Az Időutazó 19. fejezet

     - Nem fogsz már felébredni! - mondta könnyed szomorúsággal a hangjában. - Külsőleg nem tudnak felébreszteni!

     A következő pillanatban Evariszt halványulni kezdett, majd idővel végleg eltűnt.

     Nem tudom, hogyan történhetett, ez egyszerűen képtelenség! Hogy tűnt el, hisz ő maga is azt mondta, hogy nem lehet őt eltűntetni és engem felébreszteni, de most, mintha kezdenék a valóság felé menni…

     - Most már jól vagy? - kérdezte hirtelen Ryan.

     - Igen - miközben beszéltem, valami vas ízűt éreztem ajkaimon, megnyaltam azt, és vér íze volt. - Mi ez? - nyaltam meg ismét a számat.

     - A bátyád vére - jelentette ki a kékszemű egyszerűen. - Amikor elkezdtél rángatózni, akkor már sejtettem, hogy baj van, de arra gondoltam, hogy lehet, hogy csak rémálmod van, ezért megpróbáltalak felébreszteni, de nem reagáltál semmire. Ekkor kétségbeestem, és amikor segítségért kiáltottál, egyenesen megrémültem. Aztán valahogy eljutottam odáig, hogy lehet, valamelyik bukott angyal csinálja ezt veled, és arra a következtetésre jutottam, hogy a bátyád lehet, ezért adtam neked egy kis bukott angyal vért. És bevált! - büszkélkedett.

     - Köszönöm! - motyogtam. - Mennyi az idő?

     - Hamarosan indulnunk kell.

     - Ne már! Alig aludtam! - panaszkodtam.

     - Én se sokkal többet, de majd a vonaton alszunk - erre bólintottam, majd elkezdtem készülődni.

     Öt perc múlva már indulásra készen ácsorogtam a sátrak előtt. A fiúk gyorsan elpakoltak, és már el is indultunk.

     Ólmos súly telepedett a szemhájamra, és a lábaim is alig bírták, így az út nagy részét vánszorogva tettem meg. A cél felé közeledve, egyre többször botladoztam, majd elterültem a nedves talajon, és nem is tudtam fölkelni. Végül Ryan - aki szintén fáradt volt - nagy nehezen felkapart, és a karjaiban vitt tovább. Én megpróbáltam ellenkezni, de az nem volt elég, hogy elmében tovább akartam folytatni az utat, mert lábaim cserbenhagytak.

    

    Még, ha a buszra nem is tudtam felszállni segítség nélkül, de legalább a buszmegállótól az állomásig sikerült elvergődnöm, és a vonatra is föltudtam szállni egyedül.

    

     A vonat elindulása után nem sokkal megjelent a kalauz, de szerencsére normális ember volt, nem olyan, mint idefelé.

     - Menetjegyeket kérem! - szólalt meg a nő. Noah odaadta mind a négyünk jegyét, azt a nő lekezelte, és már tovább is ment.

     Kisvártatva Ryan megtörte a csendet: - Ha nem haragszotok, akkor én most alszok egy kicsit! - szólt Sarahnak és barátjának. - Elisabeth, szerintem neked sem ártana egy kis alvás!

     - Lehet - mondtam, de mielőtt álomra hajtottam volna fejemet, behúztam a fülke ajtaját,és visszaültem kedvesem mellé.

     - Gyere! - mondta, és fölkínálta a vállát, hogy azon aludjak. Én ellenkezés nélkül ráhajtottam a fejem. Megkell jegyezni, hogy nagyon kényelmes volt a ,,párnám".

     Ásított egyet, majd a fejemre támasztotta arcát, és hamarosan elaludt, ezt a cselekedetét én is követtem, így már ketten szunyáltunk.

Sarah

  

     - Te, ezekkel mi történhetett? - kérdezte Noah. - Talán túl mozgalmas volt az éjszaka - arcát kacér mosoly terítette be.

     - Jaj, menny má'! - védtem meg az előttem ülőket. - Talán nem tudtak aludni…

     - Talán ne légy ennyire naiv! - forgatta világosbarna szemeit. - Te is láttad, hogy amikor megérkeztünk a nyaralónkba, akkor ők kint maradtak és smároltak. Na szerinted, akkor miért voltak fáradtak?! - tette fel a költői kérdést kötözködőn.

     - Amennyire megismertem Elisabethtet, nem hiszem, hogy az történt volna, amire gondolsz!

     - Muszáj mindig ellenem lenned? Ah, mindegy! - legyintett, majd magához ölelt. - Te olyan jó ember vagy! - sóhajtott. - A sokadik járókelőt is képes lennél megvédeni, és mellette érvelni.

      - Ezt most bóknak vegyem?

      - Abszolúte! - vigyorgott Noah.

      Hosszú-hosszú percek múlva Noah így szólt:

      - Olyan aranyosak! Jól néznek ki együtt! - mosolya kedves volt. - Még általánosban el sem tudtam volna képzelni, hogy ők összejönnének, de most tökéletesek. Ryan is egy kicsit megváltozott, és Elisabeth sem gyilkol mindig a tekintetével, amikor dühös - nevette el a magát a mellettem ülő fiú.

      - Tényleg aranyosak - támogattam Noah előbbi mondatát. - Jó volt ez a kirándulás, köszönöm, hogy elhoztál! - hálálkodtam.

      - Ugyan - legyintett -, nincs mit! Örülök, hogy jól érezted magad!

      Hamarosan Elisabeth ébredezni kezdett, és mintha Ryan összelenne kötve a mellette ülővel, szinte egyszerre ébredtek fel.

Elisabeth                      

      Mikor kinyitottam a szemeim, két fürkésző szempárt pillantottam meg magammal szemben, de nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy Sarah és Noah az.

      - Helló - köszöntem fáradtan.

      Ryan felemelte arcát a fejem búbjáról, és Ő is köszönt.

      - Merre járunk? - kérdeztem, miután kitekintettem az ablakon, de nem tudtam megállapítani hollétünket.

      - Nem rég hagytuk el Gödöllőt - szólt kedvesen Sarah, mire bólintottam.

      - Hogy nem vettem észre? - kérdeztem kedvesen, mégis szarkasztikusan inkább magamtól, mint a közönségtől.

