Saját történetek

A történet szereplői kitalált alakok, bármiféle egyezésük a valósággal csak a véletlen és egy álom műve!

Prológus

A falak sötétszürkék, és velem szemben egy nagy üveg, amelyben a tükörképemet látom, de a másik oldalról árgus szemekkel figyelnek rám, tudom. A csuklómat pedig egy bilincs szorítja.

Egy férfi rendőrtiszt lépett be az ajtón, majd leült velem szemben. Mélyen a szemembe néz, és kutakodik bennem, de nem szól semmit.

- Mondja, feltétlenül szükséges ez a bilincs? – kérdeztem, ezzel megtörve a csendet.

- Igen, bolti lopás kísérletével vádoljuk! – felelte szigorúan.

- Remélem nem veszi sértésnek, amit mondok, de nem túlzás ez egy kicsit?! Mármint szerintem van ennél nagyobb problémájuk, például az a hat ember, akiket önök nagy erőkkel kerestek, és nem hogy őket találták meg, hanem ők engem! Ja, és csak úgy futólag: kurvára szorítja ez a bilincs a csuklómat!

Csak nézett egy darabig, és nem szólt semmit, majd egy kis idő után fölállt a helyéről, mögém sétált, és levette a bilincset.

- Köszönöm! – szóltam kissé arrogánsan.

- Igaza van, nem a bolti lopás kísérlete miatt tartjuk őrizetben, hanem azért, mert ön végre bizonyítékkal szolgálhat az elrablói ellen, akiket mi már rég óta keresünk.

- Tehát már ez előtt is megvoltak, és tudták, hogy mit művelnek, csak nem volt ellenük bizonyíték? – tértem a lényegre.

- Pontosan! Egészen mostanáig – egy kicsit várt, majd folytatta. – Azt szeretnénk, ha mindent elmondana arról, ami történt magával, egészen onnan, hogy hol és hogyan rabolták el!

- Hát, ha muszáj… - bólintott. – Csak két apró bökkenő van.

- És mégis micsoda? – lepődött meg.

- Megpróbálok mindent elmondani, ami tőlem telik, de sajnos a ,,hogyanra” nem tudok válaszol, mert az egyik pillanatban még az egyik helyen voltam, a másikban a másikon. A második ok pedig az, hogy ez egy igencsak hosszú történet, és remélem nem veszi bunkóságnak, amit kérek, de jó lenne, ha nem kéne magáznunk egymást. Bár tudom, én vagyok a fiatalabb, és ezt magának kéne fölajánlania, de lássuk csak be, nem túl sok év lehet köztünk, bár rangbéli különbségek vannak – fejeztem be monológom.

- Éppen ajánlani akartam – mosolygott, s szemében egy pillanatra valami különöset vettem észre, aztán már el is tűnt.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és nekikezdtem a ,,mesének”.

1. Fejezet

Egy szokásos júniusi nap volt, egy jó barátommal bringáztunk a várostól nem túl messze, a környék mégis eléggé elhagyatott volt. Meleg volt, a vizünk elfogyott.
Még régebbről emlékeztem rá, hogy a közelben van egy igencsak jól menő cégekkel teli gyárterület, de amikor odaértünk, rá kellett döbbennem, hogy az bizony RÉGEN volt. Nem volt ott semmi és senki; mivel nekünk vízre volt szükségünk, így tovább álltunk.

Sokáig köröztünk a környéken eredménytelenül, mígnem már alkonyatból csaknem teljesen sötét lett. Visszatértünk oda, ahol először jártunk – nem is értem, miért. – Útitársammal megállapodtunk, hogy én észak felé megyek, ő dél felé, és fél óra múlva találkozunk ugyanott, de nem jött vissza.

- És hogy hívják az útitársadat? – kérdezte a tiszt.

- Név szerint, úgy vélem, szükségtelen megemlíteni, hiszen ő csak a végjáték idején volt velem újra!

- Látod ebben most nincs igazad! – kérdőn felvontam a szemöldököm. – Tudod, eddigi ismereteink szerint ő ugyanazért nem tért vissza, mint amiért te egyik pillanatról a másikra egy sötét helyen ébredtél.

- Őt is elrabolták? – játszottam a döbbentet.

- Igen, de már ő is biztonságban van, épp a szomszédos teremben hallgatják ki, akárcsak téged. De folytassuk a történetedet.

- Oh… persze – és az emlékeimben újra éltem az elmúlt két hét eseményeit.

A levegő párás volt, és valahonnan víz csöpögését hallottam. Amikor kinyitottam a szemeimet, egy sötét, és ismeretlen helyen ébredtem. Egy székhez voltam kötözve.

Hamarosan egy zselézett hajú, férfi közeledett felém, majd megállt előttem, alaposan megnézett, és elkiáltotta magát, hogy ,, Fölébredt! ”, majd még öt férfi gyűlt körém.

- Szegény elég rosszul néz ki! – mondta az, aki először jött hozzám, és adta le a drótot. – Két napja ütöttük ki, azóta nem is ivott.

- Na jól van – mondta egy másik férfi -, de azért nem kell elkényeztetni őt, Richard!

Hoztak nekem vizet, majd az a férfi, aki megszólta Richardot, leült velem szemben egy székre, és hosszasan csak bámult, szerintem nem tudta eldönteni, hogy mit is mondjon nekem, és mit csináljon ezek után velem. Majd gondterhelten sóhajtott egyet.

- Miért vagyok itt? – kérdeztem rekedten, és a hangom közben remegett.

- Hát, ifjúhölgy azért vagy itt, mert rosszkor voltál rossz helyen, nem kellett volna itt lenned.

- Várj, mi ez az egyes szám? Akkor ezek szerint nem ők rabolták el a barátodat? – kérdezte a rendőr, aggódott.

- De, ők voltak, csak először is nem tudták, hogy ismerem a másik elraboltat, és másodszor, végül is nekem miért kellett volna tudnom róla? Most komolyan, gondolkozz bűnöző fejjel – fölhúzta a szemöldökét ,,Most komolyan?” tekintetet adva arcának. – Jaj, ne add már itt a hülyét, vagy lehet, hogy csak engem akarsz átverni, amit inkább ne tegyél, de tudom jól, ahhoz, hogy valakit elkaphass, tehát az ellenfele légy, meg kell ismerned a fegyvereit, amivel esetleg rád támadhat, szóval tudsz bűnöző fejjel gondolkodni, nekem ne is hazudj. De akkor térjünk is vissza a gondolkodáshoz. Az nem jó, ha az áldozatokból többen vannak egyszerre egy helyen, még a végén buzdítják egymást, és hát tudod, az ember a túlélésre törekszik. Tehát, ha netán nem figyelnek eléggé, akkor akár valami nagyon balul is elsülhet a rosszfiúk számára, mert nem tartották kétségbeesésben vagy magányosan az illetőt, ha többen vannak összefoghatnak ellenük.

- Heh…, akkor az előbb csak játszottad a meglepettet, amikor mondtam, hogy úgy tudjuk, hogy a barátodat is elrabolták - mosolyodott el, mire bólintottam. – Okos vagy, és ez a bűnöző gondolkodással kapcsolatos dumád is tetszett! Vagy csak a velük töltött idő miatt lették ilyen specialista ezen a téren? – próbált viccelődni, de én csak egy gúnyos vigyorral válaszoltam. – Jó, bocs. Folytasd!

- Miért? Ti kik vagytok? És mit műveltek, ami miatt nekem nem kéne itt lennem? – Úristen! Hogy kérdezhettem ilyet?! Most komolyan… Bár ne tettem volna…

A férfi arcán döbbenet ült.

- Bátor vagy! Vagy inkább balga… Okosabbnak hittelek, mint sem, hogy ilyeneket kérdezz. Tudod, a hülyeségek felidegesítenek, és szerintem nem én vagyok az egyetlen. Paul, idehoznád nekem a szigszalagot? – kiáltott hátra, majd egy rövid hajú pasas állított be egy tekercs fekete, és egy tekercs rózsaszín szalaggal. Odaadta őket, majd elment. – Jobban jársz, ha nem idegesítesz fel, ennek a dolognak az elkerülése érdekében, inkább válassz! – mosolygott, és felmutatta a két tekercs szigszalagot. – Melyiket szeretnéd, a feketét vagy a rózsaszínt?

- Egyértelmű hogy a feketét nem? – néztem végig sötét szerelésemen, mire elnevette magát, majd leragasztotta a számat.

- Légy jó! – simította végig az arcom, majd mosolyogva távozott. Egyedül hagytak, ámbár nem túl sokáig.

- Amúgy mi a neved? – kérdeztem a rendőrtisztet.

- David.

- Áh… David. Tudod, kedves David, a vicces és egyben hátborzongatóan furcsa dolog ebben a helyzetben az az, hogy amikor elnevette magát, majd megsimított, egy kis időre, valahogy egyfajta különös, békés melegség áradt szét bennem, és nem féltem. Valamint észrevettem, hogy először nem kedvelt igazán, de hamar megkedvelt – erre a kijelentésre David kék szemei jól láthatóak lettek, mert tágra nyíltak a meglepettségtől.

- De miért? Hogyhogy? Hogyan lehetséges ez? – értetlenkedett. – Elraboltak, egy ismeretlen helyen voltál! És te csak úgy megnyugszol? – hitetlenkedett; nevetnem kellett rajta. – És őt sem értem…

- Hidd el, én sem tudom, miért éreztem ezt, sőt abban a pillanatban én is ugyan úgy reagáltam erre, mint te, de ne félj, lesznek még meglepetések! – kacsintottam, majd folytattam.

2. fejezet

Hamarosan megérkezett Richard, így megint nem voltam egyedül, ezzel még lehetetlenebbé téve a már amúgy is kétséges szökési tervemet. Sok mindent mondott és kérdezett (többnyire eldöntendő kérdések voltak), de persze az ELEJÉN semmiféle hétpecsétes titok nem tárult fel.

A nap lassan lemenőben volt, segítség nem volt a láthatáron. Néha ittam egy kis vizet, arra az időre Richard leszedte rólam a szigszalagot, majd miután végeztem, visszatapasztotta, és ugyanez volt az evésnél is. (Többnyire ő volt velem, és legfeljebb a másik pasas, akiről megtudtam, hogy Tillnek hívják. - Ezt egy olyan szigszalag mentes percben kérdeztem a ,,gondviselőmtől”, aki persze megkért, hogy ne reklámozzam, hogy milyen sok infót kaptam róluk.

