Az Időutazó 13. fejezet

      Tüsszentettem egy hatalmasat, mire minden szempár rám szegeződött. - Remek! Pont a legrosszabbkor! - zsörtölődtem magamban. - De azért befejezhetnéd a mondatot! Á… - fojtattam magamban.

      - Majd később - mondta Ryan Drakenek, és apja után ment a kisszobába. Drake utánuk pillantott, majd mikor csak mi ketten voltunk a szobában, és becsukták az ajtót, mellém lépett.

      - Tudom, hogy ébren voltál. Láttam, hogy résnyire nyitva volt a szemed - eleresztettem egy gyenge mosolyt, mire kicsit szégyenkezve vágtam egy grimaszt.

      - Kérhetek tőled valamit? - kérdeztem.

      - Persze, bármit! Kivéve - emelte fel a kezét -, ha azt akarod, hogy majd mondjam el a mondat többi részét, mert azt nem teszem meg. Nem lövöm le a poént. Majd neki kell elmondania, hogy mit is akar tőled. Sajnálom! - mondta bocsánatkérő ábrázattal. Pár másodperc múlva, a családtagjai után ment.

      Hát ez fantasztikus!

      - Ááá! - mordulta egyet, aztán az egyik párnát a földhöz csaptam. Mivel úgy gondoltam, hogy nem volt elég nagy a pusztítás, ezért lerúgtam a kanapét alkotó párnákat, és magamra húztam a takarómat. - Menjetek a fenébe! - tettem hozzá magamban.

      Hallottam, hogy kinyílik a kisszoba ajtaja, majd pár másodperc után visszazáródik. Nem sokkal ez után halk morgolódás szűrődött ki az iménti helységből, de egy értelmes szót sem tudtam kivenni a beszélgetésből. Miután lezárták a titkos témát, hangosabban beszéltek tovább számomra jelentéktelen dolgokról.

      Meguntam ezt az egészet, lerúgtam magamról takarót, és durcásan kitrappoltam a konyhába. - Nem mondom, elég gyerekes viselkedést tanúsítottam e pár percben, de kit érdekel!

      Tanácstalanul álltam a konyha közepén. Néhány perc múlva, gyors léptekkel haladtam a férfi egylet irányába. Dinamikusan bekopogtam, s választ se várva benyitottam. Beléptem a kis helységbe, majd magam mögött becsuktam az ajtót, és nekitámaszkodtam annak.

      - Szia! Rég láttalak! - köszöntött derűsarccal Ryan.

      - Szia! - morogtam.

      - Mi baj? - kérdezte lágyan. Pár pillanattal később kitört a röhögés Drakeből.

      - Ne nevess! - kiáltottam a huszonkilenc éves, raszta hajú srácra. - És tudom, hogy tudod, amit én nem tudok - kiabáltam kétségbeesetten. Erre Ryan átölelt, és az arcomat a mellkasába temetve ácsorogtunk. Később egy puszit is kaptam a fejem búbjára, majd elengedett. Kétségtelen, hogy ma nagyon gyerekesen viselkedtem, de biztosan csak a front! - nyugtattam magam.

      - Na, ezzel készen is vagyunk - mondta Rusztem az ágy elkészülte után. Összepakolta szerszámait, majd várta, hogy Drake is utána menjen, de ő nem mozdult. - Nem jössz? - kérdezte idősebbik fiától.

      - Nem. Még maradok egy keveset, még nem volt alkalmam rendesen megismerni Elisabethtet - s mélyen a szemembe nézett.

      - Rendben van! Viszont akkor hogy mész haza?

      - Felhívom Jamest, és majd elugrik értem, úgy is a városban van.

      - Jól van! Hát, akkor sziasztok! - köszönt el. Kikísértem az ajtóig, és miután távozott, gyorsan visszamentem a lakásba, mert a kíváncsiság oly nagyon égetett. Vajon mit akarhat Drake?

      Belibbentem az ajtón, és azt becsaptam magam után.

      - Óvatosan! - szólt Ryan. - Ne tedd tönkre az ajtónkat! - Ez a többes szám…

      Leültem a kanapéra Ryan mellé, és Drake felé fordultam.

      - Ismerkedjünk! - mondtam a fotelban ülő férfinak, aki a sötétben alig látszott. - Kérdezz!

      - Miért támadott meg titeket ez az ember? - kérdezte.

      - A fogalmazásod nem helyénvaló, ugyanis ő nem ember, hanem bukott angyal, aki még nem is olyan régen angyal volt. A kérdésedre felelve: azért támadott meg, mert haragszik Ryanre és rám, de főleg rám - helyesbítettem -, amiatt, hogy ő elbukott.

      - Nektek ehhez mégis mi közötök?

      Elmeséltem neki, hogy miután megkaptam Ryan temetési papírját, mit akartam tenni. Azt, hogy megjelent Evariszt, aki akkor még angyal volt, mit ajánlott, hogy ezt az alkut megkötöttem, hogyan mentettem meg Ryant, és hogyan kötöttem egyezséget újra. Mit tettem miután Ő elment. Miket csináltunk, és ezek hogyan függenek össze, végül azt is elmondtam, hogy már csak két évem van. A történetet sokáig meséltem, de azért lassan közeledtem a most felé, s mikor elértem oda, elhallgattam.

      - Huh - mondta -, ez nem semmi. Mindez, amit elmeséltél, teljes mértékben hihetetlen, viszont ahhoz, hogy elmondjam, amit gondolok, fel kell tenni azt, hogy minden igaz, amit elmeséltél.

      - De igaz! - kiáltottuk egyszerre Ryannel.

      - Ezen most ne vesszünk össze! Tehát, ha ez igaz, akkor a következőképpen vélekedem e dologról: Ez volt a legostobább ötleted, amit valaha tehettél! - kiabált rám, erre teljesen meglepődtem. - Ennyi évet csak úgy odaadni? Te megörültél? Nem vagy normális!

      - Jól van, leállíthatod magad! - szólt az öcsi, a bátyra.

      - S arra - kezdte nyugodt, lágy hangon -, amit tettél, csak egy épeszű indíték lehet: nagyon fontos neked Ryan, mindennél jobban. Képes voltál ekkora áldozatot hozni, csak, hogy újra lásd - elgondolkodott. - Nem is tudom, hogy érdemelhet meg egy ilyen jó embert az öcsém.

      - Öhm… kösz! - morogta Ryan.

      - Izé… nekem Ryan egy jó barátom, és volt osztálytársam - próbáltam menteni, a menthetetlent.

