellene dicsekednem.

      - Igen - mondtam végül. Hátat fordítottam neki, és bementem a szobámba. Leültem az ágy szélére, és mereven bámultam a szemközti falat, nem mozdultam.

      Kb. két óra gubbasztás után, újra életképes voltam. Kezembe vettem a gitáromat és játszani kezdtem az egyik kedvenc számomat.

      Szomorú dallam töltötte be a lakást. Majd halkan énekeltem a dallamhoz tartozó szöveget.

   

,, I’m dying to catch my breath

Oh why don’t I ever learn?

I’ve lost all my trust,

though I’ve surely tried to turn it around

Can you still see the heart of me?

All my agony fades away

when you hold me in your embrace

Don’t tear me down for all I need

Make my heart a better place

Give me something I can believe

Don’t tear me down

You’ve opened the door now, don’t let it close

I’m here on the edge again

I wish I could let it go

I know that I’m only one step away

from turning it around" - halk kopogást hallottam, és végül az utolsó szó is elhalt.

     Az jutott az eszembe, hogy rég vége kellett volna lennie Ryan életének, és az enyémnek is. Amikor megkaptam a levelet, utána nem kellett volna annyit szarakodnom. Leugrottam volna, és most nem lenne ez az egész. Ryannek meg már egy gyönyörű sírban kéne feküdnie.  Megkellett volna szakadnia az életünknek, mint most a dalnak.

     Ismét halk kopogást hallottam, és Ryan lépett be az ajtón. Közelebb jött, majd leült elém a földre. A arca nyúzott volt, a szemeiben furcsa fény égett.

     - Ez nagyon szép dal volt! Te írtad? - a tekintette kutakodó volt.

     - Sajnos nem - hiába próbáltam normálisan beszélni, a hangom mégis elcsuklott.

   

     Szótlanul néztünk egymás szemébe.

     Az övében láttam némi vívódást önmagával. Ő viszont az enyéimből, csak fájdalmat olvashatott ki.

    

     - Mi bánt? - kérdezte lágy hangon. A hangja olyan megnyugtató volt, hogy egy pillanatra el is vesztettem a fonalat. Teljesen kizökkentett. (Egy kicsivel közelebb jött.)

     - Itt inkább a ,,ki?" kérdőszócskát alkalmaznám - válaszoltam cinikusan.

     - Ki az, aki ennyire bánthat? - tette fel a kérdést, és ismét közelebb jött.

     - Az, akinek a legjobban engedtem, hogy a szívembe tekintsen. Az, akit a legjobban szeretek.

     - Mondd el, hogy ki az! - most már egészen közel volt hozzám. Az arcunk csupán húsz centire volt egymástól, de az övé egyre csak közelített.

     - Te… - suttogtam. A kékségben láttam a megadás jeleit.

     Az ajkunk összeért - ez, az oly régóta várt mámor, csak egy apró másodpercig tartott, de egy életnyivel ért fel. - Ajkaink eltávolodtak egymástól, megsimította az arcomat, és Ő kisétált a szobám ajtaján - bár az életemből is kisétált volna.

     Szédültem. Forgott velem az egész szoba. Majd átadtam magam a bódulatnak, és hátradőltem az ágyon. Csak egy kérdés volt a fejemben, de az egyre hangosabban ismétlődött az én hangommal: Miért?

     Ismét későre járt, mivel már sötét volt. Átaludtam az egész napot?

     Hallottam, ahogy Ryan valakihez beszél.

     - Most mi legyen? - kérdezte egy ismerős női hang. Ez Cicababa!

     - Amit csak akarsz, az lesz - suttogta a férfi hang.

     Nem hiszem el! Miért csókolt meg? Miért teszi velem ezt ez a rohadt… - Hatalmas fényáradattal megjelent Evariszt.

      - Szia! - köszönt.

      - Tudom, hogy a bátyám vagy - mondtam mellékesen.

      - Igen, az vagyok, de ezt honnan tudtad meg? - jelent meg meglepettség az arcán.

      - Elmentem abba a templomba, ahol téged temettek. Ott találkoztam egy pappal, aki elmondta, hogy egy családi átok megtörése miatt haltál meg.

      - Csak nem, Hollus atyától?

      - De. Viszont nem fejtette ki különösebben ezt a dolgot.

      - Gondolom kíváncsi vagy - mosolygott.

      - Igen.

      - Az átok létezéséről tizenhét éves koromban szereztem tudomást.