      - Jól aludtál? - kérdezte tőlem hirtelen Ryan.

      - Igen - feleltem. - Köszönöm kérdésedet! Te?

      - Én is, nem zargatott a bátyád! - szája sarkában egy gúnyos mosoly kezdett kibontakozni.

      - Eh… - párbeszédünk után, szinte halálos csend telepedett a fülkére.

      Az út további részében is csend honolt a kis térben, míg végre megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Gyorsan elbúcsúztunk egymástól, és mindenki sietett hazafelé.

      Ryan és én, éppen elértünk egy buszt, ami hamar hazafuvarozott minket.

    

      - Otthon, édes otthon! - mondtam, mikor mindketten a lakásban voltunk.

      - Így van, édes Elisabethem! - motyogta halkan, és megsimította az arcom. - Sajnálom, hogy megtöröm örömödet, de hívnunk kéne Hollus atyát, és mialatt ideér: kipakolni, s mikor itt van: megcsinálni a medálokat. Csak aztán ejtőzhetünk.

      - Hah… rendben. Hívom az atyát! - sóhajtottam, mire önelégült mosoly jelent meg az arcán.

      - Halló? - szólalt meg egy idős hang a telefon túloldaláról.

      - Hollus atya? Én Elisabeth vagyok. Csak azért hívom, mert megvan, ami kell.

      - Rendben. És van egy jó hírem, találtam medálokat, amik pont megfelelőek! Mikorra értek ide? - kérdezte.

      - Nos… - kezdtem bele. - Az a helyzet, hogy Evariszt és egy másik bukott angyal nagyon ránk van állva, és ha elhagyjuk a házat, akkor hamar ránk találnak, és…

      - Jól van, megyek! - vágott közbe. Elmondtam neki a címet, és azt mondta, hogy húsz perc és itt lesz.

     Letettem a telefont.

     - Húsz percünk van! - vetettem oda Ryannek.

     Amíg én pakoltam, Ryan a konyhában ücsörgött és evett.

     Hihetetlen, hogy ennyire lusta! - bosszankodtam magamban. - Pedig direkt megkértem, hogy pakoljon el! Ráadásul negyedóra múlva itt az atya, és Ryan nem valami gyors pakolás terén.

      Kimentem a konyhába, és az ablakon kibámuló Ryan a háta mögé lopakodtam, és a fülébe suttogtam:

      - Ideje lenne már pakolni! - Valójában nem volt ijesztő a hangom, csak mivel nem számított rám, ezért kiejtette a kezéből a májkrémes kenyeret, ami pofára is esett.

      - Most nézd meg mit csináltál! - ripakodott rám, mire én elcsendesítettem.

      Először folytatni akartam a vitát, de végül visszafogtam magam.

      - Légy szíves pakolj el, ha szeretnéd, segítek, csak haladjunk már! - fojtattam lágy hangon, amitől meglepődött.

      - Jó, akkor menjünk - sóhajtotta.

      Azzal elindultunk Ryan szobája felé. Amikor az ajtóhoz értünk, Ő illedelmesen előre engedett, ezt megköszöntem, majd lehuppantam az ágyára, a hátizsákja mellé. Ő is leült mellém, és elkezdte kipakolni a táskáját.

      Miután végeztünk a szennyes tartóba való kosárra dobással, már csak a tisztán maradt ruhákat kellett elrakni.

      - Hé! - kiáltott fel. - Hol van alsógatyám?

      - Mégis honnan kéne tudnom? Nem vettem el! Mégis mit kezdenék vele? - kezdtem felemelni a hangom.

      - Ki tudja? - kérdezte kajánsággal a hangjában.

      - Na jó, ezt most hagyd abba! - kicsit mordan feleltem, mert fáradt voltam, és nyűgös.

      - És ha nem, akkor mi lesz?

      Ujjaimra rátekertem néhány fekete, göndörödő tincset, és jó erősen húzni kezdtem. Meg sem nyikkant, tűrte egy darabig, viszont egy idő után, jobban csillogtak kék szemei, mint az normális esetben lett volna. Most már fejével követte a húzásom irányt, míg végül elterült az ágyon.

      - Oké, oké! - emelt fel egy kéznél lévő fehér pólót - amit mellesleg nagyon imádtam -, és a megadás jeleként lobogtatni kezdte.

      - Helyes! - örvendeztem győzelmem miatt. - Az alsógatyára visszatérve, lehet, hogy a szennyseben van? - kérdeztem flegmán.

      Ryant azonban már nem érdekelte tovább ez a téma, valami más foglalkoztatta. Látszott rajta, hogy elgondolkodott. Végül üres hátizsákját a sarokba vágta, és morgolódva kiment a szobából. Utána mentem, de mikor kérdeztem, választ nem hallatott.

      - Jaj, ne csináld már! - kérleltem, de semmi jel nem utalt arra, hogy megadná magát.

      Ennek meg mi a baja? Az egyik pillanatban még tök jó kedve volt, aztán talán eszébe jutott valami, és bevágta a durcit...

      Ekkor megszólalt a csengő.

      Az ajtóhoz lépdeltem, és kinyitottam azt, hogy a látogató beljebb fáradhasson.

     - Dicsértessék! - köszöntünk Ryannel egyszerre, mire a fiú haragos szemeit rám villantotta.

     Mit csináltam? - éretlenkedtem magamban, majd megrántottam a vállaimat, és követtem az atyát a nappali felé.

     Leültünk a dohányzóasztal köré, és Hollus atya magyarázni kezdett.

     - Elmondom mi lesz a dolgunk! - kezdte a mesélést. - Sajnos csak két medált találtam, de az nektek pont jó lesz.

     Elővett egy apró tasakocskát, és kirázogatta belőle a két ezüst medált. Igazán szépek voltak.

     Az atya egy-egy apró, kinyitható szívet a kezünkbe nyomott, és kezdetét vette a munka.

     Nem volt túl bonyolult a művelet. Miután a medálokat szentelt vízben megáztattuk, azt rászárítottuk, utána beleöntöttük a két bukott angyal véréből annyit, hogy a medál megteljen, majd elkezdtük égetni a vért. - Szörnyű szaga volt, majdnem elhánytam magam, de végül sikerült elfojtani az ingert. - Öt-öt perc égetés után készen lettek a medálok, és mindketten felvettük azt.