      - Jaj, Istenem! - kiáltott fel hirtelen Drake. - Nem hazudjatok már egymásnak, sőt magatoknak sem! - felkapta a kabátját, és még az ajtóból visszaszólt. - Köszönöm a vendéglátást, ja, és ti nem vagytok normálisak! - zár le mindent, és kiengedte magát az ajtón.

       Néhány percig némán néztünk egymás szemébe. Én tudtam, és valószínűleg Ő is, hogy Drake azt akarja, hogy valljuk be egymásnak, mit érzünk a másik iránt. De ez most sem ment.

      - Rossz előérzetem támadt! - mondtam megtörve a kínossá vált csendet.

      - Nekem is. Nem jó, hogy ő is tud róla, bajba kevedhet.

      - Én is erre gondoltam.

      - Bár tud magára vigyázni, és karatézni is tanult…

      - Karate? - szakítottam félbe hitetlenkedve. - Két bukott angyallal szemben? Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan.

      - Jó, tényleg nem. De mégis mit tehetnénk? Így egyik ismerősünk sincs biztonságban, sőt, mi sem.

      - Azt megtudom oldani, hogy a lakás védett legyen, de mégsem zárkózhatunk be örökre… Valamilyen fegyverek kellenek. - Kis gondolkodás után: - Jaj! - kiáltottam fel. - Hollus atya! Neki vannak ilyesfajta fegyverei. Talán segíthet…

      - Ez jó ötlet - ismerte el.

      - Ha már a jó ötleteknél tartunk… Nekem van még egy: Szerintem aludjuk, mert én fáradt vagyok!

      - Te, fáradt? Három órával ezelőtt keltél fel, és legalább tizenhét órát aludtál! Én csak tizenhatot! - nevette el magát az utolsó mondaton. Erre elmosolyodtam, mert vicces hangsúllyal mondta (na, meg azért mert Ő mondta). - Amúgy mi volt a baj? - fordította komolyra a szót. - Láttam, hogy szétdobáltad a kanapé párnáit, de nem akartam akkor megkérdezni.

      Most mit válaszoljak? Azt, hogy idegesít, hogy nem tudtam meg a választ? Vagy szimplán hazudjak? Nem. Nem fogok hazudni.

      - Én csak… - törtem a fejem tovább, eközben az arcom elkomorult. Ryan letérdelt elém, és óvatosan megfogta az arcomat.

      - Mondd el mi bánt! - kérte. Már majdnem kiszedte belőlem a választ, de még időben észhez tértem. Megráztam a fejem (ellenállást mutatva), majd sóhajtott.

      - Hát legyen - feltápászkodott, és szorosan magához ölelt. - Akkor ne mondd el! - dörmögte a fülembe.

      Ez az ölelés is olyan jó volt, mint mindenegyes érintése. A szívem szaporábban vert, s az egész testem felmelegedett. - Elisabeth? - szólított, mire felnéztem rá. Az arcunk hihetetlenül közel volt egymáshoz.

      A fejét lejjebb hajtotta. Az ajkunk szinte összeért, mikor megszólalt a csengő. Egyszerre rezzentünk össze, de az ajkaink még mindig közel voltak egymáshoz. Nagy erőfeszítésembe telt mire elszakadtam a közelségétől.

      Az ajtóhoz siettem, kinyitottam, s kit látnak szemeim: Emilyt. A szemében könny csillogott.

     - Bejöhetek? - kérdezte sírós hangon.

     - Persze, gyere! - bevánszorgott az ajtón, és a kanapéig meg sem állt.

     - Szia! - mondta Ryannek szomorúan.

     - Szia! - köszönt vissza a srác.

     Én is odaértem, és leültem Emily mellé.

     - Mi történt? - kérdeztem.

     - Lucassal szakítottunk. Pedig már az esküvőnket terveztük.

     - Ó… - átöleltem. - És miért történt?

     - Azt mondta, valaki mást jobban szeret, és nem akar rossz döntést hozni.

     - Pedig pont ezzel hoz rossz döntést, hogy elhagy téged. Nem tudod, hogy ki lehet az?

     - Nem - mondta, a szó közepén eltörött a mécses, és a vállamra dőlt.

     - Hozz egy pohár vizet! - suttogtam Ryan felé, aki már sietett is kifelé.

     Miután Emily kisírta magát, elaludt. Megkértem Ryant, hogy vigye át a szobámba.

     - Szegény! - mondta halkan Ryan, mikor becsukta a szobám ajtaját. - Ő annyira határozott, és kemény lány volt, de ez még neki is sok.

     - Hát, igen. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Lucas ezt teszi vele…

     - Egyáltalán ki az?

     - Van egy érzésem, hogy hamarosan megismered.

     - Ez mit jelentsen?

     - Szerintem én vagyok az a lány - mondtam halkan.

     - Nem vagy te elszállva magadtól? - kérdezte humorosan.

     - Nem. Tudod, voltak jelek. Pl.: akkor, amikor megkaptam a te temetési meghívódat, kiborultam, és ő átjött. Ilyenkor furcsán viselkedett, mintha szorongna.

     - Hmm… - gondolkodott. - De azt ugye tudod, hogy nem adlak oda senkinek?!

     - Tudom - mondtam büszkén, majd ismét szorosan magamhoz öleltem. - Viszont fáradt vagyok, és már tényleg szeretnék menni aludni.

     - Rendben - váratlanul felkapott a karjaiba, és bevitt az újdonsült szobájába. Leültetett az ágyára, és mellém ült.

     Reggelig beszélgettünk, közben jókat nevettünk. Megismertük egymást, mint egy randin. -  Ebbe belegondolni… Mi van, ha szeret? Persze a választ nem fogom megtudni, amíg ő maga nem mondja ki, de addig meg jó így is. - A csevej közben feljebb ültem az ágyon, s hátamat a falnak támasztottam, kis idő múlva ő is ugyanezt tette.

     Lassan kinyitottam a szemeim, mert zajt hallottam a konyhából. - Biztosan Emily az! - Fejemet leemeltem Ryan bal válláról, és a fejét megtartva óvatosan elfektettem. Az utolsó pillanatban véletlenül elengedtem, és úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli - elég vicces látványt nyújtott. - Kómásan kinyitottam az ajtót, és a nappaliban járkáló Emilybe ütköztem, akinek szúrós szemei mélyen az enyémbe meredtek.

    - Te…

    - Én - ásítottam.

    - A Ő szobájából jöttél ki, igaz? - kérdezte gyanakodva.

    - Hát nem is téged raktalak be az Ő szobájába… Nem tennék ilyet.

    - Köszönöm - mondta hálásan, de mivel észrevette, hogy csak a témát akarom elterelni, ezért máris visszatért a tárgyhoz. - Ti… együtt vagytok? - kérdezte roppant kíváncsisággal.