      - Egy évvel a halálod előtt - mondtam halkan. Bólintott, majd folytatta.

      - Furcsa dolgok történtek. Volt, amikor egy régi, családi képről vér folyt. Viszont nem ez volt az első eset. Például, amikor a családfa képe, magától felgyulladt. Azok égtek el, akik miatt ez az egész bekövetkezett.

      - Miattuk? Többen is voltak?

      - Igen. Ők voltak a család szégyenei, ők hárman. Emlékszem, miket mesélt még a nagymamánk. Isten káromló volt a három testvér. Lopták a napot, piáztak, nőztek, és még sok más olyan bűnt követettek el, amik akkoriban szörnyű tettek voltak. De egy nap, vége szakadt a jólétnek. Megátkozták őket.

      A szemei az enyémből a falra irányultak és a távolba révedtek, ezután tovább mesélt.

      - 1863. augusztusa volt. Épp a kocsmából igyekeztek haza, mikor találkoztak három nővel. Védteleneknek tűntek - és azok is voltak -, ezt ők kihasználták. Segítettek nekik, majd vadállat módjára megtámadták a lányokat. Megerőszakolták, megkínozták őket, majd mintha misem történt volna, ott hagyták az élettelen testeket az út szélén. Nem sokkal ez után, megállapodtak abban, hogy nem mondják el senkinek, és a sírba viszik a titkot. A tervük sikerült is volna, ha a három lány anyja nem talál rájuk.

     Lehunyta a szemét és úgy mesélte tovább.

     - A családi házban vacsoráztak, amikor a egy idegen nő megjelent a semmiből. Számon kérte rajtuk a tetteiket. Talán még el is engedte volna őket, ha az egyik nem mond olyat, ami feldühíti az asszonyt. Megátkozta őket és a családunkat, és halált hozott rájuk - kinyitotta fehér szemeit és rám nézett. - Ezt nagyon elcseszték!

     - Na, igen - feleltem.

     - A boszorkányt máglyán égették, ezzel az átok is megszűnt. De valahogy az 1900-as évek elején visszatért. Egy másik boszorkány visszahozta.

     - Azt meg hogyan?

     - Nem égették el rendesen. Egy hajtincs, vagy egy körömdarab megmaradt. Ennek segítségével keltette életre a boszorkányt, és vele együtt az átkot is.

     - Boszorkányok! - mondtam gúnnyal, közben a fejemet csóváltam.

     - Végül, nagy nehezen sikerült megtalálnom, és végleg megölnöm őt és a társát, de belehaltam.

     - Mesélj már erről! Mármint, hogy hogyan lettél angyal - pörgettem fel az eseményeket.

     - Hát rendben. Miután meghaltam, megjelent egy alak, akivel elkezdtem beszélni. Elmondta, hogy nagy szívességet tettem nekik azzal, hogy megöltem a boszorkányt, mert csak bajt hoztak az angyalokra is. Ráadásul az ellenségeik voltak, szóval örültek nekem. Azt mondta, hogy választhatok: vagy angyal leszek, vagy simán meghalok. Gondolhatod, hogy az elsőt választottam. A döntésem után jött az oktatás, hogy mit szabad, s mit nem. Aztán ez lett belőlem.

     - Mi volt az, amit nem szabadott? - kérdeztem.

     - Nem lehet beleavatkozni a halandók életébe és döntéseibe.

     - Ezt már megszegted! - mondtam mellékesen, mire vigyorgott egyet.

     - Nem fedhetjük fel magunkat…

     - Szintén! - vágtam a szavába, mire ismét vigyorgott.

     - Nem adhatunk különleges képességet halandóknak. - Ezt nemsokára megszegi. - Na, és volt még valami, de az most nem jut az eszembe. 

     - És mi lesz azokkal az angyalokkal, akik ezt megszegik?

     - Bukott angyalok lesznek. Letaszítják őket, és szörnyű sorsuk lesz.

     - Huh… - mondtam.

     Remélem az utolsót nem fogja megszegni! Nem akarom, hogy szenvedjen!

     - Tényleg, és mit tettetek, amikor vér folyt a képről?

     - Akkoriban, még sokszor jártunk templomba, és ott ismerkedtünk meg Hollus atyával. Elmondtuk neki, hogy mik történtek, és ő azt felelte, hogy ez valamiféle családi átok lehet. A sejtése beigazolódott. Azt mondta a családi átokról, hogy csak úgy törhetjük meg, ha megöljük az átkozónkat. És én így is tettem.

