Az Időutazó 3. fejezet

     Furcsa ,mert hamar elaludtam. De a rémálmok nem hagytak békén. Az összes létező ,és nem létező alternatívát megjelenítette az agyam - mindezt nyolc óra alatt.

    

    Délben kissé fáradtan ébredtem, de nem tudtam volna tovább aludni.

    Csináltam ebédet, és miután a gyomrom tele lett, elindultam a Gellért-hegyre.

    Felszálltam a 7-es buszra, és kerestem egy ülőhelyet. - Az út most hosszabbnak tűnt, mint bármikor. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. - Még csak egy megállót hagytunk el, még csak kettőt… Sok-sok idő múlva elérte a busz, a Gellért hegyet. - Na végre! Azt hittem sohasem érek ide! - Leszálltam a buszról, majd nagy léptekkel indultam el a csúszdák felé.

     Emlékszem, másodikban voltam itt először. Ez lesz a második alkalom - ha rosszul sül el, akkor az utolsó is.

     Amikor elértem a színes csúszdákkal tarkított domboldalt, megrohamoztak a régi emlékek - mindig a piros csúszdán csúsztam le, nem törődve azzal, hogy a többinél volt hely, itt pedig hosszú sorokat kellett kivárni.

     Leültem az egyik padra és nézelődtem - kis idő múlva az jutott az eszembe, hogyha Ryan ideér, akkor meglát. Viszont ezt nem szeretném, úgyhogy keresnem kell egy rejtekhelyet.

    Sokáig haladtam a csúszdák között, míg találtam egy megfelelő részt. Egy bozót lett a szerencsés jelölt - lekuporodtam mögé, és vártam. Vártam a végzet óráját.

    Épp most haladt el a rejtekhelyem mellett egy férfi és az ő fia - kishijján ráléptek a kezemre.

    Majd egy óra múlva, három csaj ment el mellettem, de ők sem láttak meg.

 

    Sokáig gubbasztottam a bozót mögött egyhelyben - még a lábaim is elzsibbadtak -, amikor megláttam egy Ryanhez hasonló fiút. Amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy nemcsak hasonlít rá, hanem ő az.

    Istenem, mennyire hiányzott már a lénye! - És még jobban néz ki, mint 8.-ban.

    A nagy boldogságom azonban hirtelen lehervadt. Eszembe jutott, hogy ahogyan az árnyéka nő, úgy fogy az ideje is.

    Most nincs idő szédelgésre! De mégis oly jó látni a mosolyát - sajnos egy másik lánnyal van, aki nem tudom, hogy hova tűnt miután megölték őt. - Csak szegény nem is tudja, hogy megfog halni.

    Látom, hogy szereti a lányt, vagy legalábbis kedveli. - Épp ebben a pillanatban az ajka, a lány ajkához ér, akinek gonosz mosoly teríti be a képét.(Olyan érzésem volt ebben a pillanatban, mintha valaki gyomron rúgott volna.)

     - Na ne már!!! Csak kihasználja Ryant? Szegény szerelmem! - gondolkodtam hangosan.

 

    Egy faág reccsen a távolban. Hallom az egyre közeledő lépteket. - A gyilkos! Mégis mit tegyek most? - A gondolatok áradata szinte megfullasztott. Nem tudtam épelméjűen gondolkodni. - A Ryanhez közeledő férfi egyenlőre ártatlan, de hamarosan a szerelmem vére fogja megfesteni mocskos kezeit, hacsak nem teszek valamit.

    - Szia Rica! - üdvözölte kaján vigyorral a férfi, aki már a látókörükben volt.

    - Szia Jeremi! - köszönt vissza kéjes hangon a lány.

    Akkor most mi van? Ezek összejátszanak! - jutott eszembe. Ezért menekült el Rica! - Bántják Őt!

    - Na jó, elég az időhúzásból! - szólat meg Rica. - Öld meg! - Ebben a pillanatban, mintha puskából lőttek volna ki. Az a 10 méter - ami közöttünk volt - most olyan hosszúnak tűnt. Mintha az egész egy lassított felvétel lett volna.

    Láttam, ahogy a kés elindult a mellkasa felé. Még 70 centi, még 65…, ekkor mind a három ember észrevett engem, de a támadónak már nem volt ideje arra, hogy megállítsa a pengét. Ryan teste elé álltam és hagytam, hogy az éles fém lágyan a szívembe szúródjon és megállítsa annak dobogását.

    - Bazd meg! Mit csináltál?! Nem őt kellett volna! - ordította az a lány. Vagy legalább is azt hiszem, mert a hangokat már csak tompán hallottam.

    - Húzzunk el innen! - mondta Jeremi.

     Ez a srác, talán az igazi pasija lehetett, és a csaj csak játszott Ryannel - lábak dobogását hallottam, ahogy elhagyják ezt az átkozott helyet.

    - Elisabeth! -még hallottam az Ő lágy, kétségbe esett hangját, és a nevemet az Ő ajkaiból. Egy pillantra még kinyitottam a szemem, hogy utoljára lássam.

