2. fejezet

Megjegyzés: Sok idő után újra itt egy fejezet. Aki olvassa, rájöhet arra, hogy a fejezet elején és a végén kissé eltérő a stílus, ennek az az oka, hogy nagyon sokat hagytam ki. De végül is összehoztam, ez a lényeg! :) 

     Néhány nap múlva már egészen jól tűrtem a folyamatos szárazságot, és a megaláztatást, ami a szolgaságommal járt. Lefekvéshez készülődtem, amikor mintha Noah hangját hallottam volna a fejemben, s engem szólongatott volna.

- Ki van ott? - kérdeztem hangosan.

- Én vagyok az, Noah! Hogy s mint? - a hangja vidám volt, mégis… volt benne valami aggasztó, valamit titkolhat…

- Hát semmi különös, örülök, hogy hallak! Mi van Ryannel? Jól van? Most ott van? Mit csinál? – Szinte már meg sem döbbentem azon, hogy ilyen furcsaságok történnek velem: valaki, jó messziről beszélget velem úgy, hogy egy MÁSIK VILÁGBAN vagyok.

- Öhm… - habozott - most éppen alszik, de ha gondolod fölébreszthetem!

- Ne, hadd aludjon csak, majd máskor beszélek vele! – valahogy képtelen lettem volna beszélni vele.

- Hát jó! Figyelj, már dolgozunk a terven, hogy hogyan hozhatnánk vissza, és már nagyjából tudjuk hogyan öljük meg a bátyádat, szóval kitartás! - bíztatott. - Ja, és még valami! - hosszú szünet következett, és már azt hittem, hogy megszakadt a vonal, de végül belekezdett. - Jobbat érdemelnél Ryannél!

- Ez meg mit jelentsen? - Hogy érti?

- Á, hagyjuk! Nem mondtam semmit, csak össze-vissza beszélek mostanában!

- Miért, mi történt veled mostanában?

- Ez… egy hosszútörténet…

- Ez meg egy hosszú éjszaka, és már kurvára magányos vagyok, szóval dumcsizzunk! - javasoltam.

- Hát jó! - és elkezdte mesélni, hogy Ő meg Sarah milyen jól megvoltak, ám egyszer csak, nem olyan régen, valamin nagyon összeveszetek és szakítottak.

- Oh… nagyon sajnálom! Pedig aranyosak voltatok!

- Pont úgy, ahogy ti Ryannel! - sóhajtotta.

- Na most már elég ebből! - kiáltottam. - Mi ketten még most is jól megvagyunk, szeretjük egymást!

- Abban sosem kételkedtem, hogy szereted Ryant!

- De mi? Ryan már nem szeret engem??? Ezt honnan veszed? Mond el, amit tudsz, bármit!!! Ne szórakozz velem!

- Te meg kivel beszélsz? - szólalt meg hirtelen Jasmine.

- Á, semmi - legyintettem a vaksötétben -, csak tudod unatkozom!

- Értem - hagyta rám, és távozott, bár majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy tudja, mi történik.

- A bátyád csaja? - röhögcsélt a fejemben Noah.

- Igen az! - nevettem, de aztán eszembe jutott, amit mondott. - Szóval mi van Ryannel?

- Mindjárt elpárolog a szentelt víz! Majd még holnap beszélünk, ígérem elmondom! Szia! Aludj jól! - megszakadt a vonal.

- Szia - sóhajtottam.

Nem értem miről beszél Noah! Mi lehet Ryannel, ami miatt azt hiszi, nem szeret már engem a kék szemű? Holnap kiszedem belőle, annyi szent!

Zaklatottan tértem nyugovóra, és ez még álmomban is követett. Mindenféle lidércek kergettek, menekültem volna, de Ryan visszatartott, és feléjük hajított… Az utolsó pillanatban viszont Noah ugrott elém, és mentett meg.

Mégis mit jelentsen ez? Ryan elárult volna? - Mindig is jók voltak a megérzéseim, és volt, mikor megálmodtam dolgokat. Vajon ez az álom igaz volt, kedvesen elárult volna? - És volt még valami, amire csak jó néhány órával a felkelésem után figyeltem fel. Volt valami Noah, a megmentőm szemében, ami aggasztott. Nem árulás, inkább tartózkodás; a hírtelen közelsége, ugyanolyan gyorsan is távozott.

- Hé, drága húgocskám! Gyorsabban kapkodd a szép lábaidat, mert ha rajtad múlna, már biztosan éhen haltam volna! - kiáltott rám Evariszt.

Könnyű azt mondani, nem olyan egyszerű egy fene tudja milyen lénnyel - aki mellesleg már halott - a hátadon rohangászni!

Amíg én itt szenvedtem, azon járt az agyam, vajon mi lehet Ryannel. Na, és Noahval? – Kezdtem aggódni, túlságosan érdekel Noah, ami azért ennyire nem kéne, hogy érdekeljen…

Noah

- Józanodj már ki! - ordítottam Elisabeth barátjával, Ryannel. - Azt persze már nem tudhatom biztosan, hogy Ryan még a barátnőjének tartja-e Elisabethtet, de szerintem már nem. Hogy mondjam meg annak a szegény lánynak, hogy a barátja, akiért oly sok mindent föláldozott - még a saját életét is -, hogy megcsalta?