    

     - Szeretlek… - hallatszott kintről Ryan mély hangja. A gyomrom összerándult, és szorosan lehunytam a szemeimet.

     - Valaki mással van, igaz? - kérdezte. - Az után, hogy meg csókolt téged - jelentette ki az angyal.

     Már fönn sem akadtam azon, hogy honnan tudhat róla.

     - Igen - suttogtam.

     - Bosszút állok! - Evariszt már indult az ajtó felé, amikor megállítottam.

     - Ne! - a hangom gyenge volt. A következő pillanatban elöntött a bosszúvágy. - Majd én!

     - De mégis mit szeretnél tenni velük? Nem hagyhatom, hogy bárkit is megölj!

     - Nem is fogok! - válaszoltam könnyedén. - Viszont, ha megijednek, attól még nem lesz semmi bajuk - mosolyogtam gonoszan.

     - Hát, jó. Gondolom szeretnéd, hogy segítsek - bólintottam, utána eltűnt.

     Gyors léptekkel haladtam a kijárat felé, majd feltéptem a szobám ajtaját, és Ryan szemeivel találtam szembe magam, aki éppen a tegnapi csajjal smárolt.

                                         ***

Ryan

     Az ajtó hangosan nyílt ki. Elisabeth szemei rám szegeződtek, és nem engedtek.

     - Te aljas szemétláda! - üvöltötte. Ebben a pillanatban a szemei fehéresen kezdtek el izzani.

     - Arról nem volt szó, hogy ez a kis ribi is itthon lesz - nyafogta a karjaimban lévő lány.

     - Jaj, hagyd már abba a nyávogást! Szét megy tőle a fejem! - kiabálta Elisabeth. - Te pedig szállj már le róla! - szólt nekem. Engedelmeskedtem.

     Tina elé lépett, és rászegezte fehér szemeit - mintha nem is ő lenne, hanem az őrült bátya. De hamar elvettem ezt a gondolatot, mert a bátya nem így beszélne.

     - Most pedig tűnj el, ha nem akarsz nagyobb problémát! - szűrte a fogai között.

     - Na, és, ha nem? - kérdezett vissza Tina.

     Elisabeth felemelte a kezét, és a következő pillanatban hatalmas csattanással érte el az előtte álló lány arcát. Tina elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett a szekrénynek.

     - Akkor ez lesz - mosolygott ördögien Elisabeth. - Most pedig tűnj innen!

     Nem kellett kétszer mondania, már el is tűnt a lány. Miután bezárta mögötte az ajtót, fenyegetően lépkedett felém - a szemei még jobban fehéredtek. - Amikor megtette az utolsó pár lépést, elém állt, és mindkét tenyere az arcomra simult.

     - Most pedig te jössz! - vigyorgott fenyegetően. Jéghideg kezei még erősebben zárták bilincsbe az arcomat.

Megjegyzés: A dal, a Within Temptation - All I Need c. szám.

Az Időutazó 6. fejezet

     A tévében már hangya-háború megy. A távirányító meg persze sehol.

     Néhány percnyi keresés után - persze el nem mozdultam a kanapéról -, észrevetettem ,hogy Ryan kezében van. Óvatosan lehámoztam az ujjait, mire a hideg kezem által megborzongott.

     - Hol volt eddig a kezed? - kérdezte félálomban. - A fagyasztóban?

     - Ha, ha! - nevettem gúnyosan, és kikapcsoltam a TV - t.

     Furcsa érzés járt át ebben a pillanatban. Mindennél jobban vágytam arra, hogy most hozzáérhessek. De nem tehetem meg - sóhajtottam.

     - Hűha! - mondta Ryan. Bevallom egy kicsit megijedtem. Azt hittem, hogy alszik. - Ez elég gondterhelt sóhajtásnak tűnt. Valami baj van? - kérdezte aggódva.

     Erre mégis mit válaszolhatnék? Annyira szeretnélek megölelni, de nem tehetem - még egy sóhaj hagyta el a számat.

     - Na, gyere! - és karjaival átölelt. (Mintha a gondolataimban olvasna.) A szívem egy pillanatra megállt. Megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből ,de nem engedte. - Nem szabadulsz tőlem! - kacagott. Ez után még szorosabban ölelt.

     Jó ideje voltam a karjai közt, amikor a semmiből megjelent Evariszt.