Amikor besötétedett, Till és még négyen aludni tértek, de Richard továbbra is velem volt. Azon tűnődtem, hogy vajon tényleg egy székhez kötözve kell eltöltenem nem tudom hány napot és éjszakát?

- Mmm… - nyöszörögtem Richárdnak, aki már majdnem elaludt (vicces lett volna, ha álmában leesik a székről, de ehhez sajnos nem volt szerencsém). Levette a szalagot, amit már alig tartott ott a ragacs.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Hát perpillanat sok minden, de a legnagyobb, hogy egy széken kell éjszakáznom, megkötözve - lázongtam.

- Oh… igaz, el is felejtett, majdnem elnyomott az álom! – Majdnem megszólaltam, hogy hát kösz, rendes vagy, hogy megfeledkezel rólam, de végül visszafogtam magam, mégsem szerettem volna magamra haragítani az egyetlen embert, aki még ,,rendes” velem (Till pedig egy teljesen más tészta…, de arról majd később!).

Richard ledobta a szigszalag darabkát a földre, majd kiszabadított a székből – természetesen, a lámaim, és a kezeim még mindig meg voltak kötve – és a karjaiban vitt be egy szobába, ahol lehet, hogy volt ablak, csak én nem láttam, mert kint egy darab utcai lámpa sem volt, csak a nagy feneketlen sötétség. Letett egy ágyra, ami meglepően kényelmes volt, és a szoba közepén helyezkedett el. Levette a saját, majd az én cipőimet is, és befeküdt mellém. – Ő volt a testőröm, és a börtönőröm megtestesítője egy személyben.

- Majd holnap megoldjuk valahogy, hogy lezuhanyozhass, ha szeretnél.

- Ezzel arra célzol, hogy büdös vagyok?! – akadtam ki.

- Aludj jól! – köszönt el tőlem éjszakára, majd egy ,,jó éjt” puszit nyomott a homlokomra, de válaszolni azt nem válaszolt volna, még véletlenül sem.

Csak én érzem úgy, hogy ez ironikus?! Mármint, hogy elrabolnak, és ő pedig pátyolgat engem…

Richard az éjszaka folyamán álmában átölelt, és nem is eresztett. Akárhányszor dobtam le a karját magamról, mindig visszatette.

- Akkor, abban a pillanatban jól esett, hogy nem eresztett, mert úgy éreztem, biztonságban vagyok – még egy ironikus helyzet, és biztos voltam benne, hogy még lesz is ilyen -, sőt azt kívánom, hogy bárcsak most is ölelne. Na jó, az utolsó mondat egy kicsit nyálasra sikeredett. Nem lehetne kivágni? Áh… mindegy… - beszéltem Davidhez, aki nem válaszolt.

Amíg ő békésen aludt, én egyszerűen képtelen voltam rá, de úgy hajnaltájt, valahogy mégis elnyomott az álom. Nem aludtam túl sokat, mert amikor felébredtem, a nap még épphogy csak a horizont fölött járt.

A szobát meleg, mély narancssárga fény árasztotta el a hatalmas nagy ablakon keresztül, aminek létét tegnap este még csak találgattam. Közben Richard még mindig aludt, én is aludtam volna, fáradt voltam, de mint mondtam, egyszerűen képtelen voltam rá, úgyhogy inkább csak bámultam kifelé.

A gyárterületét mindenhonnan dombok vették körül, amelyeken fenyőfák zöldelltek, és madarak szálltak az égen. - El sem hiszem, hogy egy ilyen szép helyen fogolynak kell lennem – gondoltam.

Kb. egy óra múlva, a mellettem fekvő férfi mocorogni kezdett, majd addig helyezkedett, mígnem lelökött az amúgy nem is olyan kicsi ágyról. Mivel meg voltam kötözve, nem tehettem semmit; nagyot koppantam, mire Richard ráeszmélt, hogy lehet, hogy nincs egyedül. Lenézett rám, én meg kómásan fölnéztem rá; kellett egy kis idő mire felfogtam, mi történt.

- Jaj, ne haragudj! – mondta, és visszasegített az ágyra.

De pár pillanat múlva újra önmagam voltam.

- Áh… dehogy! – válaszoltam ironikusan, de nem is törődött vele.

- Régóta fönt vagy már?

- Hát mondhatni.

- És jól aludtál?

- Azt azért nem.

- Miért? Horkoltam?

- Cöh… - nevettem, el sem hittem, hogy azt hiszi, ez lehet az egyetlen akadályozó tényező, az én alvásom ellen. – Nem.

- Akkor miért?

- Tippelj, vajon miért! – feleltem, de a válaszát nem vártam meg. – Merre van a klotyó?

- Kimész, a folyosó végén balra!

- Khm… - krákogtam, és emeltem fel megkötözött kezeimet. Itt a megfelelő alkalom.

- Kicsi vagy nagy?

- Mi?! Most komolyan?! – akadtam ki.

- Ja, jól van, bocs, és ha már ott jársz, lezuhanyozhatsz, ha akarsz – mondta álomkórosan, de megint ott a célozgatás. Kibontotta a köteleket.

Ha szerencsém van, nyerhetek egy kis időt mielőtt még valaki észreveszi, hogy eltűntem.

Elmentem addig, ameddig mondta, majd magamra zártam az ajtót. Megeresztettem a vizet, épphogy egy pillanatra aláálltam, csakhogy egy kicsit felfrissüljek, és valamennyi mocskot lemossak magamról, majd a vizet úgy hagytam, és az ablakot csendesen kinyitottam, kimásztam rajta, reméltem, hogy Richárd visszaaludt, és a többiek pedig még föl sem keltek.

Vizesen, és mezítláb elkezdtem rohanni, futottam, ahogy csak bírtam, nem néztem semerre. Épp ez volt a baj… Merthogy Till az udvaron volt, és cigizett.

- Hé! – kiabált utánam. – Gyere csak vissza! – Jó hangosan kiabált, hogy a többiek is felébredjenek. Hátra néztem, és láttam, hogy elindult utánam, de még csak gyorssétában. – Állj meg, ne akard, hogy én állítsalak meg! – A tüdőm már fájt, de nem törődtem vele, mert hallottam bakancsainak dobogását, gyorsítottam. Nem tudom mennyivel futhattam, de az biztos, hogy én mindent megtettem, amit csak tudtam, de ez nem volt elég, hiába segített az adrenalin is. Végül utolért Till, aki nagy sebesség különbséggel érkezett, fájdalmasan nekem ütközött, és velem együtt esett a kemény betonra. Kár, hogy én voltam alul…

A végtagjaimat horzsolások borították, csupa vér voltam, de a fájdalmat még nem éreztem. Till földobott a vállára, mint egy krumpliszsákot, és gyors léptekkel vitt vissza.

- Nem azt mondtam, hogy állj meg?! Ezzel fölidegesítettél, és emlékszel még, hogy azt mondtam, hogy ezt inkább meg se próbáld?! Most nem úszod meg szárazon! – mondta idegbetegen.

Mire visszavitt, a többiek már egy szék körül vártak. Ledobott rá Till, és újra megkötöztek, míg ő hozott egy üvegcsét és egy darab rongyot. Majd leguggolt elém, és meglocsolta az anyagot az üveg tartalmával. Hozzáérintette a sérülésekkel teli lábamhoz, és felüvöltöttem a fájdalomtól.

- Érzed ezt? – kérdezte. – Nem kellett volna elmenekülnöd, és akkor most nem lennél teli sebekkel, amit nekem nem kéne kitisztítanom ezzel a finom és drága vodkával. Az egyetlen, ami vígasztal az az, hogy legalább kibaszottul fáj neked! – a képembe vigyorgott, majd a másik lábamat loccsantotta le a drága piával. Újra felordítottam, és még ez egy jó darabig így ment, mígnem az összes sebre ráöntötte a vodkát, majd meghúzta. Addigra már hisztérikus sírás és ordítás keverékével vergődtem a székben, amin Till csak jóízűen nevetgélt. Ettől persze, még szarabbul éreztem magam. – Mondanám, hogy sajnálom, de akkor hazudnék, ami nem szép dolog igaz? – célozgatott, és újra megöntözött a vodkával, de már visszafogtam magam, mert rájöttem, hogy ő élvezi, ha én szenvedek, én meg nem akartam még egy jó pillanatot szerezni neki, elég volt az a néhány perc is; erre meglepődött. – Nahát! – csodálkozott. – Micsoda kiscsajt találtunk! – mondta a többieknek, majd ismét hozzám fordult, és felém nyújtotta az üveget. – Kérsz? – megcsóváltam a fejem, de azért odanyújtotta. – Na, kóstold csak meg; tudd, hogy milyen finomságot kellett elpazarolnom rád! – és a számba öntött egy keveset, majd utána lerakta egy asztalra, ami a közelemben volt. – Idd csak meg, ha kell! – mondta, majd elment a többiekkel együtt, csak Richard maradt ott.

Egy darabig körözött körülöttem, majd leült Till székére.

- Tudod, ez egy igen szemét húzás volt tőled, ezt nem vártam volna! – fölém hajolt és megszorította az államat. A szemeiben hírtelen valami félelmetes fény csillant meg, még közelebb jött, és már a karjaimon lévő sebeket kezdte el szorongatni. Egy darabig összeszorított fogakkal tűrtem, de csak nem akart elengedni, ezért kíméletlenül tökön térdeltem, és ezért majdnem kaptam egy pofont, de végül visszazuttyant a székébe.

Csendben ültünk a napfényben úszó hatalmas helységben, és egy könnycseppet pillantottam meg jobb szeme sarkában, majd megszólalt.

- Megbíztam benned, de te átvertél! – a legjobban az fájt, hogy nem kiabált, csak magába fordulva mondta.

Ez rosszabb volt ezer seb égésénél.

- Várj, ez hülyeség! Még te sajnáltad őt?! – háborodott fel David.

- Igen! – válaszoltam haragosan, majd rögtön folytattam, mielőtt még elkezdte volna ócsárolni az elrablóimat. – Mondtam-e vagy sem, hogy lesznek benne még meglepő részek?! Igen? Na, akkor kuss, és hallgasd tovább, amit mondok!

- Velem te ne beszélj így! – fenyegetőzött, rögtön visszaszóltam.

- Mert akkor mi lesz?