- Téged mégis ki kérdezett?? - Másnaposságán még néhány sörrel akart segíteni, no meg vagy 20 liter tejjel, aminek már a felét biztosan bevedelte, és ettől csak még kezelhetetlenebb lett.

- Te, Drake! - súgtam az ittas bátyjának. - Mit kéne csinálnom vele? Na, és Elisabethtel?

- Fogalmam sincs! - jött a válasz, ami nem igazán segített ebben a helyzetben. - Szegény lány ezt nem érdemli meg… De muszáj lesz elmondani neki! Jaj, úgy örültem, hogy az én szoknyapecér öcsém végre talált valaki rendes lányt, erre mit csinál... hát megcsalja…

- Azt hittem, nem töri össze! - csóváltam a fejem. - Ma beszélni fogok Elisabethtel, elmondom, mit tett Ryan!

- De óvatosan mondd, ne borítsd ki nagyon!

- Hát… könnyű azt mondani! - forgattam a szemem. - De kíméletes leszek.

Néhány óra múlva rászántam magam a beszélgetésre, és nagyjából a szöveget is kitaláltam. Hát lássunk hozzá!

- Noah? Te vagy az? Szia! Jaj, már azt hittem, sosem hívsz fel! Na, mondjad már!!! - követelte Elisabeth.

- Szia! Biztosan hallani akarod? - kérdeztem rá sokat sejtetően.

- Bármi is az, tudni akarom! - csökönyösködött. Mindig is erősnek akarta mutatni magát, és valamilyen szinten az is, de ez lehet, hogy sok lenne így neki…

- Ryan… miután te elmentél, elindult sétálni, és egész éjjel haza sem jött. Másnap, mikor hazaért részeg volt, és egy… - nagyot nyeltem - egy lánnyal állított be. – Hát basszus, ez pont hogy nem kíméletes volt, inkább nyers.

- Szóval... - lihegte - megcsalt… - ezt inkább állította, mint sem kérdezte.

- Igen - feleltem halkan.

- A kibaszott életbe! Ezt nem hiszem el! Ha visszamegyek, én nem tudom mit csinálok vele, de az biztos, hogy nem lesz számára kellemes! Először is leborotválom a haját, aztán lehúzom a körmét, és a kezét sós citromlébe mártom!!! - dühöngött. Bevallom, kicsit félelmetes tud lenni néha. - Bocs, csak ez a hely…

- Semmi baj! De figyelj, Ryan is segíteni fog a kiszabadításodban, és nem szeretném, ha még ott vesznétek össze!

- Majd türtőztetem magam! - hallottam Elisabeth hangjában, hogy eléggé csalódott, de nem lesz öngyilkos, mint még két évvel ezelőtt. Bár a jelenlegi állapotában, tökmindegy…

- Ja, és hamarosan megyünk érted! - jelentettem ki az örömhírt.

- Hmm… Ez elég tág fogalom, de azért ad egy kis reményt. – Hallottam, hogy nem igazán dobja föl ez a csekély kis napsugár ott a sötétben, de megmakacsolta magát, és rég nem hallott boldogsággal folytatta. - Ez fantasztikus! Imádlak!!! De… - ha engem kérdeznek, akkor nagyon elgondolkodott azon, hogy kimondja-e, amit szeretne - vigyázzatok magatokra! És Noah!

- Igen?

- Egy angyal vagy! - mosolygott, hallottam.

- Ezt most sértésnek vegyem? - viccelődtem.

- Nem! Abszolút nem! Hálával tartozom neked! – mondta. – Köszönöm!

- Hát nincs mit! Sajna most mennem kell, fogy a szentelt víz! Nem túl sokára találkozunk, és ígérem, hazaviszlek!

- Vigyél! Szia!

Basszus, most jutott el az agyamig! Azt mondtam, én viszem haza, ez nem úgy tűnhet, mintha… á, e mögött csak barátság van!

Elisabeth

Sok-sok napja már, hogy utoljára beszéltem Noah-val, kezdek aggódni… - merengtem az éjszakában egy fa tövében. Gondolkodásomból távolról érkező léptek zaja riasztott föl. Hátrafordultam, és egy magas férfi alakot láttam közeledni, majd mikor ideért leült mellém.

   - Szia, Vencentinus vagyok!

   - Öhm… Szia, én Elisabeth! Hogy-hogy itt, miért, és egyáltalán ki vagy te? Nem ismerlek.