    Kék szemei aggodalmasan fürkészték az arcom, majd átvándoroltak a sérülésemre. A szemek hirtelen kitágultak a rémülettől.

    - Ne félj nem lesz semmi baj! - nyugtatott. Én nem is félek, hiszen te itt vagy velem, ha pedig az angyal igazat mondott, akkor nem is fogok meghalni. - Elisabeth! Elisabeth! - a körülöttem lévő hangok elhalkultak, a táj elhomályosult. A sötétség körbe vett.

  

    Nem sokkal ez után ,egy fényes alak jelent meg előttem.

    - Nem megmondtam, hogy fölösleges az öngyilkosság! Nem menekülhetsz! - mondta szemrehányóan az angyal.

    - Ha figyeltél volna, akkor tudnád, hogy nem öngyilkos lettem, hanem megmentettem Ryant.

    - Ugye tudod, hogy akkor sem halhatsz meg? - kérdezte. Szerintem totál idiótának nézett.

    - Szerinted hülye vagyok?! Nyilván nem fogom megölni magam hogyha itt van nekem. Egyébként azért vetettem magam a kés elé, mert tudtam, hogy úgy is visszaküldesz az élők közé, és vele lehetek. Majd elmagyarázhatok neki mindent, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

    - Nahát… nem is vagy te buta! - mondta elismerő hangon. - De viszont vigyázz ezekkel a szép, és tökéletes történetekkel, mert nagyot koppanhatsz, ha nem így lesz - figyelmeztetett.

    - Jó, vigyázok! Őőő… megkérdezhetem a neved?

    - Evariszt - mondta csendesen. - De most ideje visszatérned! - lágy mosolya cinikusba vágott át. - Ne félj nem úszod meg! Majd még találkozunk!

    Újra fekete homályban voltam. Ám fokozatosan világosodni kezdett, míg hirtelen minden fehér lett.

     Ez után hallottam egy csendes férfi hangot, ami egyre jobban erősödött. Ez Ryan! -  Örömködttem magamban.

    - Elisabeth! Elisabeth! Hallasz engem? - kérdezte pánikolva. - Ne félj nem lesz semmi baj, mindjárt itt lesznek a mentők - lágyan simogatta az arcomat. Úgy tűnik ideje lesz beavatnom.

     Kinyitottam a szemem, de a hirtelen fény miatt az megfájdult.

    - Hál' Istennek, hogy jól vagy! Hívtam mentőt, majd ők segítenek rajtad.

    - Nem kell! Jól vagyok! - mondtam indulatos hangon.

    - 5 perccel ezelőtt még alig éltél - hitetlenkedett. Jellemző.

    Felhúztam a pólómat, hogy megmutassam neki a sebem helyét. Ezt lehet ,hogy nem kellett volna. - Oh! Elpirult. Ez az! - A barátnőmmel régen azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudnánk Őt zavarba hozni.  

    - Ez…nem lehet. Ilyen nincs. - hitetlenkedett. Éppen magyarázatra nyitottam volna a számat, mikor megjelentek a mentősök. Gyorsan visszahúztam a pólómat. (A villantás csak neki jár.)

    - Majd később elmagyarázom - súgtam a fülébe halkan.

    - Hol van a sebesült?- hirtelen rám villantotta a szemét az egyik orvos. - Szóval te lennél az - nem volt nehéz dolga, mert a felsőm csupa vér volt.

    Felraktak egy ágyra és beraktak a mentőautóba.

    Felhúzta a pólómat, de nem volt már ott semmi. Megvakarta a fejét, majd így szólt : Legközelebb jobban győződj meg a sérülés valódiságáról!- mondta megrovóan Ryannek.

    Miután elmentek az orvosok, próbáltam elkapni a tekintetét, de mindig máshová nézett. Miért csinálja ezt velem?!

    - Gondolom kíváncsi vagy, hogy mi történt - törtem meg a csendet.

    - Igen. - válaszolta csendesen, de határozottan.

    - Akkor miért nem vagy hajlandó a szemembe nézni? Miért kerülöd a tekintetem? - szinte már kétségbeesve próbáltam elkapni az övét.

    - Csak egyszerűen nem vagyok képes ezt felfogni. Ez... nekem sok. Nem értem - teljesen össze van zavarodva. - És, hogy a barátnőm megakart öletni...

    - Elmagyarázzam?

    - Az jó lenne! - fújta ki a levegőt hangosan.

    - De előre figyelmeztetlek, hogy először hihetetlennek fogod találni ezt az egészet. Abban viszont biztos lehetsz, hogy igaz és nem vagyok dilis, mert most itt állok előtted és hozzád beszélek.

    - Érdekesnek ígérkezik - kíváncsian várta, hogy elkezdjem a mesélést. Mint egy kisgyerek. Annyira aranyos!

    - Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap reggel a postás keltet föl és egy borítékot hozott. Abban a borítékban a te temetési meghívód volt - tartottam egy kis szünetet ,hogy megeméssze a hallottakat. - Teljesen kiborultam, és egésznap a szobámban sírtam. Amikor már aludtam, a csengő ismét felriasztott, egy régi ismerősöm jött át. Nagyon megijedt, amikor meglátott. Elmondtam neki mindent, és közben álomba sírtam magam. Mikor felébredtem már este volt, ezért elküldtem a srácot. Az nap éjszaka szörnyű almok kínoztak. Kétségbe estem, és elindultam a hideg éjszakába egy pólóban, és egy farmerban. Öngyilkos akartam lenni, azért, mert te meghaltál - ujjbab szünetet tartottam. A szeme kicsit kitágult, de nem szólt semmit. - Na most figyelj, mert jön a hihetetlen része. Már éppen készültem az ugrásra,  amikor egy árny jelent meg mögöttem. Ettől megijedtem, és majdnem lezuhantam, de ő megmentett. Pár perc faggatózás után kiszedtem belőle, hogy micsoda is Evariszt valójában. Ő egy angyal - némán ismételte meg az utolsó szót. - Megkérdezte, hogy miért akarok véget vetni az életemnek, én pedig megmondtam, hogy azért, mert meghaltál. Azt mondta, hogy teljesíti egy kérésemet, de nem ingyen. Ne pénzre gondolj! - vettem oda gyorsan. - Nem sokkal ez után megegyeztünk abban, hogy miután visszajövök az időben - a halálod napjára -,utána 4 évig élhetek, aztán megöl. A szolgájává tesz örökidőkre - ismét szünetet tartottam. - Megtudtam Carlatól, hogy hol és mikor haltál meg. Déltők itt vártam rád, hogy megakadályozzam a halálodat. Amikor megtámadott téged az a férfi, hirtelen kellett cselekednem, és a kés elé ugrottam. Azért tettem, mert még korábban említette Evariszt, hogy nem halhatok meg még 4 évig. Miközben haldoklottam, találkoztam az angyallal és beszéltem vele, majd visszaküldött az életbe.  A többit meg már tudod - pár perc néma csend következett. Kb. 5 perc után megszólalt.

    - Ezt idáig mind értem, és hiszek a természetfeletti dolgokban meg minden…csak egy valamit nem értek.

    - Éspedig?

    - Azt, hogy miért tetted meg mindezt értem?- na ez volt az a kérdés amire nem akartam válaszolni. Mert most mondjam, hogy :Azért tettem, mert halálosan szeretlek! Az nem jó.

    - Mert fontos vagy a számomra, és nekem többet ér a te életed, mint a sajátom - elkerekedtek a szemei. - Mert én…9 éve szeretlek téged - csúszott ki a számon. - Nem tudlak elfelejteni. Mintha egy darabomat magaddal vitted volna, és te erről még csak nem is tudtál. 9 éve, minden éjjel rólad álmodtam. A gimiben depressziós lettem, de a szüleim nem is tudtak róla, mert mindig megjátszottam magam.

    Közelebb jött, és gyengéden megölelt. Istenem, de jó! Még soha sem ölelt meg.

    Eltolt magától, hogy mélyen a szemembe nézzen.

    - Köszönöm! - mondta hálásan. Persze többet is mondhatott volna. De talán idővel megszeret. - Most ideje hazamennünk. Am…nem mehetnék hozzád? Mert én Vácon lakom és már késő van - valóban késő van. Megnéztem a telefonom este 9 órát mutatott.

    - Jó, gyere hozzám! - hoppá! Kétértelmű voltam.

    Elindultunk a 7-es busz megállójába. Szótlanul álltunk egymás mellett és a buszra vártunk.

    Már egy jó ideje ültünk a buszon, mikor megszólalt.

    - Amúgy hogy-hogy elköltöztél otthonról?- kérdezte Ryan.

    - Ez hosszú történet - mondtam sóhajtva.

    - Nem baj, van időm. 

    - Elegem lett abból, hogy a szüleim állandóan veszekedtek. Amikor betöltöttem a 18-at és lett elég pénzem, hogy albérletben lakjak, akkor elmentem otthonról. Lassan 5 éve lesz, hogy ott lakok.

    - Az nem semmi - csodálkozott. - De biztosan rossz volt így élned.

    - Igen. Szavakba sem tudom önteni - mondtam, miközben újra átéltem ezeket a szörnyű pillanatokat.

    - Tee…nem itt kell leszállnunk?- bökte meg az ablaküveget.

    - Hoppá! De! - gyorsan lepattantunk a buszról.

    - Bocs, hogy félbeszakítottalak.

    - Semmi baj. Már úgy is elmondtam mindent.

    Az út további részét némán tettük meg.

    Lassan haladtunk a lakásom felé. Amikor odaértünk előkotortam a kulcsomat a kabátzsebemből. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem Ryant.

    - Szép lakás. Egyedül laksz itt?- kérdezte, miközben körbenézett a lakásomban. - Tetszik.