    - Hivatalosan nem, és nem is tudom, hogy mit érez irántam, de szoros kapcsolatban állunk egymással.

    - Mégis mennyire szoros?

    - Tízből nyolc.

    - Aha. Jó - mondta elégedett hangon. - Valahogy kikellett csaljalak onnan, mert… nem igazán akartam bemenni. Tudod, ha mégis…

    - Jól van - nyugtattam meg. - Amúgy csak beszélgettünk, aztán elaludtunk egymás vállán. Ennyi.

    - Ez aranyos… - mosolygott.

    Nem akartam felhozni a Lucas témát, ezért csendben maradtam, s csak akkor szólaltam meg, mikor kérdeztek.

    - Horkol? - kérdezte hirtelen Emily.

    - Hmm… nem tudok róla. Éjszaka többnyire aludni szoktam, nem hallgatózni. Csinálunk reggelit?

    Szalonnás tükörtojást készítettem, ő pedig narancsot facsart - ami jó drága volt már -, így 100%-os narancslevet ihatunk reggelire.

    A sercegő szalonna illata betöltötte az egész lakást.

    Kinyíló ajtó hangját hallottam, de már csak akkor néztem oda, mikor Emily elkezdett nevetni. A tény az, hogy Ryan, kb. félóra alatt olyan szinten elfeküdte a haját, hogy úgy nézett ki, mint pumukli.

    - Mi olyan rohadt vicces? - morgolódott. Úgy néz ki, hogy nem csak én vagyok morcos reggelente.

    Emily válaszolni akart, de a röhögéstől nem tudott, ezért én megtettem helyette:

    - Eléggé elfeküdte a hajad. Úgy nézel ki, mint pumukli.

    - Ne már! - húzta a száját. Elindult a fürdőszoba felé, de félúton megállt. - Szalonnás tojás? - kérdezte tőlünk.

    - Aha - válaszolta Emily, aki már leküzdötte a nevetőgöcsöt.

    - Az jó - azzal belépett a fürdőszoba ajtón, és becsukta azt maga után.

    - Nagyon viccesen néz ki. Máskor is így elaludja a haját? - kérdezte a legjobb barátnőm.

    - Ilyen még nem volt! - és elkezdtem nevetni, mert a látvány nem ment ki a fejemből. 

    Reggeli közben békésen beszélgettünk egymással, és örömmel láttam, hogy Emily is kezdi jobban megkedvelni Őt.


Megjegyzés: Véleményeket szeretnék! :)

Mért?

Mért hullajtom könnyem,
Mért hullajtom érted,
Ki távol lesz tőlem,
Ki nem szeret már engem?


Összetörted szívem,
De bármit megtennék érted!
Akkor te mért hagysz el engem,
Mért hagyod veszni lelkem?


Szívem már darabokban,
Miközben összezuhanok bánatomban.
Te szilánkokkal,
A lelkem darabjaival.


Mért nem szólsz hozzám?
Miért nem figyelsz rám?
Csak egyszer lennél őszinte!
Csak egyszer bíznál bennem!

Mi lett volna, ha...

Egy apró novella, amit tegnap este találtam ki a fürdőszobában. Remélem tetszeni fog! :)

Prológus

    Egy lány, akinek az élete tökéletes, hirtelen bizonytalan lesz. Vajon jól döntött, mikor esélye volt rá? És mi lesz a következménye a mostani döntésének?

1.fejezet

    Natalie szokásos szombatra ébredt. Férje mellette alszik, két gyermeke, Elisabeth és Robin már a reggelit készítik.

    Felkelt az ágyból, kiment a nappaliba, és bekapcsolta a tv-t.

    - A nagysikerű hazai rock banda, a The Ring városunkban ad koncertet. Keith, a banda frontembere , szólni kíván a műsor nézőihez és egyben a rajongókhoz! Keith, tiéd a szó!

    Egy ismerős férfi lépett a képbe. Natalie nem tudta volna megmondani, hogy kicsoda, de a férje, aki a háta mögé settenkedett, hamarosan felvilágosította.

    - Nahát, ez Keith! Emlékszel rá? Egy általánosba jártál vele, az osztálytársad is volt! Ki hitte volna, hogy ilyen sikeres lesz?! - ámuldozott Justin.

    Az emlékek egyre hevesebb hullámokban törtek fel Natalieben.

    Az osztálytársam volt… Ő volt az, akit nem neveztünk nevén, nehogy megtudják, hogy róla beszélünk. Ő volt az, akibe belezúgtam, és azt hittem, sosem fogom elfelejteni, s egyszer majd együtt leszünk. Most egy bandája van, és az egész világon turnéznak, és… no lám, van egy felesége.

    Basszus! Ez Nicole! Ebbe a csajba volt szerelmes, és most összeházasodtak?

    Ekkor Nataliet furcsa vágy öntötte el: látni akarta a fiút, méghozzá most azonnal.

    Egy pillanat alatt felöltözött, és elindult megkeresni Keitht. Futott, ahogy csak bírt, s mikor meglátta a nagy tömeget, lassított, majd átvágott a tömegen. Amikor már a kezében érezhette a sikert, hirtelen akadályba ütközött, méghozzá egy 210cm magas, nagydarab akadályba.

    - Hová, hová? - kérdezte a biztonsági őr.

    - Muszáj bemennem! Feltétlenül találkoznom kell Keithszel! - maga sem tudta miért ennyire fontos, de érezte, hogy beszélnie kell vele. - Közeli ismerősöm! - próbálta menteni a helyzetet.

    - Na, persze! - hitetlenkedett az egyenruhás férfi.

    - Kérdezze csak meg tőle! Általános iskola, és a nevem Natalie!

    A biztonsági őr eltűnt az ajtóból, hogy utánajárjon ennek. Néhány perc múlva visszatért.

    Megköszörülte a torkát, majd így szólt: - Fáradjon beljebb! Folyosó végén balra, onnan a második ajtó jobb kéz felől.

    Natalie nem sokáig habozott. Rohanva tette meg a távot, majd amikor elért addig a bizonyos ajtóig, gyorsan és hangosan kopogott.

    - Szabad! - szólt ki egy mély, férfi hang.

    Natalie belépett, és abban a pillanatban, mintha nem is ebben az épületben lett volna. Egy hatalmas, és rendkívül tetszetős szobában találta magát.

    - Szia Keith! - köszönt a lány, mire a fiú elmosolyodott.

