2. fejezet

Megjegyzés: Sok idő után újra itt egy fejezet. Aki olvassa, rájöhet arra, hogy a fejezet elején és a végén kissé eltérő a stílus, ennek az az oka, hogy nagyon sokat hagytam ki. De végül is összehoztam, ez a lényeg! :) 

     Néhány nap múlva már egészen jól tűrtem a folyamatos szárazságot, és a megaláztatást, ami a szolgaságommal járt. Lefekvéshez készülődtem, amikor mintha Noah hangját hallottam volna a fejemben, s engem szólongatott volna.

- Ki van ott? - kérdeztem hangosan.

- Én vagyok az, Noah! Hogy s mint? - a hangja vidám volt, mégis… volt benne valami aggasztó, valamit titkolhat…

- Hát semmi különös, örülök, hogy hallak! Mi van Ryannel? Jól van? Most ott van? Mit csinál? – Szinte már meg sem döbbentem azon, hogy ilyen furcsaságok történnek velem: valaki, jó messziről beszélget velem úgy, hogy egy MÁSIK VILÁGBAN vagyok.

- Öhm… - habozott - most éppen alszik, de ha gondolod fölébreszthetem!

- Ne, hadd aludjon csak, majd máskor beszélek vele! – valahogy képtelen lettem volna beszélni vele.

- Hát jó! Figyelj, már dolgozunk a terven, hogy hogyan hozhatnánk vissza, és már nagyjából tudjuk hogyan öljük meg a bátyádat, szóval kitartás! - bíztatott. - Ja, és még valami! - hosszú szünet következett, és már azt hittem, hogy megszakadt a vonal, de végül belekezdett. - Jobbat érdemelnél Ryannél!

- Ez meg mit jelentsen? - Hogy érti?

- Á, hagyjuk! Nem mondtam semmit, csak össze-vissza beszélek mostanában!

- Miért, mi történt veled mostanában?

- Ez… egy hosszútörténet…

- Ez meg egy hosszú éjszaka, és már kurvára magányos vagyok, szóval dumcsizzunk! - javasoltam.

- Hát jó! - és elkezdte mesélni, hogy Ő meg Sarah milyen jól megvoltak, ám egyszer csak, nem olyan régen, valamin nagyon összeveszetek és szakítottak.

- Oh… nagyon sajnálom! Pedig aranyosak voltatok!

- Pont úgy, ahogy ti Ryannel! - sóhajtotta.

- Na most már elég ebből! - kiáltottam. - Mi ketten még most is jól megvagyunk, szeretjük egymást!

- Abban sosem kételkedtem, hogy szereted Ryant!

- De mi? Ryan már nem szeret engem??? Ezt honnan veszed? Mond el, amit tudsz, bármit!!! Ne szórakozz velem!

- Te meg kivel beszélsz? - szólalt meg hirtelen Jasmine.

- Á, semmi - legyintettem a vaksötétben -, csak tudod unatkozom!

- Értem - hagyta rám, és távozott, bár majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy tudja, mi történik.

- A bátyád csaja? - röhögcsélt a fejemben Noah.

- Igen az! - nevettem, de aztán eszembe jutott, amit mondott. - Szóval mi van Ryannel?

- Mindjárt elpárolog a szentelt víz! Majd még holnap beszélünk, ígérem elmondom! Szia! Aludj jól! - megszakadt a vonal.

- Szia - sóhajtottam.

Nem értem miről beszél Noah! Mi lehet Ryannel, ami miatt azt hiszi, nem szeret már engem a kék szemű? Holnap kiszedem belőle, annyi szent!

Zaklatottan tértem nyugovóra, és ez még álmomban is követett. Mindenféle lidércek kergettek, menekültem volna, de Ryan visszatartott, és feléjük hajított… Az utolsó pillanatban viszont Noah ugrott elém, és mentett meg.

Mégis mit jelentsen ez? Ryan elárult volna? - Mindig is jók voltak a megérzéseim, és volt, mikor megálmodtam dolgokat. Vajon ez az álom igaz volt, kedvesen elárult volna? - És volt még valami, amire csak jó néhány órával a felkelésem után figyeltem fel. Volt valami Noah, a megmentőm szemében, ami aggasztott. Nem árulás, inkább tartózkodás; a hírtelen közelsége, ugyanolyan gyorsan is távozott.

- Hé, drága húgocskám! Gyorsabban kapkodd a szép lábaidat, mert ha rajtad múlna, már biztosan éhen haltam volna! - kiáltott rám Evariszt.

Könnyű azt mondani, nem olyan egyszerű egy fene tudja milyen lénnyel - aki mellesleg már halott - a hátadon rohangászni!

Amíg én itt szenvedtem, azon járt az agyam, vajon mi lehet Ryannel. Na, és Noahval? – Kezdtem aggódni, túlságosan érdekel Noah, ami azért ennyire nem kéne, hogy érdekeljen…

Noah

- Józanodj már ki! - ordítottam Elisabeth barátjával, Ryannel. - Azt persze már nem tudhatom biztosan, hogy Ryan még a barátnőjének tartja-e Elisabethtet, de szerintem már nem. Hogy mondjam meg annak a szegény lánynak, hogy a barátja, akiért oly sok mindent föláldozott - még a saját életét is -, hogy megcsalta?

- Téged mégis ki kérdezett?? - Másnaposságán még néhány sörrel akart segíteni, no meg vagy 20 liter tejjel, aminek már a felét biztosan bevedelte, és ettől csak még kezelhetetlenebb lett.

- Te, Drake! - súgtam az ittas bátyjának. - Mit kéne csinálnom vele? Na, és Elisabethtel?