     - Rendben van - mondta Hollus. - A lényeg, hogy sohase vegyétek le, mert hogyha itt ólálkodnak körülöttetek, akkor egy pillanat alatt lecsaphatnak rátok, és annak nem lesz jó vége. Természetesen, ha rajtatok van a medál akkor nem tudnak megölni, és közetlen bántani titeket, de ha elég ideig vannak a közeletekben, akkor biztosan találnak valami kis kaput, amivel kijátszatják a védelmet. Remélem megértettétek! - nézett ránk az atya. Ryan is és én is bólintottunk.

    Az idős férfi hamarosan távozott.

    Még több óra múlva is égett vérszag terjengett a lakásban, azért minden ablakot kinyitottam, hogy mihamarabb eltűnjön ez a förtelem.

    A két medállal a nyakunkban álltunk, és nem mozdultunk.

    Mégis mi baja lehet Ryannek? Az, hogy legyőztem? Ugyan már!

     - Mi a baj? - kérdeztem értetlenül. Mivel nem válaszolt, folytattam. - Az, hogy legyőztelek? Ugyan már, ne légy ennyire gyerekes!

     - Nem, egyáltalán nem az a baj, csak még mindig nem megy ki a fejemből, hogy Marcus hogyan nézett rád, és ez zavar! - erre egy kicsit meghökkentem, amit nyilván Ő is látott, ezért folytatta. -  Persze nem akarlak tárgyiasítani és kisajátítani, csak tudni akarom, hogy te is szeretsz-e, mert ha nem, akkor nem akarom rád erőltetni magam. Ha neked Marcus kell…

     - Ezt mégis honnan veszed? - léptem közelebb hozzá.

     - Nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy megadtad a számodat neki.

     - Csak azért, mert megkért rá, de én nem akarok kikezdeni vele, és nem adnám neki oda magam! - Ryan mélyen a szemembe nézett és kutakodott az igazság után.

     - Az lehet, hogy jól néz ki - folytattam -, de nekem ő nem kéne! Higgy nekem, csak te kellesz! - kétségbe esve néztem a szemeibe. - Én csak téged szeretlek! - a könnyeim lassan folydogálni kezdtek sápatag arcomon. - Még mindig nem hiszel nekem? - kiabáltam kétségbeesetten, mert arcán semmilyen érzelmet nem láttam.

     - Nem tudom, mit higgyek! - hajtotta le a fejét. - Tudod, elég furcsa volt, és attól a pillanattól kezdve nem hagy nyugtot nekem ez a téma.

     - Miért nem hiszel bennem?! - sírtam hisztérikusan.

     Nem válaszolt a kérdésemre.

     Néhány perc gondolkodás után megszólalt: - Megyek sétálni, majd jövök! - azzal kiment az ajtómon, és becsapta maga után.

     - Miért kételkedik, miért hagyott itt? - menthetetlenül zokogtam. - Nem hagyhat itt örökre!

     Elvánszorogtam a kanapéig, és felhúzott térdekkel ücsörögtem tovább.

     - Nem hagyhat itt! Ryan, gyere vissza! - kiabáltam a már sötét nappaliban. - Gyere vissza! Gyere vissza! - hajtogattam ezt mondatot, miközben ledőltem a párnákra. A hangom egyre halkult, már csak motyogás lett belőle. - Gyere vissza!

     Talán még alvás közben is kérleltem, mert egyszer csak megszólalt.

     - Itt vagyok! - erre a hangra hirtelen kipattantak a szemeim, és mikor megláttam Ryant, egyből a nyakába ugrottam, és szorosan öleltem magamhoz. - Jól van, semmi baj! - simogatta meg a hajam. - Most már itt vagyok! 

     - Miért hagytál itt csak úgy? - kérdeztem.

     Föltápászkodott guggoló helyzetből, és leült mellém a kanapéra.

     Látszott rajta, hogy bűntudata van, tudta, hogy hülyeséget csinált. Ahogy ismerem, majd elkezd mentegetőzni, vagy mást hibáztatni, de Ő a világért sem fogja beismerni azt, hogy hibázott.

     Lehajtotta a fejét, és szóra nyitotta a száját.

Az Időutazó 18. fejezet

     A fehér fényből lassan kivált két test. Az egyik a bátyám volt, a másik: Jasmine.

     - No, lám! - kiáltott fel. - Kit látnak szemeim?! - kérdezte cinikus hangon Evariszt. - Az én drága hugicám, és szerelme. Milyen édes… - mosolygott. Ám ebben a mosolyban minden volt, csak az nem ami kellett volna.

     A kést még időben elrejtettem, hogy nehogy meglássák, de ha harcra kerül sor, akkor legyen némi esélyünk - még akkor is, ha igencsak csekély.

      - Miért jöttél? - kérdeztem ridegen.

      - Jaj, ez a sok miért… Úgy érzem nem kell, hogy válaszoljak neked.

      - Akkor tán rosszul érzed! - magam sem értem, hogy mi ütött belém. Meg akarok halni?! - Mit akarsz?

      - Csak egy kicsit beszélgetni - mondta nyugodtan a bátyám.

      - Akkor beszéljünk! - szólalt meg Ryan a háttérből. - Csak essünk túl rajta! - morogta.

      - Hol a jó modor? Különben is, téged ki kérdezett? Tanuld meg, itt te nem számítasz! - tromfolta le Evariszt Ryant.

      Az utóbbi bekussolt, és csöndben leült az ágy szélére.

      - Nos… Beszéljünk a jövődről - szólalt meg újra Evariszt. - Ugye tudod, hogy egy év és kilenc hónapod van hátra, és utána kénytelen leszel velem élni.

      - Tudom - morogtam. Egy cseppent sem volt ínyemre, hogy ezt felemlegeti.

      - Kérlek, kicsit boldogabban! - próbált vidítani. - Nem lesz az olyan rossz! Legalább többet látjuk egymást - erre megforgattam a szemem.

      Ami valljuk be, nem volt jó ötlet, mert megláttam Jasminet, aki éppen Ryant simogatja. Sajnos kontrolálhatatlanul elöntött a düh.