    - Szia Natalie! Rég láttalak, nagyon rég! Foglalj helyet! - mutatott egy kényelemesnek látszó fotelra. Natalie leült. - És mi járatban? Netán a rajongóm vagy, és autógrammot szeretnél kérni tőlem? - ezen a lány meglepődött, és ezt nem is palástolta.

    - Öhm… nem. Csupán szerettem volna találkozni veled, mert mint mondtad: régen láttuk egymást.

    - Á, szóval csak beszélgetni jöttél! - világosodott meg Keith. - Hát rendben! Hogy vagy? - kérdezte.

    - Köszönöm jól! Nem rég keltem föl, és… basszus! Csak úgy szó nélkül otthagytam őket! Azt sem tudják hol vagyok! - beszélt magának.

    - Kicsodák? Netán a barátaid?

    - Nem! - mosolyodott el Natalie. - A férjem és a gyerekeim.

    - Vannak gyerekeid? - lepődött meg Keith. - És hány évesek?

    - A fiam, Robin kilenc éves, a lányom, Elisabeth hat éves.

    - Gratulálok! - a fiú öröme valós volt, de aztán egyik pillanatról a másikra, elkomorodott. - Én is szerettem volna gyerekeket, de Nicole valamiért nem akarja.

    - Próbálkozz többször, és akkor hátha megtörik! - javasolta Natalie.

    - Áh… - legyintett a fiú. - És ki a férjed?

    - Justin, évfolyam társak voltunk gimiben.

    - Jaa! 

    - És hol van Nicole? - kérdezte a lány, és körül nézett.

    - Nem szokott eljönni a koncertekre, nem szereti ezt a műfajt, sőt azt sem tudom, ilyenkor hol szokott lenni. - Keith tartott egy kis szünetet, mert nem tudta, hogy most elmondja Natalienek, vagy sem. - Mostanában nem vagyunk jó viszonyban, sokat szoktunk veszekedni, és… nagyon úgy néz ki, hogy elfogunk válni.

     - Oh… sajnálom. Izé… bocs - szégyellte el magát a lány. - Nem akartam.

     - Ugyan, semmi baj! Meg különben is, csak egy éve vagyunk házasok! - Erre nagyra nyíltak Natalie szemei, és csak nézett a srácra. - Jó, tudom! Felelőtlenség volt, meg minden!

     - Nem azért jöttem, hogy kioktassalak az életről! Sajnálom! - ölelte át Keitht. A fiú magához szorította, és nem akarta elengedni.

     - Köszönöm! - suttogta a lány vállába.

     A következő pillanatban, a biztonsági őr kopogott, majd benyitott.

     - Tizenöt perc a kezdésig! - miután ezt bekiabálta, visszacsukta az ajtót, és távozott a közelből.

     - Most mennem kell! - szólalt meg Natalie, aki némi gondolkodás után elengedte a fiút. - Szia! - köszönt el.

     Amikor már kilépett volna az ajtón, Keith utána szólt:

     - Várj! - Natalie megtorpant az ajtóba. - Nem mehetsz el! Ha én most hagylak csak úgy elsétálni, akkor lehet, hogy többé nem látlak. Megadod a számod? - kérdezte félve a fiú.

     - Ja - azzal a lány egy papírra ráfirkantotta a nevét és a telefonszámát. - Ég áldjon! - köszönt el.

     Miközben sétált ki a nagy épületből, azon gondolkodott, hogy nem volt-e ez nagyon rossz ötlet. Talán nem is kellett volna idejönnie, csak felforgatta az életét. És amit érez, az most nem jó: újra vonzódni kezdett Keithhez.

     Nem sokkal, hogy elhagyta az épületet, az eső elkezdett szakadni. Mintha az égiek is azt akarnák vele tudatni, hogy letért a jó útról.

     Bőrigázva ért haza Natalie, és férje azonnal kérdésekkel bombázta.

     - Hol voltál? És miért rohantál el szó nélkül?

     - Ha nem bánod, majd később elmondom - mondta Natalie halkan és letörten. - Elmegyek zuhanyozni! - mondta, és bement a fürdőszobába. Megnyitotta a meleg vizes csapot, bedugta a dugót a kád aljába, és a folyó víz alá ült.

     Mégis mi a fenét csinálok?! Itt vannak a gyerekek, egy szerető férj, és egy tökéletes élet. Miért kell nekem felbolygatnom mindent?! Miatta… Úgy érzem, hogy ez így mégsem teljes élet, mert nem vele vagyok. Nem az Ő erős karjaiban vagyok, nem az Ő arcát látom, mikor reggelente felébredek, nem az Ő ajkait csókolom. Mi lett volna, ha akkor másképp cselekedem? Ha nem kezdek el mással járni akkoriban, ha várok rá. Talán együtt lettünk volna, s nem is válunk el. Talán Ő is boldogabb lenne, és én is… De… lehet, hogy így sem lennénk boldogak, hiszen mindig úton van.

    Ezt az egészet, és vele együtt Őt is el kéne felejtenem. De nem megy…

   Bár tudnám, mit kéne most tennem.   

    Natalie elzárta csapot, és a forró víz alá merült. A szemét még néhány másodpercig nyitva tartotta, majd becsukta.

    Mi teszek! Megfogom ölni magam, ha ez így megy tovább! A gyerekek ezt nem tudnák feldolgozni! Jó lenne, ha egyszer nem csak magadra is gondolnál Natalie!

    Ám a lány még mindig nem jött ki a víz alól. Mivel férje nem hallott semmilyen mozgolódást, ezért idegesen kopogott, de semmi válasz. Óvatosan benyitott, és rémülten vette észre, hogy szerelme a víz alatt fekszik. Ám ekkor már késő volt, a lány eszméletlenül feküdt a kádban.

    Justin gyorsan kiszedte onnan, egy törülközőbe csavarta, és próbálta felébreszteni, és azt kívánta, bárcsak álmodna, de sajnos minden valós volt, és semmi életjel nem jött feleségétől.

    - Robin! - kiáltott fiának, míg ő megpróbálta a vizet kipréselni Natalie tüdejéből. - Hívd a  mentőket, és hozd ide a telefont.

    A kissrác úgy cselekedett, ahogy apja kérte.

    A telefon már Justinnál volt, és hallgatta, mit mondanak neki, hogyan segítsen a feleségén.

    Néhány perc múlva orvosok lepték el a fürdőszobát, és próbálták újra éleszteni Nataliet, és sikerrel jártak. A szíve vert, és mesterségesen lélegeztették tovább.

    Justin lepasszolta a gyerekeket a szüleinél, és már rohant is be a kórházba. Megkérte a fiát, hogy a húgának nem mondjon semmit.

   

     Nataliet az intenzívosztályon tartották életben a gépek. Kómában volt.