- Fogalmam sincs! - jött a válasz, ami nem igazán segített ebben a helyzetben. - Szegény lány ezt nem érdemli meg… De muszáj lesz elmondani neki! Jaj, úgy örültem, hogy az én szoknyapecér öcsém végre talált valaki rendes lányt, erre mit csinál... hát megcsalja…

- Azt hittem, nem töri össze! - csóváltam a fejem. - Ma beszélni fogok Elisabethtel, elmondom, mit tett Ryan!

- De óvatosan mondd, ne borítsd ki nagyon!

- Hát… könnyű azt mondani! - forgattam a szemem. - De kíméletes leszek.

Néhány óra múlva rászántam magam a beszélgetésre, és nagyjából a szöveget is kitaláltam. Hát lássunk hozzá!

- Noah? Te vagy az? Szia! Jaj, már azt hittem, sosem hívsz fel! Na, mondjad már!!! - követelte Elisabeth.

- Szia! Biztosan hallani akarod? - kérdeztem rá sokat sejtetően.

- Bármi is az, tudni akarom! - csökönyösködött. Mindig is erősnek akarta mutatni magát, és valamilyen szinten az is, de ez lehet, hogy sok lenne így neki…

- Ryan… miután te elmentél, elindult sétálni, és egész éjjel haza sem jött. Másnap, mikor hazaért részeg volt, és egy… - nagyot nyeltem - egy lánnyal állított be. – Hát basszus, ez pont hogy nem kíméletes volt, inkább nyers.

- Szóval... - lihegte - megcsalt… - ezt inkább állította, mint sem kérdezte.

- Igen - feleltem halkan.

- A kibaszott életbe! Ezt nem hiszem el! Ha visszamegyek, én nem tudom mit csinálok vele, de az biztos, hogy nem lesz számára kellemes! Először is leborotválom a haját, aztán lehúzom a körmét, és a kezét sós citromlébe mártom!!! - dühöngött. Bevallom, kicsit félelmetes tud lenni néha. - Bocs, csak ez a hely…

- Semmi baj! De figyelj, Ryan is segíteni fog a kiszabadításodban, és nem szeretném, ha még ott vesznétek össze!

- Majd türtőztetem magam! - hallottam Elisabeth hangjában, hogy eléggé csalódott, de nem lesz öngyilkos, mint még két évvel ezelőtt. Bár a jelenlegi állapotában, tökmindegy…

- Ja, és hamarosan megyünk érted! - jelentettem ki az örömhírt.

- Hmm… Ez elég tág fogalom, de azért ad egy kis reményt. – Hallottam, hogy nem igazán dobja föl ez a csekély kis napsugár ott a sötétben, de megmakacsolta magát, és rég nem hallott boldogsággal folytatta. - Ez fantasztikus! Imádlak!!! De… - ha engem kérdeznek, akkor nagyon elgondolkodott azon, hogy kimondja-e, amit szeretne - vigyázzatok magatokra! És Noah!

- Igen?

- Egy angyal vagy! - mosolygott, hallottam.

- Ezt most sértésnek vegyem? - viccelődtem.

- Nem! Abszolút nem! Hálával tartozom neked! – mondta. – Köszönöm!

- Hát nincs mit! Sajna most mennem kell, fogy a szentelt víz! Nem túl sokára találkozunk, és ígérem, hazaviszlek!

- Vigyél! Szia!

Basszus, most jutott el az agyamig! Azt mondtam, én viszem haza, ez nem úgy tűnhet, mintha… á, e mögött csak barátság van!

Elisabeth

Sok-sok napja már, hogy utoljára beszéltem Noah-val, kezdek aggódni… - merengtem az éjszakában egy fa tövében. Gondolkodásomból távolról érkező léptek zaja riasztott föl. Hátrafordultam, és egy magas férfi alakot láttam közeledni, majd mikor ideért leült mellém.

   - Szia, Vencentinus vagyok!

   - Öhm… Szia, én Elisabeth! Hogy-hogy itt, miért, és egyáltalán ki vagy te? Nem ismerlek.

   - Hát persze, hogy nem, sőt valószínű, hogy még nem is hallottál rólam, én viszont annál többet tudok rólad, ám csöppet sem eleget. Annyit tudok, hogy te egy roppantul mazochista lány vagy, feláldozni magad egy olyan férfiért, aki megcsal, s aztán egy másikat angyalnak titulálni, mert jönne megmenteni téged?! Kicsi lány ébresztő, ez itt a valóságos rémálom, innen nincs menekvés! – Bár rettentően illúziórombolónak érzetem amit mondott, mégsem vágott úgy mellkasba. És, hogy miért? Volt benne valami különleges, és nem olyan, mint Ryanben vagy akár Noah -ban. Nem, valami egészen más volt, mégis elkeserítően hasonló. A hangja mintha mély és nyugodt álomba akarna ringatni. Ő olyan embernek tűnik még így ismeretlenül is, akiben megbízhatok. Nem bántana, annál inkább védene.

Amint visszazökkentem a valóságba így szóltam:

     - Basszus, te ilyeneket honnan veszel? És hogy mondhatsz ilyet? Honnan tudsz ilyen sokat rólam? És én mért nem tudok semmit rólad?

     - A szomszéd szobában lakom, és sok mindent áthallok; nem reménykedem már a menekülésben, én több mint 200 éve itt vagyok; és veled ellentétben sok ismerősöm van – a legutóbbit nem bántásnak szántam, majd idővel neked is lesznek barátaid.

     - Oh, oké. – Köpni-nyelni nem tudtam. – Ha már ilyen sokat tudsz rólam, magadról is elárulhatnál legalább annyi információt, mint amennyit rólam tudsz.