     - Tűnj el onnan! - ordítottam Jasminere. - Nem hallottad, te ribanc?! - a bukott angyal elsétált Ryan mellől, és fenyegetően lépkedett felém. 

     - Honnan veszed a bátorságot, hogy megszólíts? - sziszegte a nő.

     - Huh… itt valaki nagyon-nagyra tartja magát - grimaszoltam.

     Nekem totál elment az eszem. Mi a szar ütött belém? Ez nem is én vagyok! Valami nem stimmel…

     Gyanakvón Evarisztra sandítottam, aki gonosz mosolyra húzta szája szélét.

     - Te nem vagy más, csak egy ember! - az utolsó szót undorral ejtette ki száján Jasmine. - Ti, annyira el vagytok szállva magatoktól…

     - Talán nem beszéltem volna veled így, ha nem kezdesz ki a barátommal, aki láthatóan szorult helyzetben volt!

     - De élvezte! - mondta a nő, aki közelebb lépett.

     Itt a nagy alkalom! Valahogyan megkell vágnom.

     A kést az alkaromhoz szorítottam, így kevésbé látszott.

     Jasmine elég közel ért, hogy támadhassak, és Evariszt ne tudjon elég gyorsan cselekedni. Erősen megszorítottam a penge markolatát, visszafordítottam a kést támadó helyzetbe, és hirtelen lecsaptam. Az oldalából vér folyt. Gyorsan előkaptam az egyik vizes flakont, és a folyó vér útjába tettem, s vártam, hogy a műanyag megteljen. - Mindezt Evariszt tágra nyílt szemekkel nézte végig. Teljesen lefagyott.

     A nő, látszólag elég szarul volt, és miután az üveg megtelt az 1/5-éig, rácsavartam a kupakját.

    Ám a néma örömködés csak pár pillanatig tartott.

    Újra a bátyámra pillantottam, aki már csöppet sem mosolygott, sőt végtelenül dühös volt. A következő pillanatban, az agyam lezsibbadt. A kés kicsúszott a kezemből, és majdnem beleállt a lábfejembe.

    Az fejemet tompa zúgás töltötte be, és nem láttam rendesen, a szemem előtt apró foltok jelentek meg.

    Annyit még láttam, hogy amíg Evariszt velem volt elfoglalva, addig Ryan elsompolygott a késért, elővett még egy flakont, és - hihetetlen - észrevétlenül a bátyám közelébe került, megvágta a kezét. - Ami ennél is furább, ezt egy darabig észre sem vette. - A műanyagban kb. 1dl vér volt, Ryan gyorsan rátekerte a tetőt, és a következő pillanatban egy hatalmas pofont kapott Evariszttól. - Egy olyan pofont, amitől a szoba másik felébe csúszott át.

    - Alattomos emberek! Fúj! - köpködött.

    Átkarolta Jasmine derekát, és eltűntek. Evariszt távozásával a furcsa érzés is megszűnt. Odarohantam Ryanhez.

    - Ryan, hallasz? - kérdeztem, mellette térdelve.

    - Ja, de nemsokára majd nem foglak.

    - Mi? - a hangomban rémület volt.

    - Nagyon bevertem a fejem, s ettől elálmosodtam, de ne félj, erős fából faragtak - amint befejezte a mondatot, szemei rögtön lecsukódtak. De az, hogy nyugodtan lélegzett, megnyugtatott.

    Nagy nehezen felvonszoltam az ágyunkra, és elfektettem. Én is ledőltem mellé. A feje a vállamra dőlt, de nem zavart; később én is a vállára döntöttem a fejem. A plafont bámulva zakatolt az agyam. Arra gondoltam, hogy: jelenleg biztonságban vagyunk, mert az elkövetkező két órában, nem valószínű, hogy visszajönnek.

    Üres tekintetem, lassan lyukat vájt a plafonba.

    Mikor Noah és Sarah megérkeztek, testhelyzetemen, s tekintetemen nem változtattam; a vérrel töltött flakonok a földön hevertek. - Szerintem erre a képre én is nagyot néztem volna, nemhogy a két szobatársunk…

    - Minden rendben? - aggodalmaskodott Noah.

    - Hát… - gondolkodtam, hogy mi lenne a megfelelő válasz. - Ja - felhúzta egyik szemöldökét, de nem szólalt meg, hagyta a fenébe az egészet.

    Sarah és barátja leültek a Tv elé, és egészen délig azt nézték. Én eközben még mindig a plafont bámultam, és vártam, hogy Ryan fölébredjen.

    Mikor már az ismerőseink az ebédet készítették, Ryan mutatott némi életjelet. Lassan kinyitotta szemeit, körül nézet, majd rám emelte tekintetét.

    - Jól vagy? - kérdezte tőlem.

    - Én igen, és te?

    - Hát - elgondolkozott, majd folytatta - a fejem még fáj, de nem vészes, megmaradok - viccelődött.

     - Akkor jó - mosolyodtam el, mire Ő is boldogabbnak tűnt.

     - És megvan a vérük! - örömködött halkan, nehogy Noahék meghallják.

     - Így van! - mondtam boldogan. - Viszont kéne szereznünk ezüst medálokat, méghozzá - elkeztem számolni magamban - tizenegyet.

     - Az nem semmi! És mégis honnan szerzünk ennyit, nincs a bőrünk alatt pénz! Még jó, hogy csak ezüst, és nem arany!

     - Megoldjuk, és kész!

     Felkeltem Ryan mellől, és elraktam a vérrel töltött flakonokat.

     - Hogy van a fejed? - kérdeztem kicsit később, mikor már végeztem a hátizsákba pakolással.      

     - Megmaradok - mondta ismét nem túl bőbeszédűen, és ez az hangulat a nap további részében is megmaradt.

     Kissé szomorú voltam, mert Ryan szinte tudomást sem vett rólam - amit nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki -, és ez nagyon fájt. Lehet, hogy nem akart bántani, és az még valószínűbb, hogy ebbe semmit sem kell beleképzelni, csak én vagyok olyan, hogy mindent a szívemre veszek.