- Mehetsz a dutyiba a haverjaidhoz!

- Cöh… már megyek is! Engem nem kell noszogatnod!

- Nem mész te sehova! – kiabálta.

- Na most döntsd már el, hogy menjek-e vagy sem! – erre intett az üveg mögött lévőknek, és hamarosan bejött egy hatalmas pasas, egy hozzáméretezett fecskendővel. – Oké, oké! Vettem, nem pofázok fölöslegesen! Most már elküldheted a tűvel rohangáló mamutot! – intett neki David, és elment. Be akart szaratni, hát sikerült is neki.

- Nem szeretnék még egy ilyet, mert akkor garantáltan nem úszod meg! – bólintottam. – Különben is mi ez a dühkitörés?! – de erre már nem válaszoltam, csak folytattam volna tovább a történetemet, de akkor eszembe jutott valami.

- Mi lesz a büntetésük? – kérdeztem rágódva.

- Az alapján amit mondtál, és amit eddig tudunk róluk, azt rebesgetik, életfogytiglant is kaphatnak – válaszolta hidegen. – De ez ellen semmit sem tudsz tenni, már nem változtathatod meg sem azt amit eddig mondtál, mert fölvettük mindent, sem pedig az ő tetteiket, sem pedig majd a bíró és az esküdtszék ítéletét.

- És ha megsemmisítenék minden nyomot?

- Inkább ne tedd, és most jobban jársz, ha folytatod! – tanácsolta.

Valahogy más érzés volt visszatérni az emlékek közé, mint néhány perce, mielőtt még David ilyeneket mondott volna nekem. A jelenkörülmények között jobb volt egy másik, egy már biztos világban ,,élni”, ez viszont egy kis aggodalomra ad okot. Féltem az életükért, bűnözők élét, túlságosan is, ez nem jelent jót… Semmiképp sem!

- Vajon megkönnyezném őket? – gondolkodtam hangosan, mire észrevettem, hogy David csak a fejét csóválja.

- Folytasd, kérlek! – mondta higgadtan, és én úgy is tettem.

- Te is megtettél volna mindent, hogy kiszabadulj egy olyan helyről, ahol akaratod ellenére tartanak! – mentegetőztem. Mivel ez nem sokat lendített a helyzetemen, ideje volt taktikát váltani. – Kérsz? – mutattam a fejemmel az üveg felé.

- Áh… Till ezt neked hagyta itt!

- Én nem iszok ilyeneket! Sőt, azt sem tudom, hogy egyáltalán minek hagyta itt.

- Pedig finom – mondta, majd elgondolkodott. – Tudod, ezt egy különleges alakalomra vette, és én úgy gondolom, hogy nem a sebid kitisztítása lett volna az. De ő föláldozta, mert nem volt más fajta alkohol, sem fertőtlenítő, és nem akarta, hogy komoly bajod legyen – erre csak tágra nyílt szemekkel tudtam reagálni, furán hangzott, amit mondott. – Szerintem ő kedvel téged. – köpni, nyelni nem tudtam. Richard most olyan dolgokat motyogott magában, ami igencsak sokkolóan hat számomra. - A többi rabot sem hagyta volna sorsára, mert ő ilyen, de veled akkor is másként bánik. Hidd el, hiába illegális dolgokkal foglalkozunk, egyikünk sem rossz ember, főleg nem ő, az ártatlanokat sosem bántotta, ahogy mi sem; csak azokat, akik megérdemelték.

- Öhm… hát ez megnyugtató – feleltem zavartan, és tétován. - De én megszöktem, rosszat tettem.

- Igen, ezért is volt ilyen dühös, és ezért is szórakozott veled, és kínzott meg egy kicsit, de még kórházban is fájt volna, mindegyik fertőtlenítő ezt csinálja, úgyhogy végül is tökmindegy… Jobban bánt veled, mint eddig bárki mással. És fáj még ugye?

- Igen – válaszoltam, de fogalmam sem volt, hogy ez miért fontos.

- Na, ezért hagyta itt a vodkát. Ha már nagyon nem bírod, idd csak meg, kiüt egy időre, és nem fog fájni, mellesleg legalább majd tudsz aludni.

- Oh… értem – így már teljesen más. Ez érdekes, rendkívül érdekes… - még az államat is megdörzsöltem volna, ha nem vagyok megkötözve - De megkötött kézzel nem tudok inni.

- He, he, he… Ennek nem ugrok be többet!

- De én tényleg nem tudok megkötött kézzel írni, és most nem is akartam volna megszökni! – háborodtam fel a gyanúsítás miatt.

- De nem akarok kockáztatni, ugye megérted! Így is megkapom majd a lebaszást!

- Akkor elmondanád, hogy hogyan igyak? – válasz helyett megfogta az üveget, a számhoz emelte, és megdöntötte.

Sosem voltam az a piálós fajta, de ez a vodka tényleg finom volt. Újra ittam pár kortyot, és ez így ment tovább, érzékeim egyre tompultak, megszűnt a fájdalom. Csak abban reménykedtem, hogy ezt nem fogja kihasználni egyikőjük sem, bár valljuk be, hülye húzás volt leinni magam hat férfival körülvéve, de most már mindegy…

- Szóval azt mondtad, hogy Till kedvel engem? – kérdeztem, és Richard bólintott. – És milyen módon?

- Huh… hát nem is tudom, hogyan magyarázzam el neked…

- Ahogy ő neked.

- De ő ezt nem mondta ki, bolond is lett volna.

- Akkor honnan tudod? – Oké, az agyam elég tompa, az is kérdéses, hogy holnap emlékezni fogok-e erre. Akkor vajon miért kérdezősködöm? Sőt most is ezt teszem, de miért? És miért beszélek magamban?

- Hát… nem is tudom, csak úgy látom rajta. Törődik veled… a maga szadista módján – tette hozzá. – És sokkal engedékenyebb is.

- Azt nem gondolod, hogy ez lesz a vesztetek? Hogy sok mindent megengedtek? – Akkor még egyikünk sem tudta, hogy mennyire igazam volt.

- Nem hiszem – gondolkodott el.

- És te kedvelsz engem? – Az a részeg kíváncsiság…

- Igen, én is kedvellek a magam módján – felelte.

- És az milyen?

- Muszáj neked ennyit kérdezősködnöd?

- Hát tudod, én csak gazdatest vagyok!

- Mi van? – értetlenkedett.

- Csak a pia beszél belőlem, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell válaszolnod. Viszont, ha szerencséd van, mire felébredek, nem emlékszem majd semmire – erre elkezdett nevetni.

- Hát tudod, olyan vagy nekem, mintha a kishúgom lennél vagy valami olyasmi…

- David, figyeltél? – bólintott. – Ezt a mondatot jól jegyezd meg!

- Hogy olyan vagy neki, mintha a kishúga lennél vagy valami olyasmi?

- Aha.

- Oh, ha így van, akkor gyorsan hozz nekem valamit, amibe beledobhatom a rókabőrt!

- Mi? Jah… oké, sietek! – Nem is késlekedett, de épphogy odaért.

- Látod, mondom, hogy nem szoktam inni. Nem ittam még ilyen sokat, pláne nem ilyen töményet – mondtam, majd egy kis időre hallgattam, majdnem el is aludtam, amit Richard észrevett.

- Na, gyere. Asszem holnapig simán aludni fogsz – bevitt a szobájába és letett az ágyra.

- Te, nincs valami amivel kimoshatnám a szám, mert már nem csak a vodkától bűzlöm, hanem hányásszagom is van!

- De, tessék, itt egy fogkefe, még új, és itt van a fogkrém is. Gyere, kikísérlek a fürdőbe, nehogy eltévedj!

- Örökké ezzel fogtok húzni?! – akadékoskodtam.

- Hát egy darabig biztosan – nevetett, aztán valami eszébe jutott, és elhallgatott. Most már tudom, hogy miért tette. Mert elgondolkodott azon, mégis meddig fognak itt tartani.

- Öhm… de jó…

Míg én a fogamat mostam, ő vigyázzállásban állt a szoba másik felében. Miután végeztem, elindultam felé, de az utolsó lépésnél elbizonytalanodtam. Azt nem tudom, hogy a részegség miatt vagy a fáradtságtól, de szerencsére ott volt nekem Richard, és jó szolgálatot tett kapaszkodóként; erős, férfias alkata volt. Átkaroltam a nyakát, majd felnéztem rá, egyenesen zöld szemeibe.

- Hé, minden rendben?

- Aha, csak megszédültem.

- Akkor jó. – mormogta.

Ahogy lenézett rám, volt egy olyan érzésem, hogy a ,,vagy valami olyasmi” kategóriába sorol inkább. Érdekes egy pillanat volt. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, és volt egy olyan tippem, hogy nem én voltam az egyetlen kettőnk közül, aki így volt ezzel. Két tenyerem közé fogtam arcát, ajkai egyre közeledtek, ahogy az enyémek is, de aztán eszembe jutott, hogy hogyan néz már ki, hogy leállok itt smacizni az egyik elrablómmal… Így lehajtottam fejem, mire ő megcsókolta a homlokomat. A kezemet továbbra sem vettem le arcáról. Újra lábujjhegyre álltam, és az arcára leheltem egy finom csókot, majd hozzábújtam.

- Na, gyere, aludd ki magad.

- Ez után a mondat után filmszakadás volt. David, úgy hidd el, hogy reggel nyolc sem volt, amikor megittam a vodkát (ami legfeljebb már csak egy fél üveg volt), és másnap délben ébredtem föl, több, mint huszonnégy órát aludtam.

- Ennyire nem bírod a piát? – kérdezte.

- Sosem ittam még ennyit, pláne nem vodkát.

- És utána mi történt?

Amikor felébredtem, a fejem rettenetesen fájt, de Richard előrelátó volt, mert besötétített. Még csak az kellett volna, hogy a nap is rám süssön. Az éjjeliszekrényen egy doboz aszpirint találtam, meg egy pohár vizet. Bevettem a gyógyszert, majd elmentem letusolni - szerencsére nem voltam megkötözve. A zuhanyzás után visszatekertem a fáslit a horzsolásaimra, amit valamelyikük rakott rám. Egy kicsit már jobban éreztem magam, de még mindig fájt a fejem, a sok horzsolásról nem is beszélve, de a gyógyszer valamennyire azt a fájdalmat is csillapította.