     - Legyen – sóhajtott – hosszú még az éjszaka. Én 1765 februárjában születtem Dél-Franciaországban, és nem sokkal ez után átköltöztünk Németországba. Huszonhárom évesen haltam meg születési rendellenesség miatt. Földi világon elkövetett bűneim miatt pokolra jutottam, ám ott egy idő után túl jónak bizonyultam, s így átkerültem ebbe a világba. Több, mint 200 éve szolgálom a bátyádat – sóhajtotta gondterhesen.

- Te szegény…

- Ja, nekem mondod! – nevetett már kínjában.

A nevetése igazán szívderítő volt. Egy, a semmiből jövő fény megvilágított az arcát, és majdnem leesett az állam a helyéről. Ha Ryannek nem is, de neki aztán angyali arca volt… Sötét-szőke haja van és kéke-zöld szeme.

- Azt a mindenit! – mormogtam.

- Mondtál valamit? – kérdezte.

- Öhm, semmit. – Fura volt, mert biztos hallotta, amit mondtam, de udvariasságból nem hozta föl. Ryan már biztosan kérdekett volna testi adottságaival, míg Vencentinus csak csendben maradt – jó,majdnem csendben. – Voltak testvéreid? – kérdeztem a mellettem ülőt.

- Igen, egy húgom, de ő még élt akkor, mikor én meghaltam; szerencsére ő nem szenvedett abban a nyavalyában, mint én. Remélem, boldog volt, amíg élt. – Olyan szomorúság lakozik a szívében, ami még az enyémet is fölülmúlta. Teljesen összeszorult a szívem…

- Hallod, ez még nekem is fájt! – mondtam ki meggondolatlanul, a szám elé kaptam a kezem, így még jobban fölhívtam a figyelmet véletlenül kimondott szavaimra.

- Sajnálom, nem akartam, hogy e-miatt te is rosszul érezd magad.

- Na, most meg bűntudatot keltettél bennem!

Elkezdett nevetni, megint azon a vidám hangján. – Még neked van bűntudatod? – nevetett tovább. – Na gyere ide te, kis bűntudatos! – ölelt magához. Minden pillanatot élveztem, amit a karjai közt tölthettem, de mint minden jónak, ennek is vége kellett, hogy legyen. S a vég nem volt más, mint Jasmine.

- Ejnye, már el is felejtettük Ryant? – topogott mellettünk. Nem gondoltam volna… Na tünés aludni! – lökdösött egészen hazáig. – Aludjatok a saját szobátokban, pihenjétek ki magatokat,holnap nagyon sok munkátok lesz. Alvás! - lökdösött be egyenként az ajtónkon, de valahol mélyen a jó szándék vezérelte.

Miután elment, néhány perccel később kopogást hallottam Vencentinus felőli faltól. Kikeltem az ágyból, és a fülemet a falra tapasztottam, és vigyorogtam.

- Lizbeth! – szólított egy számomra idegen becenéven.

- Igen?

- Folytatjuk a beszélgetést? – kérdezte minden hátsószándék nélkül. (Tudom, hogy nem volt benne semmi rossz.)

- Hogyan?

Csavarozás szerű hangokat hallottam, és szinte láthatatlan 50x50-es kisajtó nyílt le, és már át is mászott.

- Hát így! – mosolygott.

- Mióta van ez itt? – kérdeztem.

- Nem tudom. Komolyan nem. Csak megtaláltam.

Az éjszaka egy kis részében folytattuk a beszélgetést. Főleg ő kérdezett Noah -ról, Ryanről, családomról, hogyan kerültem ide (pontosabban elmesélve) és hasonlók. Amikor meg már elálmosodtam, jó éjszakát kívánva elköszönt, majd minden olyan volt, mintha csak egy álom lett volna találkozásunk. 

Még ez is megtörténhet...

Folyton a padlón kötök ki

Vajon miért van ez?

Persze, Isten tudja csak,

Miért harcolunk ma,

S merre szállunk majd,

Lesz-e még remény holnap…

Mindig többet mondtam, mint kellet volna,

És amikor rájöttem, hogy átvertek, későn záródtam vissza.

Úgy ittam a szavaid, mint a legédesebb bort,

De attól félek, mind csak hazugság volt!

Ne kényszeríts, hogy elfeledjelek!

Ne kényszeríts, hogy a múlton merengjek,

Hogy mindenért magamat hibáztassam,

Hisz te is ott voltál!

PS.: Hiányzol, de az idő miatt, hamarosan búcsút kell, mondjak!

Figyelem!

Az időutazó folytatása, Az idő lejárta után című történetem most szünetelni fog egy időre - nem tudom mennyi -, ugyanis elfogyott az ihlet, és most valami máson dolgozom, aminek a címe: Örökké álmodó.  

Az idő lejárta után 1. fejezet

Elisabeth utolsó percei

    Szívem mindenegyes dobbanása egyre gyötrelmesebb, egyre küszködőbb, lassan majd feladja a harcot, s nekem végem. S ami még rosszabb, hogy Ryan élő közvetítésben nézheti ahogy haldoklom, majd a karjaiban meghalok. - Már nem vagyok olyan önző, mint voltam, most már azt kívánom, bár ne látná ezt, bár hamarabb elengedtem volna és nem tartom magam mellett ilyen sokáig. - Szerelmem gyönyörű kék szemeiből patakként folynak a könnyek, s egyre kétségbeesetten kérleli a bátyámat, hogy hagyjon békén és hadd ne kelljen, hogy a szolgája legyek, ne öljön meg, támasszon fel, de mindhiába, mert Evariszt arcán egyre csak a diadalittas mosoly díszeleg. Tébolyultan nevet, és várja, hogy eltávozzak, majd ő átvihessen a bukottak világába, s ott szolgáljam.