     - Milyen édesek vagytok így együtt ! - mondta gúnyos hangon. - Végre teljesülhet az egyik álmod! - sűrűn pislogtam, remélve, hogy csak képzelődöm, és nem fogja kiteregetni a titkaimat. - Az Ő karjaiban …

     - Fogd már be! - ordítottam Evarisztra.

     Mi baja? Még sohasem láttam ilyennek.

     - Szóval nem tudja? - kérdezte még gúnyosabb hangon.

     - Mégis honnan tudná te barom?!

     - Titok? - gúnyolódott. Mivel nem válaszoltam, ezért folytatta. - Tudod, már hetedik óta szerelmes beléd! - mondta ezúttal Ryannek. De ő nem szólt továbbra sem. - Vérzik érted a hugicám szíve.

     - Mi ez a hugicámozás? - kérdeztem, de nem válaszolt.

     - Szemét disznó! - üvöltött Ryanre, és egy lépést tett felé. - Majd most megtudod mi az igazi szenvedés! - fenyegette. - A te szíved is vérezni fog!

     Ryan hirtelen megremegett, majd leesett a kanapéról. - Még a sötétben is láttam, fájdalomtól eltorzult arcát.

     - Mit csinálsz? - ordítottam az angyalra. - Hagyd abba! Ne bántsd!

     - Mégis miért ne? Sok-sok éven át kínzott téged!

     - De erről nem tehet! Nem is tudott erről semmit! Nem érdemli meg! Különben is, mi ütött beléd? - Ryan fájdalmasan felnyögött, majd elernyedt a teste. Evariszt köddé vált. (Feltételezem, hogy az angyal még egy utolsót ,,szorított" rajta.)

     Gyorsan Ryan mellé térdeltem, és a szívére tettem a kezem. - Megijedtem, mert meleg folyadék tapadt a tenyeremhez.

     - Ez a szív nem tehet, a másik szív fájdalmáról - suttogtam magamnak. - Mennyire fáj? - kérdeztem tőle.

     - Semmiség - nyögte szenvedő hangon.

     - Aha - természetesen nem hittem neki. - Még mindig vérzel - jelentettem ki aggodalmas hangon.

     - Majd eláll.

     - Ja. Miután elvéreztél. Ez nem olyan egyszerű.

     - Miért? Bekötözöl, és kész. Vagy, ha nagyon szeretnéd, akkor elvihetsz a kórházba - ezt úgy jelentette ki, mintha hatalmas nagy szívességet tenne ezzel nekem.

     - Hűű! Micsoda ajánlat. És nem, nem kötözlek be, mert értelmetlen lenne. Hallottam néhány olyan történetet, ahol egy angyal megsebzett egy halandót, és az később meghalt. Hiába vitték kórházba, hiába csináltak bármit is, meghalt! Máshogyan kell megoldani - láttam az arcán a meglepetést. Vártam is, hogy mikor kérdezi: ,,Ezt meg honnan tudod?", de végül nem kérdezte.

     - És mégis hogyan? - jött a másik kérdés.

     - Vissza kell hívnom! Csak ő állíthatja el a vérzést. - De hogyan?

    

     Még csak percek teltek el, mégis úgy éreztem, hogy több napja gondolkodom eredmény nélkül. - Sietnem kell! Ryannek alig van már pár perce!

     - Ryan! - suttogtam a fülébe.

     - Mi van? - talán gúnyosnak szánta az előbbi mondatot, de csak erőtlen suttogás lett belőle.

     - Csak tudni akartam, hogy élsz-e még.

    

     Múltkor Evariszt úgy jelent meg, hogy az öngyilkosságomat terveztem.

     Gyorsan kiszaladtam a konyhába, felkaptam egy méretes kést, majd visszarohantam Ő mellé.

    

     - Ryan! - semmi válasz. - Ryan! - a nyakára tettem a kezem, de semmi. A szíve már nem dobogott!

     Egy világ omlott össze bennem.

     Meghalt! Ez a szemét megölte!

     - Gyere elő, te rohadék! - kiabáltam a semmibe. - Evariszt! - a kést lassan a nyakamhoz emeltem és az élét hozzányomtam a bőrömhöz. - Éreztem, amint valamennyi vér szökik ki a vágáson, de nem hagytam abba.

     - Elég! - mondta halkan egy nyugodt hang, és egy kéz kivette a kezemből a kést. - Miért csinálod ezt? - még mindig háttal voltam az illetőnek, de tudtam, hogy Evariszt az.