     - Natalie, édes egyetlenem, kérlek, ébredj föl! Halld hangom! - kérlelte a férj, de semmi eredménye, a lány ott feküdt mozdulatlanul.

     Ekkor a lány telefonja hirtelen megcsördült, Justin felvette azt. Egy ideges férfi hang volt a vonal másik végén.

     - Ki maga? - kérdezte Keith.

     - Én? Én Natalie férje vagyok!

     - Ja, hogy úgy! Én pedig Keith vagyok. Hol van most Natalie? Tudom, hogy baj van, érzem! Mondja meg!

     - Az a Keith? Oh… izé… a Szent Mária kórház intenzívosztályán.

     - Micsoda? - rémüldözött Keith. - Azonnal megyek.

     A fiúnak valóban nem tartott sokáig mire odaért, és úgy viharzott be az osztályra, mintha puskából lőtték volna ki.

     - Uramisten! Mi történt vele? - kérdezte a fiú, aki most érkezett, és arcát aggodalom torzította el.

     - A fürdőszobába találtam rá a víz alatt. Gyanítom balest lehetett.

     - Aha.

     - És most kómában van! - mondta Justin. - Nem reagál semmire - bámult mereven maga elé. - Nekem most elkell mennem, de ugye te itt maradsz vele?

     - Természetesen, de nem tudom, mi sürgősebb dolgod lehet most!

     - Az nem a te dolgod! - mondta, azzal elhagyta az osztályt.

     Keith megfogta a lány kezét, és nem engedte, még akkor sem tette volna, ha élve megakarják ölni a fiút.

     Egy nagy, meleg kéz fogja a kezemet - gondolta Natalie. - És milyen puha… Pont, mint az övé.

    Uramisten! De Ő nem lehet a házban, vagyis: én vagyok máshol.

    Az EKG pittyegő hangja kezdte a valóság felé húzni.

    - Natalie! Hallasz? - kérdezte Keith reménykedve.

    A lánynak megrándultak az ujjai, és erősebben szorították a fiú kezét.

    - Nyisd ki a szemed! - kérlelte Keith.

    Natalie pislogott, majd kinyitotta szemeit. A boldogságtól sugárzó, Keith arcát látta meg elsőnek, amitől ő is boldogabb lett.

    Keith hívott egy orvost, hogy a lány felébredt, s az egy dokiból, mindjárt öt lett, ugyanis egészen furcsának találták, hogy ilyen hamar fölébredt az ő állapotában. Megvizsgálták, de semmi rendellenességet nem találtak, így holnap már haza engedik.

    A fiú egész éjjel bent maradt, és beszélgetett a lánnyal.

    - Nem tudod, hogy Justin itt volt-e? - kérdezte Natalie.

    - Itt volt, de aztán elkellet mennie.

    - Értem.

   

    Mikor a lány újra álomba merült volna, éles szirénázást hallott, majd nem sokkal később rengeteg ember hangját hallotta, mind orvosok voltak, és az intenzívosztály felé tartottak. Amint Natalie megpillantotta, hogy ki fekszik a hordágyon, majdnem elájult. A férje, Justin volt az.

    - Mi történt a férjemmel? - kérdezte kétségbeesetten Natalie, az egyik embertől, aki nem volt annyira elfoglalva.

    - Oh… a maga férje. Izé… - kereste a szavakat a fiatal férfi - autóbalesetet szenvedett. Figyelmetlenül és túl gyorsan vezetett. Árokba hajtott, és az autó felborult - magyarázta. - Nem lett volna komolyabb baja, ha hamarabb találnak rá.

     - És most mi a baja? - kérdezte a lány, ám már választ nem kapott, mert Justin szíve leállt, és minden orvos rá figyelt. Hihetetlen gyorsasággal elvitték a műtőbe.

    

     És Natalie várt, és várt, de már két órája nem kapott hírt kedvese felől.

   

     - Nyugodj meg, rendbe jön! - próbálta nyugtatni a lányt Keith. - Hallod? Mindent megtesznek érte! Nem lesz semmi baj!

     De sajnos volt, méghozzá nagyon-nagy baj.

     - Maga a Justin Stavart felesége? - kérdezte egy orvos Natalietól, és a lány felült az ágyon.

     - Igen - felelte a lány.

     - Sajnálom, de a férjét már nem tudtuk megmenteni. Belső vérzésben meghalt. Másfélórája próbáltuk visszahozni, de minden próbálkozásunk kudarcot vallott. Kérem, fogadja őszinte részvétemet!

     - Istenem! - Natalie hangja erőtlen volt. Mozdulatlanul meredt a semmibe, és az egész világ megszűnt létezni számára. Az agya villám gyorsasággal pörgött.

     Minden szál egy helyre fut: a mai reggel pillanatába.

    Ha lustább lettem volna, ha nem kapcsolom be a tv-t… Ha nem megyek el Keithhez, ez most meg sem történt volna. Én nem haltam volna meg kishijján, és ami még fontosabb: Justin még élne, mert nem hajtott volna, mint egy őrült.

   Hogy lehet, hogy egyetlen apró hiba - egy-két perccel hamarabb keltem fel, mint kellett volna - ilyen végzetes lavinát indít el? Hogy történhetett ez? Nem álom?

   - Natalie! - szólította Keith, de a lány nem reagált. Segélykérőn az orvoshoz fordult. Az felemelte a lány állát, és megállapította, hogy sokkos állapotban van.

    Keithnek sikerül kizökkentenie Nataliet a merengésből.

    - Nézz a szemembe! - kérte Keith.

    - Nézek! - suttogta a lány. Majd' elolvad a fiú szemeitől, és attól, hogy hogyan néz ki.

    Keserédes nap volt ez Natalie számára. Elvesztette férjét, de megtalálta nagy szerelmét. - Szerette Ő a férjét is, de Keith sokkal nagyobb hatással volt rá. - És ami a legszörnyűbb, hogy Natalienak csak alig fáj a szíve férje elvesztése miatt.

   

     Amikor Nataliet kiengedték a kórházból, Keithszel együtt mentek a gyerekekért. (Korán reggel tudta meg a lány, hogy a fiú szüleinél vannak a gyerekek.)

     - Anya! - rohant Natalie felé, két gyermeke. - Hol van apa? Mikor ér ide? - kérdezték kórusban. A lány Keithre pillantott, aki bólintott.

     - Apu már - kis szünetet tartott, mert a szíve sajgott, gyermekei miatt - nem fog ideérni.

     Robin szóra nyitotta a száját, majd meggondolta magát, és nem mondott semmit.

     - Hogyhogy? - kérdezte Elisabeth.