    Először elborult Ryan agya, de később rájött, hogy semmit sem tehet természetfeletti erőkkel rendelkező bátyám ellen, aki még gonosz is, hisz saját kezűleg szúrta a fogakkal ellátott kést a szívembe. Éreztem, ahogy milliméterenként utat váj magának a penge. Ryan az ölébe emelt - csodálatos módon eddig kihúztam - és még most is próbál életben tartani.

    - Tarts ki, ne hagyj itt! - mondogatta nekem Ryan. Szóra nyitottam volna a számat, de Ő elhallgattatott. - Ne beszélj!

    - Már… nem… tudsz megmenteni - préseltem ki magamból a szavakat, de sajnos nem kevés vérrel a társaságában.

    - Oh jaj, én drága, egyetlen Elisabethem! - sóhajtotta még tőle nem hallott fájdalommal a hangjában. - Már rég mondanom kellett volna, hogy mennyire nagyon szeretlek, de sosem volt elég merszem hozzá. Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Igazán szeretlek! - remegett meg mély hangja.

    - Én is szeretlek, még az életemnél is jobban! Ne feledd… - akadtam meg - még halálom után is szeretni foglak, és azt kívánom, hogy… légy… nagyon boldog még az életedben… Szerelmem… - nem jött ki több hang a torkomból, légzésem is elállt, már fuldokoltam, és szívem is egyre többet kihagyott. Ryan megcsókolta véres ajkaimat, és én még utolsó erőmből viszonoztam, majd minden elsötétült.

Ryan

           

    Viszonozta búcsúcsókomat, és teste abban a pillanatban elernyedt, nem éreztem tovább szíve dobogását, nem láttam, hogy emelkedett volna a mellkasa.

    Meghalt.

    Néhány perc, vagy talán óra múlva megszólaltam:

    - Megölted a húgodat - kezdtem halkan, ennél többre nem futotta -, s egyben az én szerelmemet…

    - Ne félj, majd lesz másik, ahogy ismerem az előéleted, többet váltogattad a barátnőidet, mint más a zokniját! Én legalább csak egyet küldtem a sírba, míg te lelkileg rengeteget összetörtél. Van fogalmad róla, hogy mennyit szenvedhettek, miután te szakítottál velük?

     - Itt most nem az a lényeg!

     - Hah, pontosan ez a lényeg! - emelte föl a hangját, és egy szempillantás alatt kilökte a karjaimból szerelmem élettelen testét. - És ha most nem haragszol, akkor ez az enyém és szándékozom elvinni! - mutatott a testre.

     - Hát nincs benned tisztelet, te fattyú?! Takarodj innen, mielőtt még nagyon megbánod!

     - Menten berezelek - gúnyolódott -, és mégis mi a terved e téren?

     Valóban nem tudtam, mit kéne tennem vagy egyáltalán mit tehettem volna még, egy ilyen lény ellen.

     Könnyedén felkapta Elisabethtet, és már távozott volna, mikor egy hirtelen gondolattól vezérelve utána szóltam:

     - Várj, csak egy emléket! Valamit! - kérleltem, mire engedett és visszafordult.

     - Legyen, de csakis azért, mert jó kedvemben találtál, bár szerintem jobban járnál, ha elfelednéd, mert ne is álmodj róla, hogy valaha viszont látod! - habozásom láttán, engedélyezte az emlék megszerzését.

     DNS!!! Hátha jó lesz még valamire, talán valamilyen varázslathoz!

     Megfogtam a kést, amit Elisabethbe szúrt az a szörnyeteg, és levágtam valamennyit szép, hosszú, szökés-barna hajából.

     ,,Hálámat" kifejezve bólintottam, és hagytam, hogy távozzanak.

     Térdre estem, de még mindig a kezemben szorongattam a hajcsomót, és csak testileg voltam e szörnyű, és fájdalommal teli világon, elmém leblokkolt, az agyam nem pörgött tovább, csak úgy voltam.

     Már egy ideje csörgött a telefon, de nem vettem föl, és így hamarosan abbamaradt. A fene tudja, mennyi idővel később megszólalt a csengő éles hangja, nem mozdultam, majd elmegy az illető, de nem így tett, ordibálni kezdett.

     - Ryan, Elisabeth! Nyissátok ki az a rohadt ajtót! - a második név szíven ütött, és a fájdalomtól összegörnyedtem. - Gyerünk, tudom, hogy ott vagytok! - a többes szám rettentően fájt. Lehet, hogy ki kéne nyitnom az ajtót, és elmondani Noahnak a történteket, és rábírnom, hogy segítsen.

     Lassan az ajtóhoz vánszorogtam, elfordítottam a kulcsot a zárban, az hangosan kattant, majd lenyomtam a kilincset és az engedett, az ajtó nyitva volt, s már Noah láthatta elgyötört arcomat.

     - Mi a baj? - jött be az ajtón. - Itt hagyott vagy mi? - faggatózott.

     - Nem. Elkell mondanom neked egy hosszú történetet, hogy megértsd, mi miért történt, és lehet, hogy elsőre nem fogod elhinni. A segítségedet fogom kérni, segíts megmenteni, segíts kiszabadítani! - kétségbeesetten hadartam.

     - Mi, elrabolták?