   - Hát persze, hogy nem, sőt valószínű, hogy még nem is hallottál rólam, én viszont annál többet tudok rólad, ám csöppet sem eleget. Annyit tudok, hogy te egy roppantul mazochista lány vagy, feláldozni magad egy olyan férfiért, aki megcsal, s aztán egy másikat angyalnak titulálni, mert jönne megmenteni téged?! Kicsi lány ébresztő, ez itt a valóságos rémálom, innen nincs menekvés! – Bár rettentően illúziórombolónak érzetem amit mondott, mégsem vágott úgy mellkasba. És, hogy miért? Volt benne valami különleges, és nem olyan, mint Ryanben vagy akár Noah -ban. Nem, valami egészen más volt, mégis elkeserítően hasonló. A hangja mintha mély és nyugodt álomba akarna ringatni. Ő olyan embernek tűnik még így ismeretlenül is, akiben megbízhatok. Nem bántana, annál inkább védene.

Amint visszazökkentem a valóságba így szóltam:

     - Basszus, te ilyeneket honnan veszel? És hogy mondhatsz ilyet? Honnan tudsz ilyen sokat rólam? És én mért nem tudok semmit rólad?

     - A szomszéd szobában lakom, és sok mindent áthallok; nem reménykedem már a menekülésben, én több mint 200 éve itt vagyok; és veled ellentétben sok ismerősöm van – a legutóbbit nem bántásnak szántam, majd idővel neked is lesznek barátaid.

     - Oh, oké. – Köpni-nyelni nem tudtam. – Ha már ilyen sokat tudsz rólam, magadról is elárulhatnál legalább annyi információt, mint amennyit rólam tudsz.

     - Legyen – sóhajtott – hosszú még az éjszaka. Én 1765 februárjában születtem Dél-Franciaországban, és nem sokkal ez után átköltöztünk Németországba. Huszonhárom évesen haltam meg születési rendellenesség miatt. Földi világon elkövetett bűneim miatt pokolra jutottam, ám ott egy idő után túl jónak bizonyultam, s így átkerültem ebbe a világba. Több, mint 200 éve szolgálom a bátyádat – sóhajtotta gondterhesen.

- Te szegény…

- Ja, nekem mondod! – nevetett már kínjában.

A nevetése igazán szívderítő volt. Egy, a semmiből jövő fény megvilágított az arcát, és majdnem leesett az állam a helyéről. Ha Ryannek nem is, de neki aztán angyali arca volt… Sötét-szőke haja van és kéke-zöld szeme.

- Azt a mindenit! – mormogtam.

- Mondtál valamit? – kérdezte.

- Öhm, semmit. – Fura volt, mert biztos hallotta, amit mondtam, de udvariasságból nem hozta föl. Ryan már biztosan kérdekett volna testi adottságaival, míg Vencentinus csak csendben maradt – jó,majdnem csendben. – Voltak testvéreid? – kérdeztem a mellettem ülőt.

- Igen, egy húgom, de ő még élt akkor, mikor én meghaltam; szerencsére ő nem szenvedett abban a nyavalyában, mint én. Remélem, boldog volt, amíg élt. – Olyan szomorúság lakozik a szívében, ami még az enyémet is fölülmúlta. Teljesen összeszorult a szívem…

- Hallod, ez még nekem is fájt! – mondtam ki meggondolatlanul, a szám elé kaptam a kezem, így még jobban fölhívtam a figyelmet véletlenül kimondott szavaimra.

- Sajnálom, nem akartam, hogy e-miatt te is rosszul érezd magad.

- Na, most meg bűntudatot keltettél bennem!

Elkezdett nevetni, megint azon a vidám hangján. – Még neked van bűntudatod? – nevetett tovább. – Na gyere ide te, kis bűntudatos! – ölelt magához. Minden pillanatot élveztem, amit a karjai közt tölthettem, de mint minden jónak, ennek is vége kellett, hogy legyen. S a vég nem volt más, mint Jasmine.

- Ejnye, már el is felejtettük Ryant? – topogott mellettünk. Nem gondoltam volna… Na tünés aludni! – lökdösött egészen hazáig. – Aludjatok a saját szobátokban, pihenjétek ki magatokat,holnap nagyon sok munkátok lesz. Alvás! - lökdösött be egyenként az ajtónkon, de valahol mélyen a jó szándék vezérelte.

Miután elment, néhány perccel később kopogást hallottam Vencentinus felőli faltól. Kikeltem az ágyból, és a fülemet a falra tapasztottam, és vigyorogtam.

- Lizbeth! – szólított egy számomra idegen becenéven.

- Igen?

- Folytatjuk a beszélgetést? – kérdezte minden hátsószándék nélkül. (Tudom, hogy nem volt benne semmi rossz.)

- Hogyan?

Csavarozás szerű hangokat hallottam, és szinte láthatatlan 50x50-es kisajtó nyílt le, és már át is mászott.

- Hát így! – mosolygott.

- Mióta van ez itt? – kérdeztem.

- Nem tudom. Komolyan nem. Csak megtaláltam.

Az éjszaka egy kis részében folytattuk a beszélgetést. Főleg ő kérdezett Noah -ról, Ryanről, családomról, hogyan kerültem ide (pontosabban elmesélve) és hasonlók. Amikor meg már elálmosodtam, jó éjszakát kívánva elköszönt, majd minden olyan volt, mintha csak egy álom lett volna találkozásunk.