Lebotorkáltam az emeletről, de nem találtam senkit. Főztem le kávét, leültem egy régi, szakadt, ámde tiszta kanapéra, és ott elkezdtem iszogatni a forró, barna löttyöt. Keresztbe tettem lábaimat, és körülnéztem. – Ez volt az első lehetőségem rá, mert eddig vagy egy székhez voltam kötözve, vagy éppen részeg voltam…

A földszint egy nagy helység volt, egy kissé lepukkant, de nem vészes. Beton padlója volt, és a falakra mindenféle feliratok, rajzok, grafikák voltak felragasztgatva.

- De nem volt ott senki? – érdeklődött David.

- Nem.

- Akkor miért nem szöktél meg?

- Mert nem voltam olyan állapotban, és szerintem ők is azért mertek otthagyni egyedül mert tudták, hogy másnaposan nem fogok a tűző napon rohangálni. Mondom, nem hülyék ők… - mosolyogtam. – Meg akkor valahogy eszembe sem jutott, hogy menekülni kéne…

- Érdekes – felelte elgondolkodva.

- Az – válaszoltam.

- És milyen papírok voltak a falon?

Csupa alaprajz, és hozzá GPS koordináták voltak adva. Az egyik, mintha egy múzeumé vagy egy banké lett volna, de nem volt időm rendesen megnézni, mert megérkeztek az én ,,kedves ismerőseim”, és sem voltak egyedül; hoztak magukkal még valakit, egy alacsony, jómódú férfit, aki eszméletlen volt.

Ott álltam a falnál, kezemben a kis kávémmal, és megrökönyödve bámultam a férfiakat, kiknek a vállán egy-egy nagy táska volt; nehéznek tűntek. Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mit kezdjenek a faszival, mikor az egyik, név szerint nem ismerem, rám nézett és megrémült.

- Hát ez meg kicsoda? – kérdezte, mire a többiek fölkapták a fejüket ijedtükben. Nem hagyhattam ki, valamit muszáj volt mondanom.

- Jaj, bocsi, hadd mutatkozzam be, én vagyok a foglyotok, de biztos nem ismersz meg így, hogy nem vagyok csupa vér! – mondtam kedvesen mosolyogva, majd kortyoltam egyet a már hideg kávémból. Erre a többiek csak tágra nyílt szemmel néztek, és a homlokukra volt írva, hogy ,, Kiscsaj, ez kezdésnek azért erős volt! ”. - És ő kicsoda? - mutattam az eszméletlen csávóra, és odasétáltam hozzájuk. Szerintem még mindig nem tudták elhinni, hogy én ilyen szemtelen vagyok, de hát ez van. Till tért magához először.

- Oh… hadd mutassam be annak a gazdag csávónak az inasát, akit nem rég kirámoltunk. Csak szegény olyan vakmerőnek hitte magát, hogy utánunk futott, de sajnos valami kemény tárgynak útközben neki ment, és a kocsinkban landolt, amit persze, csak itt vettünk észre! – erre csak tátogtam, mint egy hal, majd annyit mondtam:

- Oké. – Till és Natalie: 1:1

Ez után a tanácskozásukat hallgattam, hogy mégis mi a jó eget csináljanak vele. Megölni nem akarták, de nem akartak még egy embert itt tartani, és erről eszembe jutott valami.

- Hé, bocs, hogy félbeszakítalak – mondtam az egyiknek, akiről szintén nem tudtam, hogy mi a neve -, de, ha már itt járunk, nem akarjuk azt is megbeszélni, hogy ENGEM mikor szándékoztok elengedni? – egy újabb hosszú csend következett, majd megszólalt az a csávó, akit félbe szakítottam.

- Erről majd később! – máig sem beszéltünk róla, csak úgy mellékesen.

Végül úgy döntöttek, hogy bealtatózzák, nehogy felébredjen, aztán éjszaka elviszik egy távoli telefonfülkéhez, ott mentőt hívnak, és elhajtanak, mielőtt még odaérnének.

Elindultak, hogy lerakják a táskákat, és Till futólag odaszólt nekem:

- Van bőr a képeden kicsi lány! - nevetett, és megborzolta a hajam.

Egy jó ideig egyedül voltam az eszméletlen pasassal, akár meg is szökhettem volna, de nem tettem. Miért?

Visszaültem a kanapéra, és vártam.

3. fejezet

Elment mellettem Paul, és még egy ismeretlen nevű férfi, akinek kicsivel rövidebb, mint vállig érő, kissé hullámos, sötét haja volt. Utána jött még két pasas, az egyik punkos kinézetű volt (csak középen volt haja, és az felzselézve), meg egy vékony fazon. Majd jött Till, és megállt előttem, felnéztem rá, de nem szólt semmit.

- Finom volt a vodka! – szólaltam meg végül, de erre csak elnevette magát. – Komolyan, most már kíváncsi vagyok, hogy miért nevetsz rajtam állandóan! Van valami nevetséges a kinézetem vagy mi?

- Csak azon nevetek, amit mondasz – magyarázta kedvesen, de volt valami fura a szemében, valami, ami nyugtalanított. Talán készül valamire, vagy eltitkol valamit velem kapcsolatban. – Ezt nem sértésből mondom, csak olyan vicces, amikor felháborodsz, és követelőzöl, főleg a helyzet miatt. Itt vagy hat idegen férfi társaságában, akik akaratod ellenére tartanak itt, és mégis olyan nagy szád van! – nevetett fáradtan. - És örülök, hogy ízlett a vodka, finn. – fejezte be, de még mindig mozdulatlanul ácsorgott előttem, és nézett le rám, majd végül leült mellém. Fáradtnak látszott, gondolom kimerítette őt ez a rablás testileg és szellemileg is. Kíváncsi voltam, hogy hol jártak, és mi a zsákmány, de féltem megkérdezni.

Amíg gondolkodtam, a szemközti falat bámultam, amikor éreztem, hogy Till rádől a vállamra, visszanéztem, és már itt horpasztott mellettem. Egy sötét tincs a szemébe lógott.

Oh… így milyen békés, az ember nem is gondolná róla, hogy egy bűnöző…

Ráhajtottam fejem Tillére, majd behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy vajon miért nézett rám olyan furcsán. Aggódtam… Mire gondolhatott? Bántani akarnak vagy netán elengedni, csak még nem tudják, hogy megbízhatnak-e bennem, lehet, hogy hiányolnának és azért nem engednek el (na jó, az utóbbi elég nagy hülyeség volt)?

Léptek közeledtét hallottam, majd éreztem, hogy az illető egészen közel megáll előttem, és leguggol, csakis Richard lehetett az. Ujjait a homlokomra tette, és elsimította a ,,gondolkodóráncaimat”. Kinyitottam a szemeimet.

- Azt hittem, elaludtál.

- Nem, csak elgondolkodtam…

- És miről? – érdeklődött.

- Amikor beszélt hozzám, volt valami aggasztó a tekintetében, és egyszerűen nem jövök rá, hogy miért lehetett – bámultam ismét a falat.

- És jutottál valamire?

- Hát, csak találgattam… Talán el akartok engedni, csak még nem bíztok bennem eléggé ehhez vagy lehet, hogy valami szörnyű dolgot terveztek, aminek én is a részese vagyok.

- Téged aztán nem lehet becsapni… tényleg van valami, de egyik ötleted sem jó.

- Akkor mi az? Áruld el! – kérleltem.

- Azt még nem lehet, majd ha eljön az ideje!

- És az mikor lesz?

- Még nem tudom, de ígérem, amint eljön az alkalom, rögtön elmondom – válaszolt, és leült mellém.

- És mit hoztatok a táskákban? – érdeklődtem; Richardtól nem tartottam annyira, mint Tilltől.

- Sok mindent, majd elmondom, amint kialudtam magam, elfáradtam – és ő is a vállamra hajtotta fejét, majd megfogta a kezem, és összekulcsolta ujjainkat.

Tök jó! Ők itt párnának használnak, nyugiban alszanak, csak én nem, de azért egy-egy pasas rádőlt egy-egy vállamra, csakhogy véletlenül se tudjak mozogni. Hát nincs mit tenni, itt a legjobb, ha én is bevágom a szunyát.

- Akkor közted, és Richard között volt valami? – kérdezte David.

- Mondhatni, valami – feleltem keserűen.

Igen, keserű volt ez, hogy még az a csekély valami is, ami volt megfeleződött, az egyik fele most ott van a rácsok mögött ülővel, a másik meg itt van nálam, csak azért, mert én hol ilyen, hol olyan voltam, és pechünkre akkor pont a rossz formámat hoztam.

Még világos volt, amikor fölébredtem, de a mellettem ülők még mindig aludtak. Óvatosan kikecmeregtem közülük, és elindultam sétálgatni. Kimentem a raktárépületből, és elmentem egészen a következőig. Meglepő látvány fogadott. Ott volt a maradék négy ember Richardéktól, és még valaki, aki mintha ismerős lett volna, de nem volt időm megnézni, mert a ,,mi” raktárunkból Richard kijött utánam, aztán elfelejtettem visszanézni. Pedig, akkor tisztábban láttam volna, amikor bekövetkezik egy bizonyos valami, de a mese ezen része még egy kicsit várat magára.

- Natalie, hát te mit csinálsz itt? – kérdezte egy kicsit idegesen, mint aki titkol valamit (ez így is volt, csak én nem tudtam, mit).

- Unatkoztam, gondoltam, kijövök sétálni, de nyugodj meg, nem állt szándékomban itt hagyni benneteket.

- Akkor jó, mert sírtam volna, hogy nem búcsúzol el tőlünk! Szip… szip… - imitálta a sírást.

- Jaj, ne sírj kicsikém! – szálltam be a játékba, odamentem hozzá, és megölelgettem. – Ne sírj! – simogattam meg a fejét, erre ő szorosan magához ölelt.

- Majd azt súgta a fülembe: Szeretlek! Csak így hírtelen… Fájt, amit mondott, és nem tudtam, miért, de most már igen. Csak annyit tettem, hogy még szorosabban öleltem, és azt feleltem: Én is!, mert ez igaz is volt, de ott lappangott bennem az előérzet, úgy mart, mintha citromot csöpögtetnének egy mély sebbe. Nagyon fájt akkor, és most még jobban fáj! – felnéztem Davidre, és könny gyűlt a szemembe, akinek a tekintetében sajnálat ült. – Éreztem, hogy ez egy veszélyes játék, mindvégig pengeélen táncoltam – mondtam, s arcomat a tenyerembe temettem. Azt kívántam, bárcsak valaki megvigasztalna, bárcsak ő itt lenne…

- Sajnálom! – mondta David őszintén, de éreztem a várakozást a hangjában. Kicsit összeszedtem magam, majd folytattam, de nem volt könnyű.