     - Nem, megölték! - halt el a hangom. - Hát most halld a történetet! Én november végén meghaltam, de Elisabeth egy angyal, aki már bukott angyal, s mellesleg a bátya, segítségével  visszajött a múltba, hogy engem megmentsen, de ez nem volt ingyen, már csak négy évet kapott. Sikeresen megmentett, de én másnap reggelre otthagytam, de ő utánam jött, és azóta együtt vagyunk. Azonban egyszer Evariszt, a bátyja bedühödött rám, hogy mit teszek az ő húgocskájával, hogy összetöröm a szívét, ezért megölt. Ám ezt Elisabeth nem hagyta annyiban, és újra alkut kötött vele, így már csak két éve maradt. Az angyal sok mindenben segített, megölte Dant, aki kishijján végzett Elisabethtel, mert megvágta a torkát, megölt még egy embert, akit felbéreltek, hogy készítsen egy különleges kést. Ezért a cselekedetéért, és hogy beleavatkozott az emberek életébe, bukott angyal lett. Ott gonosszá változott, és azóta hajkurászott minket, de amíg a nyakunkban volt a medál, nem tudott megölni minket, sem azokat, akik viselték, de valaki az éjszaka során levette a nyakából, valaki idegen itt ólálkodott a házban, s így megtört a védelem - daráltam.

     - Oh… - kellett neki egy kis idő, mire felfogta. Eltelt tíz perc, félóra, és végül mindent megértett, és valamiért hitt nekem. - És hol van a teste? - kérdezte.

     - Elvitte magával, ami több szempontból is jó, amikor visszahozzuk, nem kell még a testével is bajlódni, nem - nehezemre esett kimondani ezt a szót, úgy , hogy rá vonatkozik - rohad el a teste, és hasonlók.

     - Értem, akkor most térjünk rá arra, hogy miben segíthetnék.

     - Szóval - kezdtem -, ez még nem biztos, de lehet, hogy van rá módszer, hogy valahogy elmenjünk a bukottak világába, és onnan elhozzuk, Evariszttal megküzdjünk és megöljük, és akkor minden rendben lenne.

     - És ezeket a módszereket honnan fogjuk megtudni? - kérdezte kíváncsian, tehát érdekelte.

     Elmentem a fekete, bőrkötéses könyvért, és felmutattam neki.

     - Ezzel itt! Sajnos az a baj, hogy Elisabeth lefordította az ólatin nyelven íródott bukott angyal megölősdi részét, és a szótárszerűséget visszaadta az atyának, de nekem még nem mondta el a módját. Viszont elvileg benne van, hogyan juthatunk a bukottak világába.

     - Azt mondod, ólatin? - kérdezte.

     - Ja.

     - Én tanultam.

     - Nem mondod? - hirtelen fény jelent meg az alagút végén.

     - Itt maradok, és kb. egy hét alatt letudom fordítani.

     - Rendben, hívom a bátyámat, és Marcust, remélhetőleg ők is segítenek! Ugye segítesz? - kérdeztem rá, mert nem adott egyértelmű választ.

     - Persze, és még ha kell, harcolni is fogok odaát!

     - Köszönöm! - hálálkodtam.

     Na, most ideje összetrombitálni a többieket!

     Csak abban reménykedtem, hogy még nem lesz túl késő és menthetetlen a helyzet, s még nem hal meg ott is. Nem szoktam fohászkodni, de most rákezdtem.

     Miután befejeztem az imát, elindultam a telefonomért.   

     Furcsa… most, hogy van némi remény, szinte már boldog vagyok! Ezt észrevette, a bátyám, Marcus és Noah is, rákérdeztek, mire én csak egy vállrántással elintéztem a választ. Nem fáj annyira Elisabeth távolléte, mint kéne. Mi a fene baj van velem? Nem értem. Míg ezen tűnődtem a fotelben, kifelé bámulva a csillagos égre, addig a többiek a ,,Mentsük meg Elisabethtet és öljük meg a gonosz bátyját!" tervet tökéletesítik.

    - Megyek egyet sétálni, itt van Elisabeth kulcsa! - dobtam oda a kulcscsomót a bátyámnak.

    Öt nappal szerelmem távozása után, már nem esett nehezemre kimondani a nevét vagy visszagondolni az együtt töltött percekre, nem sajgott a szívem.

    Épp gondolataimba merülve róttam Budapest sötét utcáit, mikor dübörgő zenére lettem figyelmes. Követtem a hangokat, és mit látnak szemeim, egy diszkót.

    - Ide bekell mennem! - Hát úgy is tettem.

Noah      

    

    - Hol a büdös fenében van már Ryan? Már reggel 7 óra van, és még éjfél előtt ment el! - háborogtam.

    - Leget, hogy hazament Vácra egy kicsit! - védte öccsét Drake.

    - Az nagyon jó, csak neki itt lenne a helye! - mint végszó úgy hangzott el a mondanivalóm, s Ryan tántorgott be az ajtón, oldalán valami szőke, undorító cicababával. - Eszednél vagy? - szögeztem rögtön a kérdést a mi kis részegünknek. - Mi a faszt csináltál? Ugye nem? - Nem tudom minek kérdezgettem ezeket, teljesen fölösleges volt, hisz nyilvánvaló tény volt, hogy Ryan túltette magát a nagy szerelmen. Még megcsókolta a szöszit, aztán útjára engedte.

    - Jaj… - csuklott a részegségtől - ez csak egy futókaland volt, ne vedd már ilyen komolyan! - nyelve alig pörgött a szájában, s mint valami lassított felvétel, úgy haladt a szobája felé, hogy kipihenje magát. Bevágta az ajtót, és én a többiekre néztem. Mind értetlenül álltunk a dolog előtt.

    - Szerintem - kezdte Marcus -, ha nem muszáj, akkor erről nem kell tudni Elisabethnek! - mindannyian helyeslőn bólogattunk, majd visszatértünk a munkánkhoz.