     Estére már elértem azt az szintet, ahol már nem bírtam tovább, de nem akartam hangot adni ennek, ezért kimentem, és elkeztem sétálgatni. Elhagytam a fényt és a biztonságot, és elindultam egy ösvényen, ami messze vitt a háztól, egészen az erdő belsejébe, de még mielőtt elindultam volna még messzebbre, ráébredtem, micsoda baromságot készülök most csinálni, ezért megtorpantam, sarkon fordultam, és siettem vissza a fény felé. Szerencsére jól tudok tájékozódni még sötétben is, így mikor kiértem a rengetegből, egyből Ryan karjaiba futottam - valószínűleg engem keresett.

    - Beléd mégis mi a fene ütött, meg vagy húzatva?! Még fényes nappal is veszélyben vagyunk, nemhogy az éjszaka kellős közepén!

    - Sajnálom, én csak… - mentegetőztem.

    - Ne próbálj meg mentegetőzni! - kiabált velem, de hangjából nem düh, hanem kétségbe esés áradt. - A frászt hoztad rám, azt hittem elmentél, és nem is látlak többé, mert az a pszichopata bátyád megöl! Van fogalmad róla mennyire aggódtam?! - miután befejezte mondanivalóját, szorosan magához ölet, és a fülembe suttogta: - Még egyszer ne csinálj ilyet! - válaszként szorítottam az ölelésen.

    - Ryan - erre kicsit eltol magától az illető, hogy a szembe nézhessen -, olyan jó illatod van! - csúszott ki a számon.

    - Köszönöm, a tiéd is isteni! - szagolt a nyakamba.

    Kezemet elvettem a hátáról, és megfogtam az arcát. Valójában nem tudom, miért tettem, de egyszerűen késztetést éreztem rá. Hüvelykujjammal végig simítottam a járomcsontját, mutatóujjammal a füle előtti részt, majd kisujjammal az alsóállkapcsánál fejeztem be arca feltérképezését. Nem sokkal később, tenyereimet a fiú nyakára csúsztattam, amitől kissé meglepődött, és megbűvölve álltam, mikor ujjaim alatt éreztem szívverésének ritmusát.

    Ryan nemsokára a derekamra tette az egyik kezét, és elkezdett befelé terelni.

    Megvolt az esti ceremónia, ami zuhanyzásból állt, és beszáguldottam a paplan alá, ahol jó meleg várt. Vágyódva bújtam Ryan mellé, aki örömmel fogadta közeledésemet, és összefűzte ujjait az enyémeimmel. Így lebegtünk át az ébrenlétből, a kellemes álomba.

  

    Másnap reggel Ryan korán ébresztett, és jelezve, hogy Noahék még alszanak, csendben kivonszolt a napsütötte rétre. - Normális esetben utálom, ha reggel arra kell ébrednem, hogy süt a nap, de most ez egészen más. 

    - Játszunk! - szólalt meg mikor már elég távol értünk a háztól, és már egészen közel jártunk az erdőhöz.

    Fenyegetőzve lépkedett felém, kezeit a derekam felé nyújtotta, így tudtam, hogy mire készül: meg akar csikizni, és a hajnali nap fényében megcsillantak gyönyörű, kék szemei. A csapás nem maradhatott el, így nemsokára már az oldalamon játszottak ujjai, ami miatt sikongattam és nevettem.

    Amikor abbahagyta kínzásomat, szembefordított magával, és megfogta hideg kezeimet.

    - Van valami - kezdte -, amit régóta elszerettem volna mondani, és gondolom neked is fontos, de eddig mindig megzavartak - bólintottam, majd kissé félénken újra szóra nyitotta halványrózsaszín száját. - Amikor először találkoztunk újra sok-sok év után, akkor eleinte el sem hittem, hogy te vagy az, de amikor felém rohantál, hogy eltérítsd a kést, megpillantottam barna szemeidet, amiben hatalmas tűz és akarat volt, egyből fölismertelek - mosolyodott el, de a következő pillanatban el is komorult. -  Tudod, amikor a kés a mellkasodba szúródott, akkor azt hittem, örökre elvesztettelek, pedig még csak most találkoztunk újra. Annyira fájt, hogy el sem tudom mondani neked, és amikor egyik pillanatban még haldokoltál, aztán hirtelen kinyitottad szemeidet, nem is hittem el, arra gondoltam, csak hallucinálok, de szerencsére még ma is itt vagy. Itt vagy, hogy eltudjak mondani neked valamit, mégpedig: szörnyű kínszenvedéssel jár, mikor látom, hogy bajod esik, vagy csak egyszerűen érzem, hogy nincs minden rendben, mintha amikor neked fáj, akkor nekem is fájna - erre megértően bólintottam, hiszen én is nagyon jól tudtam, hogy mit érezhet ilyenkor. - És valami még fontosabb: En… kedvellek téged!

    - Gyönyörűen mondtad Kedves Ryanem! Magam sem mondhattam volna szebben: Kedvellek téged! - suttogtam. Láttam, örül amiért viszonzott ez az érzelem, és nem lököm el magamtól ezt ,,rossz fiút", de én nem csak egyszerűen kedvelem, hanem mindennél jobban szeretem.

     Elengedte ujjaimat, és szorosan magához ölelt, ajkait nyakamhoz közel tette, és azt suttogta: Szeretlek! - Majd egy csókot nyomott az ütőerem közelébe, és tovább lélegzett a nyakamba.

     Ezt a hangulatot nem törte meg senki és semmi - bár ez még nem az igazi vallomás volt -, ám sok idő után megszólaltam:

     - Be kéne mennünk! - mondtam.

     - Jól van! - karolta át a derekamat, és szorosan egymás mellett lépkedtünk a ház felé.

     - Hol a jó büdös fenében voltatok, majd' halálra aggódtam magam miattatok?! - fogadott bennünket Noah. - El kéne indulnunk, gyerünk, pakoljatok össze! - a parancs szerint cselekedtünk, és negyed óra múlva úton is voltunk. 

     Nevetgélve sétáltunk a turista útvonalon, mikor valahonnan neszt hallottunk, és Ryan meg Én, fülünket hegyezve torpantunk meg. Mint utóbb kiderült, csak egy mókus ijesztett ránk, de hát az ember nem lehet elég óvatos, ha dühödt bukott angyalok pályáznak rá, bár lehet, hogy ez inkább már paranoia.