     Istenem! - gondolta magában Natalie.

     - Apátok tegnap éjjel, autóbalesetben meghalt. Nagyon sajnálom.

     Elisabethnek eltorzult az arca, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Robin szerette volna keménynek mutatni magát, de az ő szemébe is könny szökött. A következő pillanatban, Natalie lánya fékezhetetlenül elkezdett zokogni. A lány magához ölelte kék gyerekét, akik sírtak. Natalie is akarta hullajtani könnyeit, de muszáj volt tartania magát.

     Egy rohadt nap, hogyan volt képes így felforgatni egy család életét?!

    

     Egy héttel később, Keith elvált Nicoletól. Natalie, Keith, Robin, és Elisabeth együtt mentek Justin temetésére, ahol a gyerekek ismét sírtak.

     Natalie abban bízott, hogy a kicsiknek sikerül ezt feldolgozniuk, még, ha egy kis segítség is kell nekik.

Epilógus

     

Két évvel később

    A gyerekek feldolgozták apjuk elvesztését, és mára őszintén tudnak nevetni, és nem árnyékolja be egüket egyetlen csúnya felhő sem. Natalie végre boldog, mert Keith feleségül vette, és boldog családként élnek. A gyerekek megkedvelték Keitht, és az apjukként tekintenek rá. A családfő feladta zenei pályafutását, és más téren hasznosítja tudását.

    És a család hamarosan bővül még egy taggal. Ő nem lesz más, mint Keith és Natalie közös gyermeke: Olívia.

   Talán nem a véletlen műve volt mindez. Megkellett, hogy történjen, ami történt. Hamarabb kellett felkelnem, megkellett látnom a tv-ben Keitht, és… Justinnak megkellett halnia. - Tudom, ez így szörnyen hangzott, de így van! - Minden vasárnap ellátogatunk halott férjem sírjához. Úgy érzem, ő is örül, hogy a családja boldog.

    Keith öröme hatalmas, mert a felesége vagyok. A gyerekekkel többet törődik álmaim szerelme, mint volt apjuk, és én… Én boldog vagyok, hiszen a gyermekeim is boldogok, és végre Keith felesége lehetek. Három gyönyörű gyermekkel vágunk neki a jövőnek, és mindenki boldog. 

                                                     

                                   VÉGE 


Megjegyzés: Véleményt, légyszi!

Az Időutazó 12. fejezet

      - Gyönyörű ez a kastély! - mondtam elámulva.

      - Viszont nincs sok időnk, mert négykor zárnak!

      - Szóval, van félóránk - tisztáztam. Bólintott, majd bekanyarodtam a földútra, ami a Schossberger kastélyhoz vezetett.

      Csak két autó állt a bejárat előtt. Kiszálltunk, és az épület felé igyekeztünk. Az időjárás közben megváltozott. Borult volt az ég, és sötét felhők gyülekeztek.

      Ryan megvette a jegyeket, és vártunk, mire elindul a következő csoport.

      - Gyönyörű ez a hely - mondtam ismét.

      - Gondoltam, hogy tetszeni fog, a te stílusod - mondta vigyorogva.

      - Ja - nevettem.

      Kis idő múlva, egy fiatal, harminc év körüli nő közeledett felénk.

      - Önök az utolsó csoport, igaz? - kérdezte. A szemében, mintha félelem lett volna. De lehet, hogy én képzelek mindenbe mágiát és földöntúli lényeket.

      - Ha két embert annak lehet nevezni…, akkor igen - mondta Ryan viccelődve.

      - János! - szólt a portásnak. - Nyugodtan elmehet, megleszek egyedül is.    

      - Biztos? - kérdezett vissza.

      - Persze - a portás elhagyta a helyét, és kisétált az ajtón.

      - Nos - fordult felénk -, nyugodtan lehet képeket készíteni. Kezdjük az elején: A kastélyt Schossberger Zsigmond építtette. Az 1873-ban herceg Esterházy Miklóstól vásárolt turai családi birtokon elindult az építkezés, Ybl Miklós tervei alapján. 1883-ban elkészült az "Operaház kistestvéreként" is emlegetett neoreneszánsz stílusú kastély. Schossberger Zsigmond 1900. október 5-én bekövetkezett halála után fia, Viktor vette át a családi ügyek intézését, a kastély az ő tulajdonába került. Az 1930-as évektől a család vagyoni helyzete hanyatlani kezdett, a több ezer hektáros birtokból először házhelyeket, majd a megélhetéshez szükséges mezőgazdasági területeket kényszerült eladni, átengedni. A magára maradt kastélyban a II. világháború ideje alatt szovjet katonai szállást, majd kórházat rendeztek be.1946-tól 1973-ig a község általános iskolájaként működött, 1980-2003 között több tulajdonosa is volt az épületnek.

      Egyik folyosóról a másikra jártuk be az épületet. Voltak szobák, ahova bemehettünk, és olyanok is voltak, amit még az itteniek sem nyitottak ki. - Vajon miért? Á, már megint mágikus dolgokon agyalok. Hopp! Közben az idegenvezető fojtatta a mondanivalóját.

      - A kastély külső megjelenése az építés óta nem módosult, 1958-tól műemléki védettség alatt áll. Az emeletre a központi csarnoktól négy dór oszloppal elválasztott balluszteres korlátos, festett mennyezetű főlépcsőn juthatunk - elindultunk a kopottas kőlépcsőn -, itt régen a család szobái - mutatott körbe -, míg a tetőtérben a belső személyzet szobái voltak - mutatott fölfelé. - Ybl Miklós nagy hangsúlyt fektetett a fényhatásokra: az emelet felett a négyzetes, vaskeretű kazettákban színes üveg volt, ezt 8, tükörrel bélelt fénycsatornán át érkező súrolt fény világított meg. Az épület egyediségének további jellemzője, hogy korának összes technikai vívmányát magában foglalta. Az eredetileg 98 helységből álló épületben volt pl. étellift, központi fűtés, villanyáram, vízvezeték, minden szinten fürdőszoba, a falak között 30 cm-es légréteg szolgált szigetelésül, a kandallókürtők pedig a szellőzést biztosították - kis szünetet tartott, majd azt mondta: - Ha van kedvük, akkor betekinthetnek, abba a szobába - mutatott egy barna, faajtóra.

     Nem tetszik ez nekem, gyanús! - végül mégis bementünk.

     Ez a szoba olyan tágas, és világos volt, a többinél is több fény áradt be az üvegen.

    

     Visszanéztem, hogy nő ott áll-e még, és ebben a pillanatban egy árny elragadta. Éles sikolyt hallatott, majd a hirtelen üvegcsörömpölés után minden zajforrás megsemmisült. Csak a lélegzetvételünket hallottam.