     Hát eljött, a kis féreg!

     - Mert megkínoztad! És… most… meghalt - forró könnycsepp gördült végig az arcomon. - Hogy tehetted ezt velem?! - sírtam.

     - Én csak a te érdekedben tettem - mondta még mindig nyugodt hangon.

     - Az én érdekemben… - ismételtem meg a mondatát hitetlenkedve. - Megölted azt, akit a legjobban szeretek, akiért egyezséget kötöttem veled! Te, normális vagy?!

     - Sajnálom!

     - Nekem nem úgy tűnik! - kiabáltam.

     - Eltörlöm az egyezséget, csak ne haragudj rám. Megteszek bármit, csak… ne öld meg magad! - könyörögte.

     - Nem tudom,hogy ki is vagy valójában, és miért foglalkozol ennyit az életemmel, de ha annyira jót akarsz, akkor hozd Őt vissza.

     - Azt nem lehet.

     - Miért? - kezdtem kétségbe esni.

     - Mert nem tehetem. Tiltják.

     - És mégis kik? - már-már hisztérikusan sírtam. - Hozd vissza! Nem érdekel hogyan, és nem az sem, hogy mekkora árat kell érte fizetnem!

     - A felsőbb rendűek, és nem.

     - Hozd vissza! - követeltem. Erre megadta magát, és elém állt, majd mélyen a szemembe nézett. Nagyot sóhajtott, majd beszélni kezdett.

     - Csak egyféleképpen hozhatom vissza - szünetet tartott, majd újra folytatta. - Egy újabb egyezség. Ám ezúttal, az életed fele a tét.

     - Vagyis már csak két évem van - mondtam könnyeden.

     Gondolkodtam egy kicsit, és arra jutottam, hogy kerüljön bármibe, de Ryan élni fog.

     - Kössük meg azt az egyezséget - mondtam nemleges választ nem tűrően.

     - De…

     - Figyelj! - kezdtem. - Ha eltörölnéd az egyezséget, akkor már nem lennék ,,halhatatlan". Viszont Ryan halott lenne. Ebből az következik, hogy én öngyilkos lennék. Ha viszont megegyezünk, akkor ugyan két évvel kevesebbet élhetek vele - már hogyha nem hagy el -, de akkor ott leszek még neked. Ha pedig elhagyna, akkor még mindig jobb két évet szarakodni, mint négyet.

     - Ezt értem - gondolkodott el. - Csak azt nem, hogy miért kötődsz hozzá ennyire. Megmagyaráznád?

     - Persze! Szeretem Ryant! Túl régóta, hogy eltudjam engedni. Tudom, ez önző dolog, de én önző vagyok - mondtam lágy hangon.

     - Ennyire? - ez a kérdés mindkét mondatra helytálló volt.

     - Úgy tűnik - válaszoltam. - Na, de ne tereljük el a témát. Csináljuk, azt az egyezséget.

     - Miért teszed ezt velem… - hallottam Evariszt sóhaját, aztán előrántott egy kis tőrt, és megvágta vele a tenyerem. - Ez már nem játék! - figyelmeztetett. - Az első nem volt olyan komoly, mert nem vérrel szerződtünk. Biztos, hogy ezt akarod?

     - Igen, biztos. De miért nem szerződtünk rendesen?

     - Majd egyszer ezt is megtudod - megfogta a kezem, és egy kicsit megszorította, mire vér folyt ki a seben.

     A piros folyadék átfolyt az ő kezére. Ekkor valami érthetetlent motyogott, majd a kezét Ryan szívére tette. Ki hallottam a kántálásból az Ő nevét, és ekkor a vérem nagy sebességgel kezdett kifolyni a vágásból. Szinte ömlött. - Végig Evariszt egyik karján, utána a másikon, végül Ryan szívéhez elért, és ott, egyszerűen beszívódott.

      Éreztem, ahogy szinte minden erőm csak úgy elszáll. Szédültem, a lábaim rogyadoztak.

      Kettő perc telt el - addig is a vérem az Ő testébe folyt -, és a lábaim felmondták a szolgálatot. Magatehetetlenül estem össze.

      Egy férfi kéz simította végig az arcom. - Ez Ryan keze! - Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak egy pillanatra ment. - Láttam Őt, és mellette még egy férfit. Azt hiszem az angyal lehetett.