Megragadott a derekamnál, és teljesen elfordított az ablaktól (megvolt rá az oka).

- Akarsz fogócskázni? – kérdezte hívogatóan.

- Naná!

- De nincs csalás!

- Miről beszélsz? – nevettem. – És ki a fogó?

- Én! Úgyhogy menekülj!

Futottam a pázsit felé, ahogy csak bírtam, és közben mindketten csak nevettünk; azok jó pillanatok voltak. Végül elkapott, és mindketten elterültünk a füvön. Egy darabig csak feküdtünk, majd Richard csaláshoz folyamodott. Megcsikizett.

- Ne, ne, ne!!! – kiabáltam, az oldalamat támadta, ahol a legsebezhetőbb voltam. – Ne, csak az oldalamat ne-he-he-he-he! – de kíméletlen volt. Forgolódtam, hánykolódtam, csapkodtam, kiabáltam, de nem hagyta abba. Egyszer majdnem érzékenyen érintette egy csapás, mire azt mondta:

- Hé, nem ér csalni!

- Még te beszélsz?! Mindjárt halálra csikizel! Ne! Hagyd abba! – vergődésem közben megpillantottam Tillt, aki az ajtóban állt, és csak mosolygott, de ezt Richard nem látta. Itt volt az alaklom, hogy eltereljem a figyelmét. – Várj, várj! Úristen! Ki az ott az ajtóban?! – hírtelen odakapta a fejét, és így kiszabadulhattam. Elkezdtem rohanni Till felé, remélve, hogy ő majd oltalmat ad a kegyetlen Csiki-király ellen menekülőknek. Richard utánam futott, de nem kapott el.

- Segíts! – kérleltem Tillt. Richard is nyomban odaért. Vihar előtti csend következett. Összenéztek, és egyesített erőkkel támadtak. A földön fetrengtem.

- Ne! Áruló! – kiabáltam Tillnek, mire a fiúk fölkaptak, és behurcoltak. Hozzákötöztek a székhez, és úgy csikiztek tovább, kegyetlen volt. A székkel együtt ugráltam, próbáltam menekülni előlük, de addig szerencsétlenkedtem, míg székestül felborultam, mint egy zsák krumpli. Én olyan meglepett arccal néztem rájuk, hogy mégis hogyan történhetett ez, hogy elkezdtek röhögni rajta. Majd Till véget vetett a játéknak, mondván meg is sérülhettem volna. Először azt hittem, hogy most mérges, de kacsintott egyet, ezzel jelezte, hogy tekintettel rám állította le a ,, kínzást ”.

Till mosolygott, és olyan jaj, drága tubicáim sóhajjal távozott a színről, kérdőjelet hagyva maga után.

- Hová mentek el mindig? – kérdezősködtem, miután egy kicsit csitultak a kedélyek, és már a szobájában feküdtünk az ágyon, a plafont nézve.

- Oda, ahová te mentél – felelte.

- És mi dolgotok van ott?

- Ejj…, de kis kíváncsi vagy! Mint egy gyerek! – nevetett. Még mindig várakozóan néztem rá. – Az titok!

- Oh… ne már! – rinyáltam.

- Oh… de már! – még mindig nevetett rajtam, majd a mellkasára húzott, és a hajamat simogatta.

Az egy gyönyörű pillanat volt. A lemenő nap fényében, ami a szoba túlsó feléből áradt be a helységbe. Sosem felejtem el!

- Lehunytam a szemem, és csak lélegeztem. Beszívtam az illatát újra és újra, és még mindig érzem, most is… - lehunytam a szemem, és csak emlékeztem. Emlékeztem a szépre, és próbáltam elnyomni minden rosszat, ami a világon van, most csak a jóknak éltem. Elmosolyodtam, és lehajtottam a fejemet az asztalra. Egy dalt dudorásztam, Michael Nyman-tól a The Heart Asks Pleasure First című számát.

- Szeretnél aludni? – kérdezte David. – Ha kell, tudunk keríteni egy helyet.

- Minek?! Úgysem tudnék…

Hajnal tájt kimentem a mosdóba (hát valami olyasminak nevezték el), de az ablak alatt megpillantottam barátnőmet, Lénát és még egy mellette álló csávót, aki kicsit oroszosan nézett ki. Azonnal lerohantam hozzájuk.

- Léna! – üdvözöltem utazótársamat. – Hogy kerülsz ide?! És ki ez a helyes csávó? – vigyorogtam, de a hangulat ennek ellenére fagyos maradt.

- Úgy látszik, én tudtam rólad, de te rólam nem!

- Mí? Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.

- Én is fogságban voltam, a szomszédos raktárban – jelentette ki Léna.

- Na, ne – hüledeztem. – Basszus! Akkor téged láttalak! Jól elkaptak minket a csávók! – elgondolkodtam, majd más témára váltottam, kevésbé komolyra, mert még nem volt kedvem ahhoz, hogy fájjon a szívem. - De áruld már el légy szíves, hogy ki ez az Adonisz, mert megöl a kíváncsiság! – nevettem újra.

- Ő itt a barátom, Dimitrij. Dimitrij, ő itt a barátnőm, Natalie!

- Helló, Dimitrij! – köszöntöttem a srácot vigyorogva, mint a tejbe tök.

- Szia, Natalie! Amúgy… nem akarunk menni? – váltott témát. - Bármikor fölébredhetnek!

- Hát… - tétováztam.

- Na, ne viccelj! Gyere már! Nehogy már itt akarj maradni! Mégis miért tennéd?! – aztán Léna hírtelen megvilágosodott. – Na ne! Ki az?

- Ki ki az? – adtam az ártatlant, pedig tudtam, mire céloz.

- Jaj, nem húzd itt az időt, amiből nem sok van! Ki az, aki itt tart téged? Mondd? – mosolygott. – Oh… csak nem a magas, sötétbarna hajú, zöld szemű pasas?! Tudom, ám! Eltaláltam?

- El! – nevettem ismét.

- Hát sajnálom, a kapcsolatotok szép volt, jó volt, de vége lett most! – Mi??? Ez váratlanul ért. - Nem hagyhatunk itt vad bűnözők közt! – vált drámaivá a hangja.

- Mégis miért nem?

- Úgy látszik, veled máshogy bántak, te jól szórakoztál, de én nem!

- Miért? Mi történt?

- Az elmúlt öt napban kegyetlenül megkínoztak, és végig egy székhez voltam kötözve! Úgyhogy én mennék, viszont téged sem hagylak itt jó szívvel, ki tudja, mikor kattannak be?!

- Ezt… nem is tudtam… - blokkoltam le. El sem hittem, hogy ennyire félreismertem őket, azt hittem, nem ilyen kegyetlenek!

- Most már igen! Na, gyere, a sarkon várnak a bringák, siess!

Mindhárman loholtunk a bringákig, majd fölszálltunk, és tekertünk, ahogy csak bírtunk.

- Várj, ezt most nem értem! Azt mondtad, hogy nem bántották ok nélkül az ártatlanokat, vagy Lénára okkal haragudtak? – kérdezősködött a mára már teljesen összezavarodott David. Hiába, ez egy ilyen történet, és még nincs vége…

- Majd mindent megtudsz, ha itt van az ideje – használtam Richard szavait.

Till és a többiek, Richardon kívül, aki még nem tudta, hogy már nem vagyok ott, bepakoltak a buszba, mert egy afféle kirándulást szerveztek Lénának és nekem, hogy jól szórakozzunk, de mi észrevétlenül felszívódtunk.

Till bement felébreszteni Richardot, Paul pedig Lénát, aki külön szobában aludt, de engem sehol sem találtak, ahogy Lénát sem. Átkutatták az egész területet, de az egyetlen nyom az volt, hogy mind a két bringa eltűnt. Na most volt az a pillanat, amikor igazán mérgesek lettek. Beszálltak a buszba, és a gázpedált padlóig nyomta Paul. Till persze rögtön tudta, hogy merre mentünk. Gondolkodnunk kellett volna, mielőtt még elindulunk a város felé, mert azt hittük, hogy ahol sok ember van, ott talán majd megmenekülünk, de tévedtünk, mert Till gondolkodott, ismerte már a gondolataimat, és nem mellesleg, hogy mit csinálnak az eszetlen menekülők, így hát ő is a város felé vette az irányt csapatával.

Dimitrij vezette a bringás konvojt, nem figyelt eléggé, és túl gyorsan ment, nem tudtuk követni, elvesztettük őt… Ez hatalmas nagy baj volt!

Lelassítottunk, sokáig tájoltunk összevissza, és nem láttuk, hogy a hátunk mögül egy busz közeleg nagy sebességgel. Távolról ránk dudált, és amikor mellénk ért, megláttam Tillt az ablaknál, aki nagy vehemenciával integetett, és közben nagyon vigyorgott (túlságosan is), majd intetett a sofőrnek, Paulnak, és a busz egyre csak közeledett. Lesodort minket az útról, beleborultunk az árokba. A busz lefékezett, és visszatolatott. Fájt a fejem, és szédültem, de láttam, hogy leszállt Richard, és a hullámos hajú csávó. Az utóbbi Lénáért jött, Richard pedig értem; karjaiba vett és könnyes szemmel a nyakamba tette fejét, majd homlokon csókolt, és felvitt a buszra.

Nagyon fájt mindenem, annyira, hogy sírni sem tudtam, csak hüppögtem.

- Miért csináltad ezt? Mondd, miért? – Richard kétségbeesetten tekintgetett ide-oda, és könnycseppek folytak le az arcán.

- Miért sírsz szerelmem? – kérdeztem, de ő válasz helyett csak szorosan magához ölelt, és ringatott, majd minden elsötétült.

- Azt mondtad, hogy nem bántottak titeket! – szakított félbe a rendőrtiszt.

- Tudom, David! Hazudtam… - sóhajtottam szomorúan.

- De… miért?

- Hogy őket védjem. És ne kérdezd többször, hogy miért! – engedelmesen hallgatott, hogy folytathassam.