     - Tűnjünk el innen! - súgtam Ryannek. Amikor megtettünk az első lépést az ajtó felé, az hirtelen becsapódott.

     - Szia, hugi! - köszöntött egy hang, amiről nem hittem, hogy valaha hallom még.

     - Evariszt… - halt el a hangom, mikor megpillantottam a mögöttem álló testet. - Mi lett veled?

     - Alkalmazkodtam.

     - Ő… mihez? - kérdeztem értetlenül.

     - Inkább: kikhez - javított ki. - A bukottakhoz. Tudod, nagyon rosszul jár az, aki kilóg a sorból, ellenszegül, meg ilyesmi.

     - Miért jöttél? - kérdeztem félve.

     - Csak megakartam nézni, hogy hogy van a leendő szolgám. Ja, és megakartam köszönni, hogy miattatok lettem bukott angyal.

     A gonoszág áradt a tekintetéből. Nagyon megváltozott.

     A haja felzselézve, fején: fekete napszemüveg - télen minek -, és a szemei még félelmetesebbek. Nincs szembogara, és fekete gyűrű van az írisze körül. Fekete farmert visel, és sötét színű, gyapjú kabátot.

     - Nos - szólalt meg hirtelen a bukott angyal -, drága hugicám, most egy kicsit máshová mész, mert nekem és a barátodnak beszélnünk kell. Jasmine! - kiáltotta, és megjelent egy női alak. - Kérlek, vidd el innen Elisabethtet! - mondta lágy hangon. A barna hajú nő megragadott a vállaimnál, és a következő pillanatban már egy sötét szobában voltunk - még mindig a kastélyban.

     - Annak ellenére, hogy Evariszt bukott angyal, veled még mindig rendesen bánik. Furcsa… - tűnődött.

     - Te, Jasmine vagy, igaz? - kérdeztem. - Te is bukott vagy - mondtam.

     - Így van - válaszolt mindkét kérdésemre.

     - És mióta? - kérdeztem.

     - Figyelj, nekem nincs kedvem most kiselőadást tartani, a bátyád tudja, kérdezd meg tőle, ha annyira érdekel! - azzal elment, és ott hagyott engem a sötétben.

     Nem láttam, s nem hallottam semmit. Azt sem tudom, hogy mi történik Ryannel. - Mi van, ha bántja? Mit csinálhat vele? - kérdezgettem magamtól.

     Elindultam az ajtó felé, de hamar falba ütköztem - ez a nem nyert boríték. - Hátat fordítottam a falnak, és jobbra mentem - kb. egy métert tettem meg, és a falba ütköztem. - Megfordultam, és egyenesen mentem - ismét egy métert. - A sok kudarc után, elindultam az utolsó lehetséges irányba - két méter után egy ajtóba ütköztem.

     - Bingó! - kiáltottam fel. Megkerestem a kilincset, és elkezdtem rángatni, mert a szép szóra nem hallgatott. - Menjetek a fenébe! - kiabáltam a vakvilágba. Elkeseredetten csúsztam le a földre. A könnycseppek már kitörni készültek, amikor észrevettem, hogy valami idegen tárgy van a zsebemben. Elkezdtem kutakodni, és találtam egy telefont - nem az enyémet, mert én azt az autómban hagytam, de ez nem feltétlenül probléma.

     - Kit hívhatnék fel? - tűnődtem hangosan. Lapozgattam a telefonkönyvben, és megláttam egy nevet, ami némi reménnyel töltött el. Rányomtam a hívásgombra, és vártam.

     - Mi van? - szólt bele Drake.

     - Én Elisabeth vagyok. Ne kérdezz, arra nincs idő! Bajban vagyunk! Segíts! - suttogtam.

     - Hol vagytok? - kérdezte gyorsan. Közben a háttérben hallottam, hogy elköszönt valakiktől.

     - A Turai kastélyban vagyunk, engem bezártak egy kis szobába, és nem tudod kijönni, Ryan pedig a bukott angyal bátyámmal van. Tudom, azt hiszed ugratlak, de kérlek higgy nekem! Te vagy az egyetlen, aki kiszabadíthat minket.

     - Jó, megyek, de nem ajánlom, hogy szórakozz velem! - figyelmeztetett. Ebben a pillanatban megjelent Jasmine.

     - Rossz kislány! - kiáltotta, és kiverte a kezemből a telefont. - Így kijátszani… - mondta, és rálépett a telefonra. - Rossz kislány! - ismételte, és leütött. Minden elsötétült.

  

    

                                                     ***

Ryan

      Hirtelen megjelent az a nő.

      - Evariszt, baj van! - mondta félve a nő. Elisabeth bátyja, a beszélő felé fordított a fejét, de még mindig nem engedett. - A húgodnál telefon volt. Felhívott valakit, és segítséget kért tőle. Elkell tűnnünk innen! - a hangjában félelem bújt meg.

      - Jó, csak ezt még befejezem - azzal a lendülettel gyomron vágott, majd gonoszan kacagott. - Mehetünk édes! - szólt, majd a nővel együtt eltűnt.

      Köhögtem, és alig kaptam levegőt. Elindultam, de sajnos elveszítettem az egyensúlyomat, és kiestem az ablakon.

      Autómotor zúgást hallottam a távolban.

      Lesöpörtem magamról a sok üvegszilánkot, majd elindultam a főbejárat felé.

      Még jó, hogy csak az első emeleten voltunk - tűnődtem.

      A hidegtől teljesen átfáztam, ezért gyorsabban haladtam. A távolban egy élettelen testet pillantottam meg, ami üvegszilánkok körében feküdt.

      - Csak ne Elisabeth legyen! - kérleltem. Amikor közelebb értem, láttam, hogy az idegenvezetőnk az. Egy pillanatra megálltam fölötte, majd gyorsan tovább haladtam.

      Már majdnem beléptem az épületbe, amikor megszólított egy hang:

      - Ryan! - kiáltott utánam a bátyám. - Mi a fene történt veled? - kérdezte.

      - Csak gyomron vágott Elisabeth bátya, Evariszt, aki mellesleg bukott angyal, eltűntek, én kiestem az ablakon, és most Elisabethtet keresem - az arcára zavar ült ki.

      - Mindegy, majd később megbeszéljünk ezt. Itt kint keresed? Ha jól tudom, akkor bent van.

      - Ezt honnan tudod? - kérdeztem meglepetten.

      - Felhívott, hogy bajban vagytok, én pedig siettem hozzátok. Elkellett halasztanom egy próbát - tette hozzá.

      - Azt nem mondta, hogy hol van?