   

    A fordítás közepén jártak, amikor találtam egy szövegrészt arról, hogy hogyan cseveghetünk a bukottak világában lévőkkel. Először is: kell hozzá DNS (az azt hiszem megvan, mert amikor rátaláltam Ryanre, akkor egy hajcsomót szorongatott a kezében), szenteltvíz (a mi jó barát, atyánktól), és végül annak a bukottnak a vére, aki elragadta Elisabethtet. Ez elvileg teljesíthető… Mindjárt neki is látok, biztosan jólesne Elisabethnek, ha beszélhetne a szeretteivel! - Már elkezdtem volna a műveletet, és öt perc múlva már cseveghettünk volna vele, de aztán eszembe jutott a részeg szerelmes, aki inkább már önmagába szerelmes és a maga javát akarja, így hát még várnunk kell egy kicsit, nem kell, hogy még jobban elszomorodjon szegény Elisabeth… Van elég baja nélkülünk is.     

Elisabeth

     - Ááááááá… - sikítottam. Evariszt keze nyomán, mintha a bőröm leégne, de nem csak ez volt a baj, a levegő rettenetesen fullasztó volt, és valamiféle állandósult köd lengett körül, így nem csoda, hogy az ember mindenféle hülyeséget beleképzelhet ebbe a világba. Vagy lehet, hogy nem is képzelem?

     - Ne szenvedj már! - kiáltott rám Evariszt. - Mindjárt ott vagyunk!

     Hát ez rohadt megnyugtató, a szar világból, egy ismeretlen, tán még szörnyűbb helyre kerülök. Remek!

    Mint ahogy sokszor beváltak a megérzéseim, most sem kellett csalódnom magamban. Ez a hely, egyszerűen rémes… Félhomály, és szárazság van, rengeteg - feltételezem - bukott járkál itt, és mindegyik úgy néz rám, hogy azt hiszem, a következő pillanatban már nem élek.

    Tényleg, mi van, ha itt meghalok? Ezt megkell kérdeznem!

    - Evariszt? - fulladoztam.

    - Igen, egyetlen köhécselő hugicám?

    - Itt meghalhatok?

    - Igen.

    - És akkor mi történik velem?

    - Mégis mi történne? Visszajössz az ,,életbe"! Innen nem menekülhetsz! - kacagott, mint valami őrült, bár lehet, hogy már valóban az volt.

    Nincs menekvés! - szontyolodtam el. - Hacsak, ha az én szerelmem, Ryan értem nem jön. Gyere értem szerelmem!    

    Vajon a hely teszi vagy valami nagyon elromolhatott bennem, mert mikor régen Ryanre gondoltam, fölpezsdült a vérem, szívem szaporábban kezdett verni, de most… Á, hülyeségeket gondolok, még most is ugyanúgy szeretem Ryant, és Ő is engem. Vagy mi van, ha sosem szerettem igazán, csupán egy hóbort, megszállottság volt a részemről ez az egész, és csak azért kellett, mert nem volt más. - Persze most sincs más, itt a bukottak közt? Na, persze, majd mindjárt lesmárolom az egyiket… - Hülyeségeket beszélek! Szeretem Ryant és kész! - zártam le magamban a témát, és tovább agyaltam a kijutási lehetőségeken. 

Az Időutazó 23. fejezet (EPILÓGUS)

   Kopp, kopp… Kopp, kopp… - érkezett a vízcsepp a párkányra. - Félelmetes fény cikázott végig a felhős égen, s ezt a nagy robajjal ránk törő mennydörgés követte.

     Hát persze, hogy vihar van! Biztosan Evariszt intézte így… - bosszankodtam magamban.

    Ahogy a faliórán a másodpercmutató haladt előre, úgy számlálódtak vissza a megmaradt perceim, idegesítő hangja egyre csak vízhangzott a fejemben.

     Rápillantottam az ablakon lecsorgó vízcseppekre, és egy arcot véltem felfedezni benne. Úgy nézett ki, mint én, de tekintete ádázul meredt a távolba, egy helyen volt, hol még élő nem járt, s halottak sem fordultak még meg ott, a bukottak világában volt. Talán szemében nem csak kegyetlenség volt, hanem mérhetetlen fájdalom is, talán az Ő elvesztése miatt lett ilyen…

     Egy vállamon nyugvó kéz - amiről nem tudtam, hogy ott van - rántott ki mélázásomból.

     Ryan szembefordított magával, és egy sokáig tartó csókkal próbált lenyugtatni - nem sok sikerrel, mivel a szívem így csak még hevesebben dörömbölt a bordáim mögül, kiakart törni.

     A hirtelen jött, hangos zajra úgy ugrottam tőle, hogy szinte nekiröpültem a falnak. Egy villám csapott a közelbe, és abban pillanatban, mintha valami belülről akarna szétmarni, úgy tört rám fájdalom. Valami nem stimmel…

    - Mi történt? - fordult felém Ryan.

    - Öhm… - nyögtem - nem… tudom!

    Nem sokkal később enyhült a fájdalom olyannyira, hogy föltudtam kelni a földről, és egyenesen a most megjelent bátyám ölelő karjaiba futottam.

    - Most már jobban vagy? Annyira sajnálom, csak ezt nem tudtam kihagyni! - nevetett ördögien.

    - De hogyan? A medál… - nyúltam a nyakamhoz, de nem találtam semmit. - Hogyan?

    - Emlékszel, hogy ma éjszaka arra ébredtél, hogy valaki idegen volt a lakásban? Nos, én elég befolyásos személy vagyok, és így az emberek szívesen cselekednek úgy, ahogyan én azt parancsolom nekik. - Nemtörődöm kedvessége már-már undorító volt. - De ne is törődj vele! Gyere ide, hadd öleljelek meg! - tárta szét a karjait, és még ha akartam volna, sem tudtam volna ellenkezni. Megbűvölt!