     A nap további részében mindenegyes zajra összerezzentünk, és már búvóhelyet keresgéltünk a szemünkkel. Este mikor már mindenki visszavonult a sátrába, ismét zajokat hallottunk, de nekem olyan érzésem támadt, mintha most tényleg félnünk kellene.

     - Ryan - szólítottam meg a fiút -, gyorsan megkell csinálni azokat a medálokat, mert az őrületbe kergetjük így magu - a mondatot már nem tudtam befejezni, mert iszonyatos fejfájás tört rám. - Au! - kiáltottam fel fájdalmasan, és a kezemet a fejemre szorítottam, de nem használt.

     - Mi a baj? - kérdezte Ryan, és szemeiben hatalmas pánik volt.

     - A fejem! - sikítottam, de Noahék nem hallhatták. - Ez nem - tartottam egy kis szünetet - nem normális! Biztosan a bátyámék. Au! - kiáltottam most már fájdalmasabban.

     Ryan próbált rajtam segíteni, de nem tudott. Végül amikor már az ölében ringatott, és hideg kezét a homlokomra rakta, valamilyen csoda folytán sikerül álomba merülnöm, és ott némiképp tompult a fájdalom.   

     - Meghalsz édes hugicám!  - szólt Evariszt. - Ha kell álmodban nyírlak ki! És ne várd, hogy majd gyorsan végzek veled, nem ám, majd lassan öllek meg, hogy szenvedj és még a kis barátod is ott lesz, hogy mindezt az első sorból nézhesse végig! - nevetett fenyegetően. - De addig is: jó fejfájást!

     - Te rohadék, húzzál már a fejemből! - ordítottam álmomban.

     - Innen nem tudsz engem elűzni, és nincs, aki megmenthetne, mert Ryan nem tudja, hogy épp rémálmod van, szóval egészen reggelig élvezhetjük a másik társaságát! - röhögött őrült módjára.

     - Segítség! - kiáltottam, remélve, hogy Ryan esetleg meghallja és fölébreszt vagy akármi, csak hadd menekülhessek innen.

Az Időutazó 17. fejezet

    Lágy suttogást hallottam, és meleg, nagy tenyerek simogatását éreztem a hátamon. A suttogást hamarosan halk dúdolás váltotta fel. Az egyik kedvenc számát mormogta Ryan. Emlékszem, még általánosban tetszett meg neki - vagy legalább úgy tűnt - ez a Beatles szám.

     Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, és fejemet fölemeltem a mellkasáról, és végig mértem a mellettem fekvő srácot. - Úgy tűnik egész éjszaka így aludtunk, amit természetesen nem is bánok. - Balkezemet a hasán pihentettem.

     - Jó reggelt, Csipkerózsika! - köszöntött. - Sokáig aludtál, lehet vagy reggel hat óra - mosolygott.

     - Mióta vagy ébren? - kérdeztem.

     - Nem sokkal előtted ébredtem fel, és röstellem, hogy felébresztettelek. Szívesen néztem volna még, ahogy alszol.

     Morgott és háborgott Ryan gyomra, ételt követelt. - Erre elmosolyodtam.

     - Mit szólnál, ha ennénk valamit, mielőtt elröhögöm magam - ajánlottam fel neki, ezt a zseniálisnak tűnő ötletet.

     - Csak ne nevess! - adta a megbántottat.

     Nem is tudom mi ütött belém, de engedtem a vágynak, és a tenyerem az arcára tettem. Megsimogattam azt, és a fekete hajába túrtam. Mire észbe kaptam, már kaján vigyor terítette be gyermeki arcát. Próbáltam nem foglalkozni ezzel, és elengedtem, majd újra visszafeküdtem.

     Bár Ryan eleinte mosolygott, mostanra elkomorodott.

     - Sajnálom - jelentette ki.

     - Mégis mit? - fordultam felé.

     - Azt, hogy az előbb… , hogy is mondjam? Nem kinevettelek, talán, hogy… Mindegy is. - sokáig csak csendben feküdtünk, de később Ryan megszólalt: - Úgy tudom, Noah hozott egy serpenyőt és még szalonnát is, mi pedig hoztunk üres zsemlét, szóval… - nem fejezte be a mondatot, de én máris megnyaltam a számat, és rábólintottam a tervére.

      Szerencsére volt hivatalos tűzrakóhely, így már csak némi fát kellett szerezni. Ryan elment az utóbbiért. Én addig kicsempésztem a serpenyőt és a szalonnát Noah hátizsákjából.

      Mire Ryan visszatért, én már beletettem a sütőedénybe, a zsebkésemmel felvagdosott szalonnát. Összeraktuk a fákat, és a közelemben sertepertélő férfiú meggyújtotta azokat.

      Vártunk egy kicsit, és elég forró lett a serpenyő, hogy megsüthessük a husikát. És bár semmi különös nem volt, mégis olyan rossz érzésem támadt. Ezt Ryannel is megosztottam.

      - Vajon miért lehet? - kérdeztem, miközben a másik oldalára forgattam a serpenyőben lévő ételt. A fenséges illat gyorsan terjengett a levegőben, ami fel is keltette az útitársainkat. 

      - Talán csak paranoia - találgatott.

      - Ne mondd, hogy nem érzed ezt, vagy, hogy nincs egy csöppnyi rossz előérzeted!

      - Sajnos van, de ezzel próbáltalak nyugtatni téged és magamat.

      - Ez nagyon jó, csak azzal nem megyünk semmire, ha palástoljuk a rosszat, tenni is kell ellene valamit.

      - De így nem lehet élni! Még a végén minden apró zajtól megfogunk ijedni! - hangosodott fel, de én rögtön csendre intettem.

      - Nem ez a megfelelő alkalom erre - mutattam a két ismerős emberre.

     

      - Jó reggelt! - ásított Sarah.

      - Nektek is! - köszöntünk együtt a szerelmemmel. - Mert az, kár is tagadni. - gondoltam. - Tényleg szeretem Őt.

      - Az - mutatott a kezemben lévő tárgyra - az én serpenyőm? - kérdezte, mire én bólintottam. - És az én szalonnám? - ezt már viccesebb hangon mondta. Erre is bólintottam, majd válaszoltam neki:

      - Ez meg a mi zsemlénk! - mutattam a zacskó tartalmára, amit Ryan már korábban idehozott.