    - Köszönöm! És igen, egyedül lakom - válaszoltam mosolyogva. - Éhes vagy?

    - Igen! Mint a farkas - válaszolta kaján vigyorral.

    - Makaróni jó lesz?

    - Mmm, a kedvencem! - megsimogatta a hasát és megnyalta a száját. Erre egyszerre felnevettünk.

    Együtt néztük a TV-t, ettünk, és nevetgéltünk. Igazán jó nap volt a mai.

  

    - Későre jár!- mondta. - Biztosan fáradt vagy! -mosolygott rám, és lágyan végig simította az arcomat.

    - Igen, tényleg fáradt vagyok. Őőő … hol szeretnél aludni?

    - Jó lesz nekem a kanapé is - egy kicsit csalódtam. Persze nem várhattam, hogy rögtön mellettem aludjon és fogja a kezemet, de…

    - Oké, akkor megágyazok - rohantam a szobámba, hogy keressek valami ágyneműt. A ciki az volt benne, hogy miközben rohantam, elcsúsztam és seggre estem. Először kiröhögött - a megszokott ordenáré hangján -, aztán a iderohant, hogy segítsen felkelni.

    - Sajnálom, hogy kiröhögtelek, de tényleg vicces volt - még mindig nevetett.

    - Na jó, ebből elég! - bokszoltam a mellkasába. - Fáradt vagyok! - előkerestem egy tiszta ágynemű készletet és megágyaztam Ryannek a kanapén.

    - Szép álmokat! - köszönt el tőlem Ryan.

    - Neked is!

    Nem tudtam elaludni még jó darabig. Folyton csak rá gondoltam. Idővel elnehezült a szemhéjam és álomba merültem.

    Nem emlékszem arra, hogy mit álmodtam, de szerintem nem is volt értelme.

   Vajon Ryan mit csinálhat?

   Amikor a bal oldalamra fordultam, egy kis papírt találtam az ágyam melletti asztalkán. Ryantól.

   ,, Kedves Elisabeth!

      Valóban kedves vagy velem minden percben, amit együttöltünk, de nem maradhattam. Tudom nagyon-nagy áldozatot hoztál értem, de talán neked is jobb lesz így. Elhiszem minden szavad, ettől nem kell tartanod! Elhiszem, hogy valóban nagyon szeretsz, de elkellett mennem. Nehogy azt hidd, hogy nem fáj nekem, mert egy délután alatt megkedveltelek, és te nagyon rendes lány vagy, de te jobbat érdemelsz nálam. Sajnálom, hogy már csak 4 éved van hátra. Azt kívánom neked, hogy légy boldog még erre a kis időre!

     Nagyon fogsz hiányozni Elisabeth Dallen!

     Ryan Brensen"

    

     Mennyi sok hülyeség!

     Ezt nem hiszem el! Miért teszi ezt velem?!

    Oly nagy áldozat, és semmi értelme sem volt. - Ott fogok megrohadni egy nyamvadt szolgaként! - Ráadásul még öngyilkos sem lehetek, mert köt az a rohadt megállapodás!

     Berohantam a konyhába, és kivettem a fiókból egy méretes konyhakést. Lassan visszamentem a nappaliba. Sétáltam, sétáltam, de ekkor elöntötte az agyamat valami, és nekiestem a karomnak. Mélyen belevájtam a kés pengéjét az ereimbe.

     Vér szökött ki a vágásokon, én pedig magatehetetlenül estem a térdemre és zokogtam.

     A kés még párszor végig szántotta a karomat, de aztán feladtam, és a sarokba dobtam. Ott feküdtem a szoba közepén, a vérem áztatta padlón.

Félperces

Bárhol vagy is,
Sírva alszom el.
Ha hangod hallom,
Édes lesz az álmom.
Lehetsz bárhol,
Nagyon hiányzol!

Semmi

És nem marad más utána, csak egy eltépett szív,
Minek a darabjai porba hullnak, és az idő homokja lassan eltemeti.

Bármerre jársz...

Bármerre is jársz
Közel vagy távol állsz
Hangod nem hallom már
És nem is fogom tán...
Könnycseppem az égen csillag,
Ha rád gondolok felcsillan.

Mit teszel velem?

Fáj minden egyes szó, mit kiejtesz szádon,
Égeti fülemet, egyszerűen lángol.
Tűzforró könnyeim jelentéktelenül porba hullnak.
Hát hány éjszakát kell, hogy végigsírjak?
Mennyi idő kell még, hogy többé miattad ne zuhanyjak?

Hány csillag hulljon az égről,
Hogy tudd szeretlek, míg ez a szeretet meg nem öl?

Mikor éjszakánként a Holdat látom,
Szomorú arca, a képembe bámul.
Vajon igazi szándékodat valaha látom?

Képzeletbeli léted minden egyes pillanata, csak egy árulás.
Egy pusztító lélegzet,
Aztán léted beleivódik létembe,
Majd nem tudok nélküled élni,
Téged elfelejteni.