Amikor felébredtem, hírtelen nem tudtam, hogy miért vagyok egy buszon, és miért van mellettem egy férfi, de aztán minden beugrott. Elkezdtem mocorogni, mire az éberen alvó Richard rögtön felém fordult!

- Oh… hát fölébredtél! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Hogy érzed magad?

- Zsibbadtan.

- Addig örülj! – kurjantott hátra Till.

- Miért mondja ezt? – kezdtem félni.

- Ne ijedj meg – na, pont ettől ijed meg az ember, amikor ezt mondják neki -, de…

- Nyögd már ki! – türelmetlenkedtem.

- Nézz le a combodra… - sóhajtotta.

- Be van kötözve, de miért?

- Amikor a busz lesodort az útról, csúnyán elvágódtál, és az árokban lévő drótdarab felhasította a jobb combodat, de nem túl mélyen, csak nagyon vérzett, ezért össze kellett öltenem.

- Úristen! Mutasd már! – sürgettem. Hál’ Isten, nem volt olyan durva, ma már alig látszik. – És hol van az az eszement, aki rám küldte a buszt?!

- Engem keresel, Miss Szökdösős? – szólalt meg Till a busz elejéből, és már jött is hátra. - Jól vagy? – érdeklődött.

- Öhm… igen – most már aztán tényleg nem tudtam, mi járhat a fejében. Egyszer rám küldi a buszt, aztán meg aggódik értem…

- Akkor jó – válaszolta barátságosan, ami felettébb gyanús volt nekem -, nem akartam nagy bajt, ezek szerint nincs is. Ja, a bringáitokat, magunkkal hoztuk, de aztán kihajítottuk az út szélére, mert nagyon leamortizálódtak, remélem nem haragszol…

- De, eléggé! – kiabáltam vele, mert olyan jó bringa volt, szerettem.

- Az jó – és a hangja keményebbre váltott -, mert én is haragszom! Azt hittem, hogy már, hogy nem lesz több gondunk veled, erre tessék! Mi járt abban a kicsi fejedben, amikor ismét megszöktél?!

- Oh… csak az, hogy Lénát jól megkínoztátok, pedig ő igazán nem ártott nektek!

- Áh… innen fúj a szél! Jól sejtettem, hogy baj lesz abból, ha összeeresztünk titeket, és lám, igazam volt! Csakhogy ezt nem mi tettük, önszántából csinálta ezt a kicsi Léna, és aljas eszközökkel csalt el téged tőlünk. Nem bántottuk őt még annyira sem, mint téged! Hazudott!

- És szerinted kinek fogok hinni, a barátnőmnek vagy bűnözőknek?

- Higgy nekem! – szólalt meg Richard.

- Neked hinnék is, ha többet lettél volna ott, de mivel ez nincs így, nem tudhatod, hogy miket műveltek ott, miután te elmentél!

- De tudom! – ellenkezett Richard.

- Lássunk inkább egy olyasvalakit, aki mindig ott volt, és majd eldöntöm, hogy hiszek-e neki.

Till odahívta a csávót, akinek vállig érő haja volt. Megkérdeztem őt, és úgy láttam, hogy igazat mond. - Szóval vagy nagyon jól hazudik, vagy Léna hazudott.

- Léna nagyon menni akart, és kész! De téged sem akart nálunk hagyni, nem vitte volna rá a lélek…

- Áh… szóval te vagy Léna pártfogója, mint nekem Richard?

- Azért annyira nem… - célozgatott, de nem vettem fel.

- És hova megyünk? – szóltam ezúttal a mellettem ülőhöz, de helyette Till válaszolt.

- Egy kirándulást szerveztünk nektek, hogy jobban érezzétek magatokat, de jobb lett volna a hangulat, ha nem rontjátok el! – felelte Till elölről.

Egy újabb engedékenység, következményét lásd kicsivel később.

A hangjából ítélve készült az alkalomra, de elrontottuk… És itt van már megint az a rohadt bűntudat…

4. fejezet

- A kiránduláson gyakorlatilag semmi sem történt, egy tóhoz mentünk, és fürödtünk. A hangulat az elején nem volt az igazi, de a hét végére, főleg az utolsó nap nagyon jól éreztükmagunkat. Kicsivel több, mint egy egész hetet töltöttünk ott – magyaráztam a rendőrtisztnek, Davidnek.

- Akkor jó volt a hangulat nemde? – kérdezte.

- De, de nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni ezzel!

- Arra, hogyha jó volt a hangulat, mindenki kijött egymással, mért dobtad föl őket az egyik autópályai parkolóban? – Na, ezzel megfogott… - Elég szemét húzás volt, úgy gondolom, és nem tudom, hogy vélekednek rólad a többiek ezek után…

- Igazából nem tudom, miért tettem…

Kiálltunk egy parkolóba; Till-ék leszálltak, hogy bemenjenek a Lidl-be venni egy kis kaját.

- Te, Léna, most egyedül hagytak minket, akár meg is lóghatnánk! Elköthetnénk egy buszt vagy egy kamiont!

- Miért, te tudsz ehhez hasonlókat vezetni? – vont kérdőre.

- Nem, de azért megpróbálnám!

- Egyszerűen nem értelek téged! – kiáltott rám, és felém fordult.

- Most miért? – értetlenkedtem.

- Mert eddig mindenáron maradni akartál, most meg… elkötnél egy kamiont, pedig még vezetni sem tudod!

- Múlt éjszaka hallottam, hogy rólunk beszéltek, és valami olyasmiről, hogy elvinnének minket az országból. De miért? Hogy aztán örökké velünk maradjunk, mert egy idegen országban már nem tudnánk mit kezdeni, ha megszöknénk?!

- Én is ott ültem veled az ajtónál, de nem hallottam semmi ilyesmit. – mondta Léna.

- De én hallottam, és tisztán emlékszem rá, hogy mit mondtak. Azt mondta Till, hogy: Kimegyünk repülővel, és vannak ott ismerőseim, akik majd elintézik a problémánkat. Ezt itt mi nem tudtuk volna megtenni…

- Te nem vagy magadnál, én nem hallottam semmit, viszont azt észrevettem, hogy te tegnap este többször is máshol jártál agyilag. Szerintem csak képzelted! – Hát nem képzeltem!

- Tudom, mit hallottam! – fújtam a magamét, majd leszálltam a buszról.

Akkor valami ilyesmi gondolatok jártak a fejemben: Nem megyek én sehova, hogy ott majd kinyírassatok a haverjaitokkal, mert ti képtelenek vagytok rá! Legalább ti ölnétek meg minket, gyáva férgek! Mocskos bűnözők, azt hiszitek, én nem hallok semmit? Léna, nagy bajban vagyunk! Miért nem hiszel nekem?

Éreztem, hogy hajt valami, amiért meg kellett tennem, amit még nem tudtam, hogy mi lesz…

A Lidl egyik ablakánál leguggoltam, és óvatosan kémkedtem, hogy vajon merre járhatnak Richard-ék, majd hirtelen észrevettem, hogy már a kasszánál állnak, és mindjárt ők következnek. A szívem nagyon gyorsan vert, olyan erővel, hogy azt hittem kitör a bordáim közül… Valamit tennem kellett, méghozzá azonnal.

Gyors léptekkel, ámbár óvatosan haladtam be a szupermarketbe, nehogy meglásson bármelyikük is. Hívnom kell a rendőrséget! – gondoltam. – De hogyan? – és akkor rájöttem a megoldásra. Megláttam a hűtőpultot, elemeltem onnan egy Kinder tejszeletet, és óvatosan elindultam kifelé, hogy majd bejelezzenek a csipogók, jöjjenek a biztonságiak, és megmeneküljek a elrablóim kegyetlen terve elől.

A többiek nem rég mentek ki, már a busz felé tartottak, de Till megállt az ajtóban, és a sapkáját igazgatta. Menj már, menj már! Kockáztatnom kellett, mert nem tudhattam, hogy mikor veszik észre az eltűnésemet. Odamentem a sípoló micsodákhoz, átmenten köztük, és azok bejeleztek. Till egyből odakapta fejét a zajra, ezzel egy időben már jöttek a biztonságiak. Az arcán hírtelen rengeteg fajta érzelem jelent meg: düh, csalódás, bánat… és szemével ezt üzente nekem: Hogy tehetted ezt?

Föltettem a kezem, eldobtam a tejszeletet, majd megbilincseltek. Till csak bámult, nem mozdult. Ekkor egy biztonsági őr felismerte őt (nem rég mondták be, hogy őket gyanúsítják a legutóbbi rablással kapcsolatban), és azt kiáltotta a többieknek, hogy nézzék át a környéket, mert a társai is itt lehetnek. Istenem, Till, ha akkor elmentél volna… - Na, ezért nem jó, ha a bűnöző és az áldozat közeli viszonyban állnak!

Kivezettek mindkettőnket az áruházból, és a parkolóban már ott voltak a többiek megbilincselve. Richard kivételével mindegyikük megvetett azért, amiért elárultam őket, és igazuk is volt, de már késő… Richard… az ő arcán olyan dolgok voltak, amiket még elmagyarázni sem tudok.

- Képzeld csak el David, hogy az a lány, akit te megszerettél, és rábíztál ezernyi titkot, most elárult téged sunyi módon. Az az arckifejezés örökre beleégett az agyamba… és még lehet, hogy a tiédbe is. Láttad, nem, ahogy néztek rám?

- Láttam… és nem akarom, hogy még egyszer találkozzál velük, nem akarom, hogy még jobban fájjon neked!

- Lénát is letartóztattátok – mondtam, szinte már csak magamnak. – Az arcuk… - könnycseppek gördültek le az enyémen.

- Miért? – kérdezte Till elfojtott hangon.

- Hallottam, amiről tegnap beszéltetek a szomszédos szobában, hogy elvisztek minket innen, és vannak ismerőseid, akik elintézik a problémáitokat! Meg akartatok öletni minket! – vádoltam.

- Te bolond lány! - kiáltott már kétségbeesetten. – Félreértetted az egészet.

- Mi? – nem hittem el, amit mondott. – Ezt nem lehet félreérteni!

- Pedig neked sikerült! Azért vittünk volna ki külföldre, Las Vegasba, mert ott nem ismernek minket, jól szórakozhattunk volna, és ha oda került volna a sor, Richard megkérte volna a kezedet, mert teljesen belézúgott! – Akkor ez volt a fura nézés mögött, hát ezt titkolta!

- Mi? Nem, az nem lehet! – remegtem a visszafojtott sírástól.