      - Szóval közös reggeli - jelentette ki Noah. Mosoly díszítette arcomat, mivel amit mondott kétféle képpen is lehetett értelmezni, és ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy ezt ő is jól tudta.

      Amikor elkészültek a fincsi szendvicsek - tényleg azok voltak, pedig csak szalonna volt bennük -, mindenki nekiállt enni. Elégedettség ült ki a körülöttem lévők arcára, tehát nem csak nekem ízlik. Sarah szavakba is öntötte ízlelőbimbói boldogságát:

      - Ez NAGYON finom!!! - mondta teli szájjal. Noah és Ryan bólogattak.

      - Na, ennek örülök, bár ez nem az érdemem, én csak megsütöttem.

      A reggeli után sietve összepakoltunk, és már útnak is indultunk. - Körübelül fél nyolc lehetett.

      Utunkat tovább tarkították a dombok és völgyek.

      Régen voltam már ennyit a szabadban. - Tényleg nagyon régen lehetett, mert az utóbbi időkben nem igazán kirándultam az Evariszt veszély miatt, és régebben azért nem, mert a depresszió mély mocsarában lubickoltam. Apámmal sem nagyon kirándultam - mivel öt éve már nem is találkoztunk. - Talán Ryannek igaza van, és meg kéne látogatnom a szüleimet, de valahogy semmi kedvem nincs hozzá. Pedig már nagyon esedékes lenne…

      - Szótlan vagy! - zökkentett ki a gondolatmenetemből a mellettem sétáló Adonisz. - Mert nekem kétség kívül az volt. Mondhat bárki, bármit.

      - Csak elgondolkodtam - mondtam.

      - És miről, ha szabad kérdeznem?

      - Arról, hogy lehet, igazad van.

      - Most éppen miben? - kérdezte öntelt hangon, erre vágtam egy grimaszt.

      - Nem is tudom… meg kéne látogatnom a szüleimet.

      - Na, végre! - könnyebbült meg. - Már azt hittem, hogy szégyellsz a családod előtt!

      - Ugyan már! A családomat szégyellem előled!

      - Jaaj! Olyan kis butus vagy! - cirógatta meg az arccsontomat. - Tudod, hogy még az sem érdekelne, ha utálnának, nekem csak te számítasz! - lágyan elmosolyodtam, és köszönet volt a szememben, amit Ryan is észrevett.

       Meglepett, hogy ilyet mondott, de örültem neki. Élveztem a szeretetét. Attól viszont féltem, hogy Ő nem érzi az enyémet. Vagy talán túlreagálom ezt az egészet?

     

       - Nem bírom tovább! - roskadt le a nedves földre Sarah.

       - Mi baj? - aggodalmaskodott Noah.

       - Nagyon elfáradtam! - sóhajtotta. - Már tegnap sem ment nagyon a túra, és ma még jobban fáj a lábam.

       A vékony, ám úgy tűnik jó erőben lévő srác, lekapta a hátizsákját, feladta azt is Sarahra, majd a lányt felkapta a hátára.

       - Így ni! - mondta elégedetten.

       - Nem is tudtam, hogy ilyen jó erőben van! - súgtam Ryannek.

       - Mostanában megerősödött, de ne aggódj, nem a szteroidok miatt - szólt vissza ugyan olyan halkan, mint én szóltam hozzá.

 

       Már jó ideje cipelte Noah, a barátnőjét, és úgy látszik meg sem kottyant neki.

      - Erre én is képes lennék, ha úgy hozza a helyzet! - mondta Ryan furcsa hangon. (Mintha azt akarná bizonyítani, hogy Ő is olyan erős, sőt még erősebb is.) Bólintottam, csak, hogy Ő boldog legyen.

      Ryan hamarosan hozzáért a kezemhez, és tudatta velem, hogy szeretné megfogni. Engedtem neki, és összefűztük az ujjainkat. - Az Ő keze meleg volt, és puha, az enyém pedig hideg - és szerinte puha.

      Így, hogy egymás kezét fogtuk, nem volt olyan nehéz a séta. 

     Hosszas küzdelem után úgy tűnt, hamarosan megérkezünk. - Nem tudtam, mennyit sétáltunk a két nap alatt, de biztos, hogy nem volt piskóta.

     - Már csak 1-2 km - szuszogta Noah, és letette barátnőjét, aki az út alatt egyszer el is bóbiskolt egy rövid időre, majd átadta a hátizsákját Noahnak. 

     A nap ismét gyorsan elszállt, és a fényességet, meleget adó, most alábukott. Ismét sötétség vett körül minket, de megnyugtató volt, hogy hamarosan fedél lesz a fejünk fölött.

   

     Húsz perc séta után valami épületet véltünk felfedezni. Hamarosan egészen kivehető volt, és a végül már a tornácon álltunk, Noah a kulcsokat kereste. - Még csak az kéne, hogy ne tudjunk bejutni! - festettem az ördögöt a falra. - Unalmamban felpillantottam az égre, és bár az erdőben voltunk, és fák valamennyire takartak, mégis annyi csillag világított felettünk, hogy egyből elfogott a biztonságérzet. Úgy éreztem, ők itt vannak, figyelnek és vigyáznak ránk.

     Kellemes melegség töltötte el a szívemet, mikor Ryan átkarolta a derekamat, és együtt néztük a csillagokat. - Szerencsére Sarah és Noah már bent voltak, így remélni tudtam, hogy nem zavarnak meg bennünket, és ezt a romantikus pillanatot. A nagy vallomás most is elmaradt, pedig ez igazán tökéletes lakalom lett volna. Nem akartam én kezdeni, de valami mást viszont akartam: szavak nélkül tudatni, hogy mennyire szeretem.

     Ryan elé álltam, és Ő ismét megfogta a kezeimet. Felnéztem rá, Ő pedig lehajtotta a fejét, és ajkait az enyéimhez közelítette. Én lábujjhegyre álltam, és vártam, hogy megcsókoljon. - Egyszer már csókolóztunk, de az egy kicsit más volt, és nem is ennyire bensőséges. - Meleg, puha ajkai elérték az enyémet, és hosszan nem engedték. A testem minden porcikája bizsergett. Ryan szorosan magához húzott, és nagyon úgy nézett ki, hogy soha többé nem enged el - amit nem is bántam. - Szívünk hevesen vert, és illatától teljesen megborzongtam.