Nem érzed fájdalmamat
Rám döntesz ezernyi falat

Egy szót sem szólsz hozzám,
És nem is fogsz tán.  

 

Az Időutazó 2. fejezet

     Az árny elkapott.

     Sokáig álltunk mozdulatlanul, a híd tetején. Az eső egyre csak erősödött.

     Végigmértem a férfit - mert szerintem az volt -, egy fekete csukja volt rajta és hosszú fekete köpeny. Erős karjával átkarolta a derekamat.

     - Miért akarsz meghalni?- kérdezte bársonyos, mély hangján.

     - Mert okom van rá! - mondtam én is olyan lágyan, mint ő, de egy kis dac is keveredett bele. És az ijesztő szürke - már-már fehér -, színű szemébe meredtem. Mi ő? Mert, hogy nem ember az biztos. - Mi vagy te? - csúszott ki a számon.

     - Hogy mi vagyok én? - ismételte meg a kérdésemet. - Én egy angyal vagyok.

     - Angyal…- suttogtam halkan. Szóval mégis léteznek. - Lenne még egy kérdésem - mondtam óvatosan.

     - Éspedig?

     - Miért mentettél meg?

     - Azt egyenlőre nem mondhatom el. De most én kérdezek! - jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. - Miért akartál meghalni? - ismét ez a kérdés. De, ha ő angyal, akkor lehet, hogy tud segíteni. El kéne mondanom az igazat.

     - Mert meghalt valakim, akit nagyon szerettem - mondtam halkan, de a jelek szerint meghallotta.

     - És szerinted erre ez a megoldás? - kérdezte felettébb nyugodt hangon.

     - Én már nem tudom, hogy mit miért teszek. Már nem tudom, hogy mi az ami jó, s mi az, ami nem.

     - Csak annyit mondhatok, hogy amit kitaláltál, az nem volt jó ötlet - ez után eltöprengett, majd beszélni kezdett. - Mondd csak! Hogyan akadályozhatnám meg, hogy öngyilkos légy? - Most tényleg ennyire érdekli?! Miért? - Tudod mit? - Nem, nem tudom, hogy mit - válaszoltam magamban. - Mi lenne, ha kívánhatnál egyet?

     - Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Miért olyan fontos neked, hogy éljek? - kezdtem nagyon dühös lenni. Mivel nem válaszolt, ezért elmondtam, hogy mit is szeretnék. (Kevesebb indulattal.) - Szeretnék visszamenni a múltba, hogy azt megváltoztassam. Azt szeretném, hogy Ryan éljen. Szerettem őt, de ezt sohasem fogja már megtudni, és… - csendre intett.

     - Ez elég komoly kérés, de teljesíthető. Azt viszont vedd figyelembe, hogy nem akárkitől kéred - figyelmeztetett.

     - Szóval teljesíted? - kérdeztem gyermekként reménykedve. Nem érdekel mibe kerül, csak visszatudjam Őt hozni az élők közé.

     - Igen - válaszolta nem túl bőbeszédűen. - Mivel hallottuk a te kérésedet, most az a rész jön, ahol én elmondom, hogy mit kérek érte cserébe. - Ajjaj...

     - Mi után visszahozod őt az élők közé - kezdte a feltételt -, négy évet élhetsz még, az után én érted jövök, és elveszem az életed. Nem lehetsz öngyilkos,meg különben is, én mindig visszahoználak. Ha pedig mégsem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan azt szeretted volna, az egyesség akkor sem visszavonható. Négy év után, vagy így, vagy úgy, de megkell halnod. Méghozzá annak az angyalnak a kezétől, akitől ezt az ajándékot kaptad. Ez után a szolgám leszel.

     - Ezt idáig értem. De miféle angyal vagy te?    

     - Hogy érted?

     - Az angyaloknak van szolgálójuk? Egy angyal öl?

     - Figyelj! Ez egy elég hosszú történet. Majd AKKOR lesz rá időnk! - fenyegetőzött.

     - Ez hátborzongató volt - fintorogtam.

     - Mert az is. Értsd meg, ez nem játék! Ha pedig nem tetszik a feltétel, akkor csak az életedet mentettem meg.

     Egy kis gondolkozás után:    

     - Rendben! Kössük meg az egyességet! - félre döntötte a fejét, és hosszan a szemeztünk. Nem mozdult.

     - Öhm… - már éppen tettem volna fel a kérdést, de félbe szakított.

     - Én tudom és te is tudod. Az egyesség pedig most már a lényed része. Ha egy hozzám hasonló találkozik veled, akkor látni fogja, hogy te már foglalt vagy - ez nekem nem tetszik. Van benne valami... fura. De, ha így visszamehetek a múltba és megmenthetem Ryant,  akkor nekem mindegy.

     - Nálatok ez ilyen stipi-stopi játék? Kinek van a legtöbb szolgálója? - kérdeztem cinikusan. (Néha rám törnek ilyen düh hullámok.)