     Szorosan ölelt Evariszt, és a következő pillanatban éles fájdalom nyilallt a hátamba, ami hamarosan már csak tompa fájdalom volt. De én pontosan éreztem, hogy mi történt az imént. A bátyám hátba szúrt. Éreztem, ahogy a kés éle végig hasítja izzadságtól nedves bőröm, majd nagy fájdalmak közepette átsiklik a bordáim közt, és végül eléri vadul dobogó szívemet. Ha ez még nem lett volna elég, még hátra is lökött Evariszt, így a hátamba szúródott kés hegye, szinte már kilátszott a mellkasomon, s itt döntött úgy bukott angyal rokonom, hogy megkímél, így valamelyest tompította a fájdalmamat úgy, hogy egy jókora fejre való ütéstől elkábultam. Persze Ryan még eleinte hadakozott, de végül föladta, s mellettem térdelt tovább, fejemet a kajaiban tartva, míg végleg meg nem haltam. Végleg nem dobogott tovább a szívem, s Evariszt a lelkemmel el nem távozott.

                                                    ~~ VÉGE ~~

Az Időutazó 22. fejezet

Figyelem, íme a történetem utolsó előtti fejezete!

     A tó vize sárgásan csillogott a lemenő nap fényében, és gyenge hűvös fuvallat cirógatta meleg bőrömet, magával hozva egy kis víz illatot. Úgy tetszett, mintha álomba akarna ringatni a víz hullámzása, s így majd gonosz módon elnyelhessen, de nem törődtem vele, hogyan váltott át e szép nyugodt kép, gyötrelmes álommá. A hajó egyre jobban dülöngélt, és az eget is csak a cikázó villámok világították meg. Nem voltak többé csillagok, amelyek vigyáznak rám, mert vastag felhő gomolyagok takarták. Ahogy a kellemes szél már-már vad viharba csapott át, úgy vált a magányomból, kétszemélyes társaság. - Ezt nem akartam! Nehogy kedvesem is velem együtt vesszen!

     - Menj, míg nem késő! - kérleltem.

     - Hová mehetnék? Nélküled sehova, nélküled nem száguldok tova! - szenvedélyesen csengett Ryan hangja, amelyre csak egy gondterhelt sóhajjal feleltem. - Így halunk majd meg, elvisz minket a szörnyeteg vihar, de édes Elisabethem, egy csókkal hadd búcsúzzak még el!

     - Csókolj, míg szemem holtan a semmibe nem mered, míg ajkam többé már nem remeg, csókolj halálomig, s én is így teszek majd!

     Nem várt sokáig, s ajka máris elért orcámig, majd a félelemtől remegő ajkaimig. Oly vadul, mégis lágyan érintkezett ajkunk, hogy belefeledkeztem a valóságba, s így jutottam át egy másik világba. Fel sem tűnt, hogy már a tó mélyén heverek, s lassan a fény felé megyek… A gyönyörű szempár még mindig bűvölte haldokló szívemet. Talán még megmenekülhetnék, talán…

    Eltűnt a víz, és már csak a lepedőt éreztem testem alatt, rájöttem, hogy újra otthon vagyok és nem haldoklom. Szemhéjam megremegett, s abban a pillanatban Ryan szólalt meg:

    - Álmodban milyen költői vagy! - ismerte el.

    - Csak nem beszéltem?

    - De, de! És nagyon tetszett amit mondtál!

    Még mindig emlékeztem a szavakra, amik elhagyták az álmomban hangszálaimat, s úgy találtam, valóban szépek voltak. - Merengésemből csak Ryan ajkinak íze rántott vissza, s viszonoztam tetteit - persze nem akartam ennél messzebb menni, de ezt szerencsére tudta a szerelmem.     

    

       Nem sokkal később az órára pillantottam, ami hajnali négyet mutatott.

      - Kijössz velem az erkélyre? - kérdeztem hirtelen. Ryan gyorsan kipattant az ágyból, s engem fölsegítve húzott maga után. - Úgy tűnik, ezt vehetem egy igennek - nevettem magamban.

      A hajnali napfényben Ryan fekete haja, most nagyon sötétbarnásan csillogott, s kissé göndör fürtjein megtört ez a fény. Hirtelen felém fordult, és mint pofon, úgy ért a bűvölet. Kék szemei olyan gyönyörűen ragyogtak… - Asszem elveszítem az eszem… - sóhajtottam magamban.

      - Olyan gyönyörű vagy! - motyogta teljes áhítattal.

      - Képzelem - morogtam. - Rettentő szép lehet a kócos hajam, elnyomott bőröm, és kialvatlan szemeim…

      - Ezt úgy mondod, mintha én olyan tökéletes lennék, nézz már rám! - mutatott végig testén, és én követtem a kezét.

      - Mert számomra az is vagy!

      - Na látod, ezzel le is zárhajuk a témát, hisz mintha a számból vetted volna a szavakat! - rendezte le gyorsan Ryan.

      Átkarolta a derekamat, közel húzott magához és táncoltunk. - Tulajdonképpen ez egy nem létező lépésekből kreált valami volt. - Zenei aláfestésnek pedig ott volt az Ő dúdolása. - Imádom a hangját, ahogy simogat mindenegyes szava, amit kiejt! Egyszerűen olvadok tőle… Most már véglegesen menthetetlen vagyok!

     - Min mosolyogsz? - kérdezte partnerem.

     Észre sem vettem, hogy vigyorgok.

     - Semmi különös - legyintettem.

     - A legutóbb, mikor azt mondtad ,,semmi különös", számot cseréltél Marcus-szal! - Bár viccnek szánta, mégis rosszul érintett, hogy még nem felejtette el. Elég kínos volt, és már az is sok, hogy én emlékszem rá…

     Ryan, fancsali képem láttán megszólalt:

     - Jól van, na! Nem akartalak bántani, sajnálom! - kért bocsánatot, és két tenyere közé fogta arcomat, és megcsókolt. Hihetetlenül jó érzés volt, és nem ez volt az első csókunk, mégis olyan érzelemviharok dúltak bennem, mintha villám cikázott volna végig az izmaimon. Átöleltem a derekát, és viszonoztam észvesztő csókját. - Ez ma már a  második, és még csak hajnal van.