      - Csak annyit mondott, hogy egy kicsi szobába van bezárva. Egy nő félbe szakította, majd megütötte, aztán megszakadt a vonal. Nem tudok többet.

      - Jó - mondtam, miközben próbáltam lenyugtatni magam. - Gondolkodjunk. Hol lehetnek kis szobák?

      - Ne tőlem kérdezd! Nem én voltam itt, amikor magyaráztak nektek, mert feltételezem, hogy volt valaki, aki körbevezetett.

      - Ja, hátul fekszik a hullája - mutattam a kastély háta mögé. - De ez nem lényeg. Talán…- jutott eszembe - az első emeleten lehet. Ott voltak kis, rejtett szobák, kezdjük ott.

      Felsiettünk az első emeletre, és jobbra fordultunk. Benéztünk az első szobába, átkutattuk minden zegzugát, de még rejtett szoba sincsen. Ezért tovább mentünk a következő szobába. Ez így folytatódott egészen a 21. szobáig. A falban találtunk egy gomb szerűséget és megnyomtam. Egy ajtószerűség nyílt ki, bementünk rajta. Egy kisebb helységben kötöttünk ki, ahol három másik ajtó volt.

      Lenyomtam az első ajtónak a kilincsét, a szoba üres volt. Drake benyitott a másodikba, szintén semmi. Egyszerre pillantottunk a harmadik ajtóra, és odasiettünk.

      Megfogtam a kilincset, lenyomtam, de az nem nyílt ki.

      - Elisabeth! Itt vagy? - kérdeztem. Semmi válasz. Erre Drake lerúgta a zárat az ajtóról, és az megadta magát.

      - Hasznos volt a karate - mondta vigyorogva, majd betolta az ajtót.

      Elisabeth eszméletlenül feküdt a földön, a halántéka közeléből vér folyt.

      - Elisabeth! - szólítottam, de semmi.

      - Kapd fel csajt, aztán tűnjünk el innen! Nem kell, hogy itt legyünk, mikor valaki megatálja az idegenvezetőt!

      Az ölembe vettem Elisabethtet, majd elindultunk kifelé.

      Betettem a Volvóba, majd elköszöntem Draketől.

      - Hova raktad a kulcsot? - kérdeztem a még mindig eszméletlen lánytól. Átkutattam a zsebeit, s végül megtaláltam a bal hátsó zsebében.

      Beindítottam az autót, egyesbe raktam, és nagy gázzal elindultam.

 

      A sötét éjszakában haladtam az M3-ason, amikor Elisabeth végre adott valami életjelet.

      - Mm… mi a fene? - kérdezte kómásan. Lassan kinyitotta szemeit, és körül nézett.

      - Te a kocsimat vezeted! - sziszegte, és barna tekintete, a visszapillantó tükrön keresztül, az enyémbe fúródtak.

      - Megkellett volna várnom míg valaki oda nem ér, meglátja a hullát, és ránk nem fogja?! - mivel zavarodott volt az arca, ezért elmondtam neki mindent.

 

      - Oh… értem - mondta, majd a vizes palackhoz nyúlt, ami a hátsó ülés alatt volt. Ivott pár kortyot, és visszadobta ugyanoda ahonnan elvette. - Vigyázz az autómra! - motyogta, és az fejét a hideg ablaküveghez nyomta.

                                               ***

Elisabeth

   

       - Ryan, nem kell segítened! Kitudok szállni egyedül is - förmedtem rá a fiúra az éjszaka közepén. Végre hazaértünk.

       - Jól van!

       Bementünk a lépcsőházba, elindultam a lépcsőn, és vánszorogtam fölfelé.

       - Most viszont segíthetnél! - nyögtem. Visszalépkedett hozzá, és felkapott a karjaiba. - Oh… - lepődtem meg azon, hogy ilyen könnyű vagyok számára. Mikor felértünk lerakott, és elővette a kulcsot a zsebéből - ami igazából az én zsebemben volt, ahogy a slusszkulcs, de lényegtelen -, kinyitotta az ajtót, letett és előre engedett.

      Gyorsan berohantam a fürdőbe, és sietve letusoltam. Gondosan kitisztítottam a fejemen lévő sebet, és azt összeragasztottam.

      - Gyors voltál! - szólt nekem Ryan.

      - Ja - azzal ledőltem a kanapéra, és ellazultam.

      Miután Ryan is lezuhanyozott, ő is levetette magát a kanapéra. Sokáig feküdtünk szótlanul, mikor végre szóra nyitotta a száját:

      - Csak tőlem kérdezték meg, hogy járunk? - tette fel azt a kérdést, amitől hirtelen magamhoz tértem.

      Mi lenne a helyes válasz? Többnyire az igazság, de… Mindegy mondom az igazat:

      - Nem csak tőled - mondtam.

      - Akkor jó - ezzel le is zártuk a beszélgetést, de én úgy éreztem, hogy kihagytunk valamit. Igen, azt a bizonyos: "Amúgy járunk?" - vagy valami hasonlót, amivel fény derülhet-e igencsak sötétben bujkáló válaszra. Végül én sem kérdeztem rá, aztán mindketten elaludtunk.

      Egy kihalt, betonépület tetején állva néztem a naplementét, amikor az a valaki lépett mögém, akire nem számítottam. Ő volt az. Gyengéden átkarolta a derekamat, és mögöttem maradva, állát a jobb vállamra támasztva figyelte velem az éj közeledtét.

     Halk beszédet hallottam, ami végül kristálytisztává vált. Az egyik, azt hiszem Rusztem volt, a másik: Drake, a harmadik: Ryan.

     - Fiam, jó lenne, ha végre eldöntenéd, hogy mit akarsz ettől a lánytól! - mondta fojtott hangon Rusztem.

     - Egyetértek apával - kontrázott Drake. - Ő nem érdemli meg, hogy bántsd, hogy talonban tartsd! Ha engem kérdezel, akkor szerintem szeret téged.

     - Nem tudom… - motyogta Ryan.

     - Nem? - kérdezte a báty. - Akkor segítek! Itt egy példa: rólad álmodik, ez viszont onnan tudjuk, hogy te nevedet mondogatta. - Ne már! Beszéltem? A fenébe! - gondoltam, és résnyire nyitottam a szemem. - És én biztosra veszem, hogy vannak még jelek - Drake jelentőségteljesen a öccse szemébe nézett. Tudtam, a tegnap történtekre gondol. Ha megtudná, hogy mit tettem Ryan-ért… Semmi kétség, én szeretem Ryant.

     - Én… - kezdte Ryan.


Idegenvezetés forrása: http://www.turaikastely.hu/