      - Elisabeth! - suttogta egy hang. - Ébredj fel!

      - Ki az? - kérdeztem. Ám ebben a pillanatban tudtam a választ. - Ryan - a hangom erőtlen volt.

      - Nyisd ki a szemed! - kért ugyanaz a hang. Engedelmeskedtem.

      Amikor kinyitottam a szemem, láttam Evarisztot, aki aggódva nézett rám. Emellett láttam egy férfi kart, ami szorosan ölel magához - felpillantottam a tulajdonosára. - Tulajdonképpen tudtam, hogy Ryan karjaiban vagyok, csak arra nem számítottam, hogy az ölében fekszem. (Gondolom nem kis ideje.) Az arcunk öt centiméterre volt egymástól - éreztem, hogy vér szökik az arcomba, úgyhogy inkább behunytam a szemem és a mellkasába fúrtam az arcom.

     Egy kis idő után - amikor megállapították, hogy valószínűleg alszom - elkezdtek beszélgetni.

     - Tényleg már csak két éve van hátra? - halottam Ryan fojtott hangját. Volt benne valami, ami olyan furcsának hatott.

     - Igen - érkezett a válasz Evariszttól.

     - Ez a te hibád! - sziszegte halkan.

     - Ne engem hibáztass, csak azért, mert megszülettél. A húgom viszont teljesen bolond. Hogy szerethetett beléd?!

     - Nem tudom. De úgy érzem…, hogy most már nem tudnék nélküle élni.

     - Remek! - morogta az angyal. - Ennél jobb már nem is lehetne.

     - Aggódom - váltott témát Ryan. - Miért alszik ennyit?

     - Bizonyára kimerült. A vére négyötödét neked adta. Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, a válaszom: Mert elvéreztél, és nem tudtam neked máshonnan vért adni. De a mi kedves Elisabethünk szívesen odaadta neked majdnem mindenét - a hangja tele volt gúnnyal.

     - Arról nem tehetek, hogy megöltél!

     - Kár volt! - morogta az angyal. - A fene gondolta, hogy ekkora áldozatot is képes bevállalni. Ma, megtanultam azt, hogy ez hívják szerelemnek. - kis cinizmussal ejtette ki az utolsó szót. - Ja, és még azt is, hogy nem érdemes a húgomnak ultimátumot adni.

      - Vagy inkább bolondságnak - helyesbített Ryan az előző mondatra.

      - Nagyon remélem, hogy nem csak játszol vele! Mert, ha igen, akkor miután Elisabeth meghalt, kinyírlak!

      - Először az volt a célom, de ezek után már képtelen lennék rá. Az utóbbi időkben, olyan sokat tett értem.

      - Ráadásul meg sem érdemled - dörmögte az orra alá Evariszt. - Szóval érzel iránta valamit, csak még nem tudod, hogy mit.

      - Vagy talán sejtem, csak még magamnak is félek bevallani.

      - Értem - ez volt a végszava.

      Eggyel kevesebb lény tartózkodik a szobában.

     

      Vártam még pár percet, majd ,,most ébredtem"-et színlelve felnéztem rá.

      A szemében furcsa fény volt. Úgy révedt az a barna szemeimbe, mintha olvasni próbálna bennem. - Bevallom, hogy nagyon ijesztő érzés kerített a hatalmába. - A következő pillanatban minden elsötétült.

      Ki Ő? - tettem fel a kérdést magamnak. - És miért nevez Evariszt a húgának? És miért ájultam el?

      - Elisabeth! - szólított Ryan. A szemem abban a pillanatban kipattant, és kék szempárba meredtek. - Mi a baj? - kérdezte ártatlanul.

      - Elkell mennem innen, majd - körül néztem, és megállapítottam, hogy reggel van - este jövök.

       - Hová mész?

       - Az most nem fontos. A hűtőben van még valamennyi kaja, addig kibírod, míg hazaérek - hadartam. - De van abban a dobozban egy kis pénz, ha esetleg kellene. Szia! - azzal kirohantam az ajtón.

       Ilyenkor örülök, hogy nem öltözök át otthon.

       Ki kell derítenem, hogy ki is Evariszt, hogy miért nevez a húgának.

       Elsődleges cél: Kideríteni, hogy valóban az angyal rokona vagyok-e vagy sem, és az hogyan lehet.

       Beültem a kocsimba, és elindultam az anyakönyvvezetőkhöz. Hátha átnézhetek néhány régi dokumentumot.