     - Nagyon vicces… - szűrte a fogai között. - Viszont most menj haza, és holnap, a szerelmed halála napján ébredsz fel. Nem mondom meg, hogy hova kell menned, és azt sem, hogy mit kell csinálnod ahhoz, hogy a kívánságod teljesüljön. Erre neked kell rájönnöd! Ja, és ne feledd, négy év! - ez volt az utolsó mondata. Köddé vált, a sötét, Budapesti éjszakában.

     Az eső még mindig zuhogott, ezért nagyon óvatosan másztam lefelé a híd tetejéről, és elindultam hazafelé.

     De hol találjam meg? Mikorra kell odaérnem? Egyáltalán mi történ Ryannel? Kitől kérdezzem meg?

     Ekkor utolért a felismerés. Talán… - gondolkoztam el. - Mi lenne, ha elmennék Carlahoz? Ő úgy is tud mindent.

     Sarkon fordultam, és átsétáltam a szemben lévő buszmegállóba, majd megvártam a legközelebbi éjjeli járatot.

     Kb. öt perc múlva beállt a megállóba egy szakadt, régi Ikarus - de a célnak megfelel.

     Felszálltam, és körül néztem. - Miután megállapítottam, hogy nincs senki a járművön, hátra sétáltam, és leültem az ablak mellé. - Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hova megy a busz.

    

     Később úgy döntöttem, hogy előre sétálok a buszvezetőhöz.

     - Elnézést! - szólítottam meg. - Megáll a busz, a Deák Ferenc Téren?

     - Igen. A következő megálló - válaszolta a sofőr. Nem sokkal ez után a busz lágyan fékezett, majd megállt. Az ajtó hangosan kicsapódott. - Elég zavaró volt a csendes éjszakában. - Leszálltam és elkezdtem sétálni.

     Az eső szerencsére már nem esik, de a vizes ruha miatt kezdtem fázni.

     Már csak 5 perc és ott vagyok Carlanál. Remélem nem ébresztem fel, vagy, ha mégis... az sem baj.

    Egyedül lakik egy hatalmas lakásban. Milyen dolog ez? - botránkoztam meg magamban.

    Eközben elértem az emeletes házhoz. Odasétáltam a főbejárathoz, és beütöttem a 17-es számot - hosszan cseng a kaputelefon.

     - Halló? - szólt bele álmosan Carla.

     - Szia! Elisabeth Dallen vagyok. Bocs, hogy ilyenkor zavarlak, csak valami nagyon fontosról szeretnék beszélni veled. Kb. félórát venne igénybe.

     - Beth? Jaj, de rég halottam felőled! - örvendezett. - Gyere csak be!- és kinyitotta az ajtót.

     Felsétáltam a 4. emeletre. (Elég pofás kis ház volt.) Bekopogtattam a 17-es lakásba, és Carla máris ajtót nyitott.

     - Szia! Amúgy nem zavarsz, csak furcsállom, hogy hajnali félnégykor az utcán járkálsz. Ráadásul egy pólóban és egy farmerban…- végig mért. - Nem fáztál?

     - Am… nem. - Na, jó… de. -  Beengedsz? - kinyitotta előttem az ajtót.

     - Tényleg. Miről is szeretnél velem beszélni?

     - Te tudod, hogy Ryan mikor halt meg? - tudom kissé nyers voltam, de szorít az idő.

     - Igen. November 27-én délután 5 óra körül - egy kicsit megrázkódott.

     - Sajnálom, hogy felzaklattalak! - és gyengéden átöleltem. Igazából nem tudom, hogy milyen kapcsolatban volt Ryan Brensennel, de sok mindent tudott róla, szóval ő lesz a megfelelő ember, e téren.

     - Semmi baj. Juj de vizes vagy! - sikkantott fel.

     - Bocsi! - mosolyogtam. - És pontosan hol történt? - tértem vissza a lényeghez.

     - A Gellért hegyen… a csúszdáknál… valaki megkéselte - kis könnycsepp csillant meg a szeme sarkában. Az én szemem is nagyon szúrt.

     - Huh…szegény - ez nagyon durva. Ráadásul azt sem tudom, hogy hogyan akadályozzam meg… - Ööööö… - néztem a fali órára - bocsi most mennem kell, és sajnálom, hogy ilyenkor zavartalak.

     - Semmi baj! -mosolygott kissé szomorúan.

     Gyors léptekkel távoztam, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd rohantam hazafelé.

     Megkaptam, amit akartam. Most már tudom hova kell mennem. Csak azt nem tudom, hogy a késelést hogy kerüljem el. Ugorjak a szúrószerszám útjába? - Jé, ez nem is rossz ötlet! Végülis azt mondta az angyal, hogy nem halhatok meg. Amúgy tényleg nem értem mi benne az üzlet.

     Még jobban siettem, mert akárhogy is nézzük, rettentő hideg van, és a vizes ruha sem előny.

Az Időutazó 1. fejezet

    Épp egy nagyon jó álmomból ébresztett fel a csengő.

    Tíz másodperc múlva ismét megnyomta valaki azt a rohadt gombot. Dühösen kikászálódtam az ágyból, és odacsoszogtam az ajtóhoz.