- Érted már? Vannak olyan ismerőseim ott, akik össze tudta volna adni titeket, elrejthettek volna, és hamis okmányokkal elláttak volna minket!

- Nem! Nem! Ez nem igaz! – térdeim elgyengültek, lerogytam a forró aszfaltra, ami égette a bőröm, de érdekelt, mert jól esett a testi fájdalom. - Nem, ez nem lehet! - Felnéztem Richardra, aki még elgyötörtebben nézett vissza rám, mint ez előtt. Tudta, hogy Till elmondta, amit ő meglepetésnek szánt. Odarohantam volna, hogy átöleljem, hogy még egyszer magamhoz szoríthassam, és bocsánatot kérhessek, amit nem kaptam volna. – Till! – néztem fel rá zokogva. – Till! – térden állva kúsztam felé, megpróbáltam fölkecmeregni, közben már David a hátam mögött állt, és segített fölállni. Egészen közel álltam Tillhez. – Till, én úgy sajnálom, nem tudtam!

- Balga leány, te, bolond! – sóhajtott, majd a hangja keményebb lett. - Ne kerülj még egyszer a szemem elé! – mondta megvető hangon, és már ment is volna a többiekhez, mire én megragadta pólóját, és visszatartottam.

- Ne, sajnálom! Kérlek, csak még egy pillanatot várj! – megállt. Fölemeltem megbilincselt kezeimet, és átemeltem a feje fölött, hogy megölelhessem. – Till, bocsájts meg nekem! Kérlek, kérlek… kérlek… - bömböltem, miközben a rendőrök lefejtettek róla. – Bocsájtsatok meg! – kiabáltam ismét a földről Richardnak és a többieknek, akiket egy sereg rendőr vezetett el. Richard még hátranézett, majd vissza, és lehajtott fejjel ment tovább. David fölkapart a földről, és beültetett egy rendőrautóba, elhajtottunk, és most itt vagyunk.

- Bocsájtsatok meg! Kérlek, kérlek bocsájtsatok meg! Bocsájtsatok meg! Bocsájtsatok meg! – motyogtam bele a világba, és közben zokogtam. Ez ment kb. egy órán keresztül, míg végre álomba sírtam magam, de előtte még azt sóhajtottam: Sajnálom!

Amikor felébredtem, még mindig a rendőrségen voltam, de már egy kis szobában, egy ágyon feküdtem, és velem szemben ült egy széken David.

- Holnap lesz a tárgyalás, neked is ott kell lenned, te leszel az egyik tanú, és majd a felvételt is lejátsszuk az esküdtszéknek – jelentette ki David.

- Látni akarom őket! – követeltem. – Látni akarom őt! – mondtam már lágyabban.

- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet!

- De én szeretném! – suttogtam. – Kérlek, intézd el ezt nekem!

Még aznap délután már arra vártam, hogy beengedjenek egy szobába, ahol majd beszélhetek velük; legalább Richarddal. David azt mondta, hogy lehet, hogy majd egyikőjük sem hajlandó beszélni velem, és ők erre nem kényszeríthetik a rabokat, fel kell készülnöm rá.

Végül beengedtek.

5. fejezet

- Szia Richard! – üdvözöltem, de féltem attól, ahogyan reagál.

- Szomorú vagyok, hogy ott a parkolóban nem búcsúztál el tőlem, de végül is most itt vagy! Köszönöm! Szia! – intett pát nekem.

- Nem búcsúzkodni jöttem! – makacsoltam meg magam, és próbáltam nem felvenni, amit mondott.

- Kár! – válaszolta flegmán.

- Mondd csak, hány éves vagy, hogy ilyen gyerekesen viselkedsz?

- Na és te? Áruló! – vádolt meg jogosan, és olyan érzés volt, mintha szíven döfött volna egy késsel, bár megtette volna, akkor most jobban érezném magam.

- Csak azért tettem, mert azt, hittem, hogy amiatt akartok kivinni minket külföldre, hogy ott majd másvalakivel meggyilkoltassatok, mert ti képtelenek lennétek megtenni, de aztán Till elmondta, hogy csak Vegasban vittetek volna el minket szórakozni, de akkor is félreérhetően mondta!

- Ne magyarázkodj, és mentegetőzz! Nem vagyok rá kíváncsi!

- Kérlek, bocsájts meg!

- Ha nem te árultál volna el, már megtettem volna, de tőled ez jobban fáj!

- Sosem fogsz nekem megbocsájtani? Bármit is teszek? – kérdeztem halkan, szinte már csak magamnak.

- Nem tudom… De most kérlek, hagyj magamra!

Egy őr kivezetett, majd egyenesen Davidhez indultam, hogy segítsen megtalálni a fiúk ügyvédjét vagy legalább az enyémmel hadd beszélhessek, kérdéseim voltak.

- És mégis minek akarsz vele találkozni? – érdeklődött.

- Szerinted?! Különben is, nem kell neked mindenről tudni!

- Áh… most már értem! Tudod, nyugodtan aludhatsz az irodámban ma éjszaka, üres lesz! – nem értettem, hogy ez, hogyan kapcsolódik ide. Nem értettem én most semmit, nem tudtam koncentrálni, mert Richard szavai, és nemtörődömsége mindent kiirtott belőlem, csupán egy kihalt belső maradt. - Holnap lesz a tárgyalás, ahol te leszel a tanú, és jobbnak látnám, ha ma éjszakára nem mennél haza!

- De miért nem beszélhetek legalább az én ügyvédemmel?

- Nem tudom, próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, mielőtt még te említetted volna, mert sejtettem, hogy ezt fogod kérni, de eddig csak falakba ütköztem, és nem tudom, hogy miért! – magyarázta. – Elvileg lehetővé kéne tenniük, hogy még a tárgyalás előtt beszélhess az ügyvédeddel! Itt valami sántít nekem!

Bevezetett az irodájába, ahol könyv, könyv hátán állt.

- Mennyi könyv… - ámultam el.

- Igen, de a 90%-uk Büntetőjogi Törvénykönyv különböző országokból, és államokból – mondta majd jelentőségteljesen rám nézett. Nem tudtam, hogy ezzel mit akarhat. – Na, ott a mosdó, ha kell, kint van egy portás, ha bármi baj van, nyugodtam szólj neki. Én ezennel távozok is, jó éjszakát!

- Helló! – intettem neki, majd bekilincselte az ajtót. Minden olyan gyorsan történt, még nem jutott el az agyamig, majd a nyelv kattanásával egy időben esett le, hogy David miért akarta, hogy az irodájában aludjak, és miért is nézett rám úgy, amikor azokról a könyvekről beszélt. Akkorát koppant, hogy az már fájt!

Hát persze! Ő nem akarja vagy nem tudja nekem megadni a konkrét választ, ami segíthet szeretett bűnözőimen, mert ő valamiért nem teheti, lehet, hogy meg van kötve a keze, de nem ért egyet ezekkel az eseményekkel. Úgy tűnik, hogy bármi áron leakarják csukni Till-éket, de ha ilyen furcsaságok zajlanak a háttérben, akkor talán még súlyosabbat is kiszabnának, még ha ezt nem is tehetnék meg. Ezért David megadja a lehetőset arra, hogy szembeszálljak ezzel az egyoldalúnak látszó dologgal, és ha elég ügyes vagyok, akkor még szerencsével is járhatok, akár megmenthetem hat ember életét, akik nem feltétlenül érdemlik meg, hogy életük végéig a sitten rohadjanak, pusztán olyan befolyásos emberek miatt, akiket kifosztottak! Persze, ha olyan érveket sorolnak fel, ami mellett az enyémek eltörpülnek, akkor fölöslegesen csináltam bármit is, de legalább megpróbáltam. De vajon az emberek mit fognak szólni, hogy én, akit elraboltak esetleg megpróbálok melléjük állni, és… Áh… köpök rá, hogy mit gondolnak! – mondtam ki hangosan az utolsó mondatot, és már neki is álltam a keresgélésnek. Az éjszaka folyamán több pohár kávéért is rohangáltam oda-vissza, de nem hiába!

Elvileg életfogytiglan névvel ellátott büntetést nem kaphatnak azért mert raboltak, ráadásul emberáldozatok nélkül, de lehet, hogy a rájuk kiszabott évek olyan soknak bizonyulnak, hogy akár életfogtiglan-nak is nevezhetnénk, mert annyit már nem élnének, de hivatalosan akkor sem az.

6. fejezet

Reggel David a könyvek fölött elaludva talált rám, azonnal felébresztett, és elküldött zuhanyozni. Mire visszaértem a széken várt rám a kedvenc fekete ruhám. Fölvettem, és mér indultunk is a bíróságra. Ott lementek a szokásos körök, majd engem is a tanúk padjára szólítottak. Megeskettek, az igazat, csakis a színtiszta igazat valljam. Lejátszották a felvételt, ami a kihallgató szobában készült, és a végén az ottani énemmel együtt hajtogattam halkan motyogva, hogy:

- Bocsájtsatok meg! Kérlek, kérlek bocsájtsatok meg! Bocsájtsatok meg! Bocsájtsatok meg! – és a végszónál felnéztem Till-ékre, akik megbilincselve ültek az első sorokban, és csak nézték, ahogy fekete szemfestékem egyre jobban elmosódik.

Majd visszaültem a helyemre. A tárgyalás végén az esküdtszék, és a bíró úgy határozott, hogy életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélik őket, mire én – mintha nem is én irányítottam volna a testem – fölálltam és csak annyit mondtam:

- Tiltakozom! – erre mindenki megdöbbenten nézett rám. – A halálra ítélés jogtalan! – kiáltottam.

- Kérem, üljön le, elutasítom a tiltakozását! – mondta a bíró, de én állva maradtam.