Elengedtem kezeit, és az enyémet a nyakába akasztottam, az övé átcsúszott a derekamra, és bilincsbe zárt. Csókunk hevesebbé vált, teli volt vággyal, de mégis óvatos és lágy volt.

     Lassan elengedett, és a szemeimbe nézett. Már épp szóra nyitotta volna száját, mikor valaki köhintett. - Esküszöm, hogy az egész világ az igazság és velünk ellen szövetkezett.

     - Igen? - kérdeztem.

     - Szabad a fürdő - jelentette ki félénken Sarah.

     - Köszönjük! - mondta Ryan kedvesen. - Menj zuhanyozni nyugodtan! - súgta a fülembe, és csókot nyomott a homlokomra.

     Én, mint akit elkábítottak, elvergődtem a fürdőszobáig, de aztán rájöttem, hogy legalább a pizsamámat, és a fogkefét elő kéne szednem. Mechanikusan pakoltam, és végre elszabadulhattam. Amint bezártam maga mögött az ajtót, különböző nagysággal törtek rám az érzelmeim. Arra gondoltam, ha egy kicsit lenyugodtam, akkor ezt az élményt meg kéne osztanom Emilyvel.

     Beálltam forró víz alá. Az agyam hihetetlen gyorsasággal pörgött. - Tulajdonképpen semmi értelmes gondolatom nem volt, csak a hihetetlen csókja járt a fejemben. Az érzés újra átjárt. - Lemostam magamról a koszt és az izzadságot, és a kókuszos tusfürdőmmel nyugalmat teremtettem magamnak.

     Megmostam a fogaimat, a törülközőt kiteregettem, és kilőttem a fürdőből. Elraktam a szennyes-zacskómat, és veszettül elkezdtem keresni a mobilomat.

     - Mit keresel? - kérdezte Ryan.

     - A telefonomat.

     - Viszont telefonálni nem fogsz tudni. Nincs térerő - mondta Noah.

     - Oh, azért megkeresem - az előbbi bólintott.

     Épp a táskám másik felében kezdtem kutakodni, amikor annyira elálmosodtam, hogy egy egyszerűen abban a pillanatban elaludtam. Még hallottam egy tompa puffanást - asszem én voltam -, és minden elsötétült.

Ryan    

     Amint elfordítottam a fejem, egy puffanást hallottam. Visszafordultam, és láttam, hogy Elisabeth a földön fekszik. Rögtön odarohantam hozzá, és megnéztem mi a baja. Rémülten pillantottam Noahra, aki megszólalt:

     - Szerintem csak elaludt - mondta némi mosollyal a hangjában.

     Jobban megnéztem, és hal' Istennek, tényleg aludt. Az arcáról eltűnt minden aggodalom.

     Lefektettem az egyik franciaágy jobb oldalára, megpusziltam a homlokánál, és eltűztem zuhanyozni.

     Gyorsan lerendeztem magam, majd Elisabeth mellé feküdtem, és átöleltem. - Erre az érintésre álmában felsóhajtott, majd hideg kezével megfogta a karomat.

     - Jó éjt! - mondtam mindenkinek, de csak halkan, hogy nehogy fölébresszem kedvesemet.

     Sajnos ma sem mertem bevallani neki, hogy mennyire szeretem! Pedig jó lett volna…

     Hamarosan elaludtam.

Elisabeth       

      

     Mocorgást észleltem közvetlen magam mellett, balra fordítottam a fejem, és nagyon meglepődtem, hogy Ryant láttam.

     Tulajdonképpen tegnap azt sem figyeltem meg, hogy hány ágy van, egyáltalán hogyan fogunk aludni. És gondolom Ryan fektetett le aludni és takart be.

      Kinyíltak a szemei, és rögtön elmosolyodott.

      - Szia! - köszöntem.

      - Szia!

      - Hol van Noah és a barátnője? - kérdeztem, mikor észrevettem, hogy nincsenek itt.

      - Tegnap, mikor te már a párnát nyálaztad - Nem is nyálaztam a párnára! - gondoltam magamban, miután ellenőriztem az említett tárgyat. - ők megbeszélték, hogy ma, korán reggel elmennek sétálni.

       - Aha - nyögtem ki. Ryan kisimított néhány kósza tincset az arcomból. Az egyik pillanatban még bágyadtan boldog voltam, a következőben már megint előjött az a rossz érzés. Éreztem, hogy aggodalom ül ki az arcomra.

       - Mi a baj?

       - Már megint rossz érzésem támadt - sóhajtottam. - És ez most nem csak paranoia. Érzem, hogy valami nagy baj következik - felültem az ágyon, és Ryan is ugyan így cselekedett.

       - Ne félj, nem lesz semmi baj! - nyugtatott, és magához ölelt. - Vagy, ha mégis, akkor mi megoldjuk!

       - Jönnek a bukott angyalok! - jött a hirtelen felismerés. - Érzem! Tudom! - suttogtam félelemmel a hangomban. - Hol van a táskám? - Ryan ment, és gyorsan ideadta azt. Elkezdtem kutakodni benne.

       - Mit keresel? - kérdezte. - És mennyi időnk van?

       - Hollus atya kését, ami képes megsebezni a bukottakat. És nem tudom! - fakadtam ki. - Nem vagyok jós!

       Amint meglett a kés, gyorsan a szoba közepére mentünk, és összetámasztottuk a hátunkat. A késsel a kezemben vártam, hogy ideérjen a bátyám, és csaja - mert tuti, hogy összejöttek. - Hamarosan erős szél kerekedett.

      - Itt vannak! - remegett a hangom.

      - Bármi történjék is, én veled maradok! - jelentette ki Ryan. Szabad kezemmel megfogtam Ryan kezét, és vártunk. Vártuk, hogy lecsapjanak ránk…

       A nagy szél mellé, vakító fény is párosult. - Úgy éreztem, hogy ezt nem fogjuk tudni megúszni.