     - Elnézés a korai zavarásért! - kért bocsánatot a postás. (Nyilván látta, a kicsit sem barátságos pillantásomat.) A kezembe nyomott egy borítékot. - Ide kérek egy aláírást - mutatott az átvételi papírra. Aláírtam, majd gyorsan bevágtam magam mögött az ajtót.

     Leültem az ágyamra és kibontottam a borítékot. Egy kis fekete kártya volt benne. Ez állt rajta:

     ,, Ryan Brensen temetése!

     Ryan Brensen tragikus balesetben elhunyt november 27-én - a szemem a lap alján lévő mondatra siklott. - A temetés időpontja: december 14-e, 9 óra. "

     Nem volt erőm olvasni. Hiába láttam a sorokat és a mondatokat, az agyam nem tudta felfogni. A kis papír kihullott remegő kezeimből.

     Nem éreztem semmit. Csak nagy üresség tátongott ott, ahol eddig az Ő emlékét őriztem.

     Idáig mindig azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnék vele újra találkozni. Persze tudtam, hogy csalódás lett volna. Lehet, hogy nem is emlékezett volna rám. Hiszen eltelt kilenc év, és közben egyszer sem találkoztunk. Egyszer sem hallottam felőle semmi hírt.

     Bár ballagáskor láttam Őt utoljára, de az arcvonásai még mindig tisztán élnek bennem.   Szerettem Ryant, de ő erről nem tudott, mert féltem bármi jelét is kimutatni. A jelen helyzetet tekintve, viszont  nem is fogja már megtudni. Soha. A fájdalomtól hatalmas gombóc nőtt a torkomban, nem kaptam levegőt. A lélegzetvétel helyett, csak hangos hörgés jött ki a torkomból. 

     Lassan letettem a fejem a párnámra, és sírtam - azt hiszem, hogy még egyszer sem zokogtam ennyire.

     Kis idő múlva már szorító görcsöt sem éreztem a hasamban, és levegőt is kaptam.

     Bódultság kerített a hatalmába. Talán álmodom...

     Ryan ott volt velem szemben, és engem fürkészett kék szemeivel. Fekete haja az arcába hullott.

   

     Emlékszem, milyen boldogsággal töltött el, ha láttam őt.

     Az órákon egyszer-egyszer lopva rápillantottam, csak, hogy biztos legyek abban, hogy tényleg ott van-e.

     Halálosan szerettem őt, és minden alkalom, amikor csak egy kicsit közelebb kerültem hozzá, azt juttatta eszembe, hogy milyen szerencsés is vagyok. De ez az ajándék, akkor vált átokká, amikor a köztünk lévő repedés, már szakadékká vált. Rájöttem, hogy ez inkább átok, mintsem ajándék. Nem tudtam szabadulni tőle, nem tudtam elfelejteni őt - bármennyire is szerettem volna. Minden éjjel ott volt az álmaimban. Ott volt minden szavamban és mondatomban.

    Örökre az emlékezetembe égett.

   

     Ryan olyan volt akár egy démon. Mindenkit elcsábított, aki nem vigyázott, és felettébb gonosz volt az emberekkel. De ez mit sem változtatott azon, hogy én mennyire szerettem őt. Sosem tudtam rá haragudni.

    

     Az eddig lappangó gombóc ismét ott volt a torkomban, és egyre csak nőtt, és nőtt. Lassan nem kaptam levegőt. - Mégis, mi értelme van az életemnek, ha Ő már nincs? Miért élnék? - Az álom lassan átcsapott valóságba. Fájdalommal teli könnyeim benedvesítették az arcomat. Újra sírni kezdtem, de valaki ismét megzavart.

     Csengőszó hallatszott, de meg sem bírtam mozdulni. Ott ültem az ágyon, és vártam, hogy elmenjen az illető. De nem adta fel, és újra csengetett . Ám ez úttal egy hang is párosult hozzá.

     - Elisabeth! Elisabeth! - kiabálta az ajtón túlról Lucas. (Lucas egy régi ismerősöm volt. Nagyon kedves fiú, de talán ő másképp gondolt rám, mint én rá.) Lassan odavánszorogtam az ajtóhoz, és kinyitottam. - Mi történt veled? - Döbbent arcából kiolvastam ,hogy elég ramatyul nézhetek ki.

     - Gyere be - mondtam élettelen hangon .

     Miután leültettem a kanapéra, vártam, hogy elkezdjen beszélni. Mivel nem mondott semmit, ezért elkezdtem én. - Miért jöttél?

     - Az most nem fontos - legyintett a kezével. - Mi történt? - Nem tudtam volna beszélni, ezért bementem a szobámba, kihoztam a kis fekete papírt, és a kezébe nyomtam.

     Lucas valószínűleg nem tudott semmit arról, hogy mit éreztem Ryan iránt. Mégis hogy tudhatott volna róla? - Részvétem - mondta a mellettem ülő szőke fiú. - De, ha megkérdezhetem, ki volt ő?