- És ugyan miért, ha jó tudom, akkor nekik nem jár halálbüntetés! Azt mondják, hogy a büntetés súlyának a bűntett súlyával kell arányban állania. Valamint a BTK kimondja, hogy ,, Aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett úgy vesz el mástól, hogy evégből valaki ellen erőszakot avagy élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz, illetőleg valakit öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyez, bűntettet követ el, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a rablást: különösen nagy, vagy ezt meghaladó értékre, jelentős értékre fegyveresen, bűnszövetségben vagy csoportosan, követik el." De ők életet nem oltottak ki, legfeljebb testi épséget kockáztattak, és nagy értéket raboltak, ezért halálbüntetés nem jár! És a másik: ,, 175/A. § (1) Aki mást személyi szabadságától erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, illetve védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotát kihasználva megfoszt, és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől teszi függővé, bűntettet követ el, az két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha az emberrablást: bűnszövetségben, fegyveresen, követik el. ” - a népeknek tátva maradt a szájuk, és az esküdtszék tagjai csak egymásra nézve tátogtak. Richard és a többiek is csatlakoztak a meglepett emberek sorához, David pedig szolidan mosolygott. – Köszönöm, hogy meghallhattak, ennyi volt! – és leültem. Zajongás támadt a teremben, de a bíró elcsitította az embereket, felolvasta az esküdtszék döntését, és a büntetés mégis életfogytiglan volt. – De miért? – kérdeztem.

- A tárgyalást berekesztem! – és vége volt, és a bíró már nem válaszolt a kérdésemre.

Bűnözőimet bilincsben vezették el, mire én kétségbeesetten néztem Davidre.

- Miért? - tátogtam, majd odajött hozzám.

- Látod? Tegnap megmondtam, hogy valami itt bűzlik! Hát ez volt az! Mindenképp le akarták csukni őket, és soha nem ereszteni!

- De a kiszabható évek alapján, már lehet, hogy nem jöttek volna ki!

- Akkor meg minek küszködsz? – kérdezte.

- Mert ott van az a „ Lehet ” szócska! Érted már? - magyaráztam kétségbeesetten.

- Sajnálom Natalie, itt már nem tudsz mit tenni! – tette a kezét a vállamra, de én hamar leráztam magamról, és kirohantam a tárgyalóteremből, majd az épületből; útközben Léna mellett is elsuhantam, mondani akart valami, de nem fordultam vissza. Csak el akartam menekülni a világ elől, valami nyugodt helyre, ahol csak én vagyok, és kitalálhatok valamit erre a problémára. De nem kellett messzire mennem, mert még az épületben megláttam egy papírt, amin az állt: „ Börtönőröket keresünk! ” Egyből egy új terv körvonalazódott meg bennem, és már rohantam is, hogy meglátogassam egy maszkos ismerősömet. Nem vártam se buszra, se semmire, csak futottam egészen az ismerősöm házáig, majd őrül módjára kezdtem el dörömbölni. Beengedett, és elmondtam neki, hogy szükségem lenne a segítségére, át kéne alakítania úgy, hogy nem ismerhessenek föl, mire értetlen képet vágott, ezért kénytelen voltam elmondani az egész történetet.

Másnap reggelre már el is készült az új énem, és Miranda elvitt egy haverjához, aki okmányirodában dolgozik, és megcsinálja a papírokat nekem és a fiúknak egy pillanat alatt. Miranda elmondta a srácnak, hogy miért és mire lenne szükségem.

Az okmányok elkészültek egy óra alatt, és Miranda kitett a börtönnél.

- Nagyon köszönöm! El sem tudod hinni, hogy mennyire hálás vagyok neked ezért!

- Ugyan, de majd küldj nekem képeslapot, ha megérkeztetek! – nevetett, és én megöleltem.

- Köszönöm még egyszer! – hálálkodtam. – És ne feledd, én nem jártam sem a te közeledben sem pedig az ismerősödében!

- Igenis, értettem! – tisztelgett. – Sok szerencsét! – mondta. Bevágtam a kocsi ajtaját, és azzal elhajtott.

Ideje volt bemennem a börtönbe, és jelentkeznem az állásra Elisabeth Richradston néven. Teljesen új külsővel, és névvel, valamint egy kipolírozott önéletrajzzal egy pillanat felvettek, és már meg is kaptam az éjszakás műszakot. Először úgy tervezték, hogy lesz mellettem mára egy kisegítő, de neki sajnos el kellett mennie, de én és az önéletrajzom megnyugtatta őt, hogy nem lesz semmi baj (legalább is velem).

Miután a másik őr elment, a biztonsági kamerák valamiért meghibásodtak, és az összes fény kialudt, így nem láthatták, hogy hogyan szöktek meg Till bandájának tagjai, de én tudom: egyszerűen. És hogy hogyan: az új börtönőr, aki csak álnevén Elisabeth, kinyitotta a cellák ajtaját és kiengedte őket.

- Hé, Richard! Min töröd annyira a fejed? – szóltam oda a sötétben gubbasztó férfinak, aki persze a hangom hallatán felugrott örömében, és a rácshoz szaladt, de csalódnia kellett, mert ő nem azt látta meg, aki várt. – Pedig én Natalie vagyok, hiába nem annak látszik! – válaszoltam a gondolatára, mire Till is a rácshoz jött. – Helló, Till! Jó téged újra látni, főleg úgy, hogy most nem vagy annyira elutasító! – mosolyogtam, majd a zseblámpával megvilágítottam a zárat, és kinyitottam a hozzátartozó kulccsal.

Richard kijött a rácsok mogul, nyomában Till-lel, és megállt előttem.

- Az nem lehet, hogy te vagy Natalie, máshogy nézel ki! – hitetlenkedett.

- Tudod vannak ismerőseim, ahogy nektek is, és manapság egy jó maszkművész szinte bármit csinálhat belőled, de ha még mindig nem hiszel nekem, akkor segítek! – Két tenyerem közé fogtam Richard arcát majd megcsókoltam az arcát, úgy ahogy ott a fürdőszobában tettem, miután lerészegedtem. – Emlékszel, azt mondtad nekem, hogy úgy kedvelsz, mintha a húgod lennék vagy valami olyasmi. Én úgy tippelem, hogy inkább az olyasmid vagyok! – mondtam, majd az ajkait vettem célba, és lám, emlékezett rám.

Olyan hevesen és lendülettel csókolt meg, mint még soha, és a hátam mögött lévő falhoz préselt. Szívverésem a háromszorosára gyorsult, lassan elvesztettem a józan eszemet, de volt még annyi erőm, hogy odanyújtottam Tillnek a kulcsokat és a zseblámpát, hogy szabadítsa ki a többieket, míg én Richarddal foglalkozom.

Amikor Till visszatért a többiekkel, még mindig úgy voltunk, mint ahogy ott hagyott minket, a falnak préselődve, egymásba gabalyodva.

- Na, jól van! – választott szét minket. - Erre később is ráértek! Natalie, ez után mi a terv.

- Oh… ja, hogy az! – tértem vissza a fölre. – Menjünk ki a börtön melletti sikátorba, és ott majd elmondom! – fölkaptam a vállamra a sporttáskát, amiben a papírok, és az álruhák voltak. Csendben kiosontunk, senki nem vett észre, majd a sikátorba mentünk. – Itt vannak a ruháitok! – osztottam ki őket egyenként, majd elővettem a maszkokat. Először Richardra adtam föl, majd Tillre és végül mindenki átváltozott; majdnem olyan tökéletes munkát végeztem, mint Miranda, de ezzel sem volt semmi baj. – Richard, téged mostantól Peter Smith- nek hívnak – mondtam, és megcsókoltam, majd tovább haladtam. – Till, te James Smith vagy, Richard bátyja – majd tiszta szívből megöleltem, és átadtam a papírokat mindenkinek, egy repülőjeggyel együtt.

- Azt ugye tudod, hogy te most nagy bajban vagy?! – kezdte Till. – A bűntársunk lettél!

- Nem én, hanem Elisabeth Richardson! – nevettem. – Én Natalie vagyok, aki a nagy megrázkódtatás után szeretne kikapcsolódni egy kicsit Las Vegasban. Amiről pedig nem tudnak az az, hogy Natalie meglátogatja Till-lék ismerősét, aki majd segíteni tud a problémáinkon – magyaráztam, és levettem a maszkomat. – A repülőjegyek az okiratok között vannak, és az új neveiteken, nekem persze maradt a régi. Áh, és épp most érkezett meg a taxink, beszállás!

A taxiban ülve Till megszólalt:

- Ez okos volt! – dicsért meg. – Nem is tudom, hogyan köszönhetjük meg ezt neked!

- Sehogy! – legyintettem. – Mondjuk úgy, hogy egy baráti szívesség volt cserében az elmúlt két-három hét incidensei miatt! – mosolyogtam. – Így most tiszta lappal indíthatunk!

Epilógus

Szerencsésen megérkeztünk Las Vegasba, ahol felkerestük Till ismerőseit, és mindenki visszavette az eredeti nevét, csak más személyazonossággal, mert nem tetszett nekik az új nevük – mondjuk nekem sem. – Később egy hatalmas összeget nyertünk egy kaszinóban, amiből vettünk egy magánrepülőt, amely képes helyből felszállni, és egy hatalmas telket egy óriási házzal, amiben mindenki kényelmesen elférhet, és egy nagy repülőgép garázs is épül oda, így már nem kellett aggódni a sok biztonsági ellenőrzés miatt.

Richard tervei is valóra váltak, habár nem úgy, ahogy elsőre tervezte, mert annál sokkal jobban sült el. Egy kis esküvővel, ahol Till volt mindkettőnk tanúja, összeházasodtunk, és én mostantól Mrs. Richard Andersen vagyok, de férjemnek, és barátainak megmaradtam a nagyszájú Natalienak.

Küldtem képeslapot Mirandának, ahogyan ígértem, és Lénának is, de neki egy különleges üzenettel:

„ Itt vagyok most egy helyen, melyet akkor veszélyesnek hittem, néhány olyan emberrel, akikkel pengeélen táncoltam!

Üdvözlettel: Mrs. Magas, sötétbarna hajú, zöld szemű pasas és hőn szeretett emberei, mind a hat

Ui.: Mondd meg az orosz barátodnak, Dimitrij-nek, hogy kóstolja meg a finn vodkát is, mert nagyon finom; és még azt is, hogy piszok helyes! És, ha esetleg Mrs. Adonisz lennél, akkor majd írj erre a címre. ”

Hát így végződött a története annak a lánynak, aki veszélyes játékot játszott, de mégis győzött és most valahol ott van a felhők között; habár sokszor állt a bukás szélén, táncolt már a penge élén, de talpán sebek nincsenek, és most már nem is lesznek!

VÉGE

Jogi információk: http://www.parlament.hu/irom37/19067/19067.pdf

Saját történetek

2014. június 22., vasárnap

Őrület

Nyugalom

Nem tudom

20131008

2012. június 23., szombat

Pengeélen - Veszélyes játék