     - Hogy ki volt ő? - nevettem keserűen. - Ryan az, az ember volt, akit mindennél jobban szerettem, de Ő erről nem tudott. Most pedig…halott! - tört ki belőlem a zokogás. Lucas aggódó szemmel nézett rám, és ez után megölelt. - Nem azt mondom, hogy nem esett jól, csakhogy én másnak az ölelésére vágytam. Annak az ölelésére akiét már soha nem kaphatom meg.

     A zokogás hullámai kiszámíthatatlanok voltak. Váratlanul csaptak le, majd hirtelen abbamaradtak.

    

     Nem tudom mennyi időt töltöttünk el így, de amikor újra kinyitottam könnyáztatta szemeimet, már sötét volt .

     - Szia álomszuszék! Jót aludtál? - kérdezte mosolyogva Lucas.

     - Azt nem mondanám - sóhajtottam fáradtan. - A rémálmok nem hagytak nekem nyugtot.

     - Itt maradja éjszakára? Elleszek én a kanapén is - ajánlkozott.

     - Nem kell, köszi. - Még csak az kéne!

     - Biztos?

     - Tuti! - erőltettem egy kis mosolyt az arcomra. - Félek, ha még sokáig kell vigyorognom, akkor az arcomra fog fagyni - mondtam magamban.

     - Oké. De, ha bármi van, csak hívj!

     - Jó, jó!-kitessékeltem a lakásból (még mindig mosolyogva).

     - Szia!- köszönt el még utoljára.

     Miután Lucas elment, bementem a szobámba aludni.

    

     A szörnyű álmok továbbra is kínoztak. Mindenhol csak Őt láttam. - Ha ez még nem lett volna elég, az agyam különféle filmeket vetített le nekem, Ryan haláláról.

    

     Kb. hajnali két óra lehetett, amikor felriadtam - épp a szoborról való lelógás jelenetét nézhettem végig.

     Ez így nem mehet tovább! Nincs értelme tovább szenvednem, nincs miért élnem! - Felkaptam magamra egy farmert, meg egy pólót, és elindultam a hideg éjszakába. - Nem igazán törődtem azzal, hogy nem éppen megfelelő az öltözékem, egy novemberi, éjjeli sétára.

    

     Csak egy célom volt: Véget kell vetni annak, aminek már rég vége kell volna lennie!

    

     Öntudatlanul sétáltam Budapest éjjeli utcáin, míg végre eljutottam oda, ahová akartam. A Lánchídra. - Sosem voltam egy depressziós fajta - legalább is egészen a búcsú napjáig -, de most...

     Az utcákon szinte senki sem járt - tökéletes.

     Elkezdtem felmászni a hídra. Egyre magasabbra, és magasabbra sétáltam, egészen a tetejéig. A séta közben, görcsösen kapaszkodtam a mellettem lévő kapaszkodóba. A korlátok hidegek voltak, és nedvesek.

      Miközben felfelé haladtam, kétszer is megcsúsztam. A szerencsétlenkedésem miatt, pedig többször is bevertem a karom.

     A híd tetején állva, gyenge szél borzolta hosszú, szőkés-barna hajam. Széttártam a karjaimat, és hagytam, hogy a szél belém kapaszkodjon. Hagytam, hogy arra az útra tereljen ahonnan már nincs visszaút. - Elképzeltem, hogy mi lett volna, ha sohasem szeretek bele Ryanbe. Ha minden máshogyan történik. Nem leszek gyáva és szótlan. - Persze még sokáig ragozhatnám a ,,Mi lett volna, ha… " kezdetű mondatokat, de nem volt hozzá kedvem. Különben is mindegyikre ugyan az lett volna a válasz: Akkor nem állnék a Lánchíd tetején, és nem akarnék öngyilkos lenni.

     Viszont volt valami, ami még visszatartott: Mi lesz majd azokkal, akik szeretnek engem? Nem akarok nekik fájdalmat okozni - mondjuk, amilyen önző vagyok, egyszer biztosan megteszem.

     Valaki hozzám ért! A sötét árny, aki az imént jelent meg mellettem, annyira megijesztett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és ez által megcsúsztam. Pánikolva kapkolódtam valami kapaszkodó után, de nem talált a kezem semmit - és ebben a pillanatban elkezdett leperegni előttem az életem. Csak egy másodperc volt az egész, mégis olyan hosszúnak tűnt.

     Az összes ember arca, akiket valaha szerettem. A barátaim mosolya, a szüleim féltő és szeretetteljes pillantásai. A szeretteim nevetése. Egy megrovó pillantás. - Nem akarom, hogy miattam legyenek szomorúak, hogy miattam sírjanak! Nem akarok fájdalmat okozni nekik! De… - elgondolkodtam - ezen kívül semmi más nem tart itt.

     Akkor miért menteném gyötrelmes életem. Különben is mit agyalok ennyit? Hát nem megakartam halni?

      A válasz: Nem!