     Később már csak az ölében ültem, és beszélgettünk.

     - Mi a bajod a szüleiddel? - értetlenkedett.

     - Hát nem hallottad, hogy apám hogyan beszél anyámról? És ez még mind semmi, amikor még kisebb voltam, tizennégy éves, akkor anyám megkérdezte, hogy elváljon-e az apámtól, és ez már a második volt. Én persze azt mondtam, hogy ne, de azért mégis… - fintorodtam el.

      - Sajnálom, de én mindig itt leszek neked, amíg csak élek szeretni foglak! - A szavak gyönyörűek voltak, de lehet, hogy majd később nem fog annyira szeretni engem… Vagy örökre elválaszt minket valami, vagy inkább valaki…

      - Csábító Ryanem, én most kihozom a könyvet, és tovább folytatom a fordítását! - bontakoztam volna ki karjaiból, de nehezebb, mint hittem, nem vitt rá a lélek. Tétovázásom láttán, nem engedett el, s úgy mentünk be. Hiába, ez a fiú tudja mit akarok!

     

      A vörös fény lágyult, míg egészen világossárga nem lett. Már jó ideje ülhettem a kerti székben - ami most erkélyi szék -, s csak arra lettem figyelmes, hogy egy szendvics van előttem, és Ryan a kezembe nyújtja a telefonom.

     - Hívd fel Lucast, és tudjuk le ezt az egész medálos ügyet! - azonnal tárcsáztam az említett személy számát, s ő néhány csöngés után föl is vette.

     - Szia, édes Elisabeth! - köszöntött, én egy sóhajjal viszonoztam üdvözlését.

     - Csak azért hívlak, hogy megkérjelek gyere el, mert akarok neked adni valamit, és azzal a valamivel kapcsolatban szeretnék kérni valamit tőled!

     - Máris indulok! - a hangja túlfűtött volt.

     - Ne számíts semmi olyanra, amire most gondolsz! - azzal letettem.

     - Már megint sokat akar tőled? - kérdezte Ryan.

     - Csak szeretne! - csuktam be az atyától kapott könyveket, és nekiláttam a reggelimnek. - Mmm… ez nagyon finom! - mondtam miután megkóstoltam az Ő általa készített szendvicset.

     Hamarosan megérkezett Lucas, de lekellett lohasztanom szegény srác kedvét. Csak odaadtam neki a medált, és azt mondtam neki, hogy le ne vegye a saját biztonsága érdekében, majd elküldtem.

     Még valamennyit fordítottam a könyvből, aztán abbahagytam, mert eleredt az eső, és bent már nem volt kedvem folytatni, így kb. 4 óra alatt, csupán egy oldalt haladtam, de van még 1 év 8 hónap és két hét holnaphoz.

     Az eső rákezdte után Ryannel leültem a tévé elé, és a nap hátralévő részében azt néztük.

     Az én ágyamban aludtunk, de még a szunyókálás előtt lezavartunk egy kártyapartit, és sajnálatos módon Ő nyert. Búslakodva dőltem le a párnára, és aludtam el szerelmem ölelésében.

     Kopp-kopp, hallatta minden esőcsepp, miután az ablakpárkányra érkezett. Az égen fénycsóvát pillantottam meg, amit halk, majd egyre erősödő morajlás követett, s végül olyan hangosan dörgött az ég, hogy az ablaküveg is megremegett. - Gyűlöltem a mennydörgést! Emlékszem, mikor kicsi voltam, nagymamám ilyenkor azt mondta: Szent Péterék hordót gurigatnak, erre mindig nevettem egyet, és már nem féltem annyira. - Egyre sűrűbbek voltak az esőcseppek kopogásai, s ezzel együtt többször zengett az ég. - Érdekes, a dörgéstől jobban féltem (és még most is félek tőle), mint a villámtól, pedig az utóbbi veszélyesebb. - Erős fényt láttam a szemem sarkából, s azt egy rettentően hangos égi morajlás követte. Nem halkan indult és erősödött, hanem olyan volt, mintha sercegne, és ettől nagyon megijedtem. Gyorsan megfordultam, és arcomat Ryan mellkasába fúrtam, s máris jött az újabb hangos mennydörgés, amire már Ő is fölébredt. - Bár a vihar még nem tombolt annyira ébredésemkor, mégis, nekem nagy érzékem ahhoz, hogy ezt észleljem. - Kicsit bambán nézelődött a kék szemű, de hamar leesett neki, hogy miért remegek, és magához szorított, majd nagy tenyerével eltakarta a jobb fülem, másik kezével pedig a hátamat simogatta.

     A vihar elvonultával kibontakoztam a mellettem lévő öleléséből. Ő kisöpörte az arcomból a bőrömre tapadt nedves tincseket - nem sírtam, csak melegem volt. - Továbbra is hallottam az esőcseppek - most már - lágy kopogását.

    - Na, mit csináljunk ma? - szólalt meg Ryan.   

    - Hmm - tűnődtem. - Nem tudom, én szerintem még fordítok valamennyit, de ezzel még csak az én programom van megoldva - szontyolodtam el, mert nem tudtam neki segíteni.

    - Ha már te elütöd valamivel az időt, arra gondoltam, hogy összefutok a bátyámmal a belvárosban, épp felveszik az egyik dalukat.

     - Nem mondod! - örömködtem. - És én pont most akarok szarakodni a könyvvel!

     - Mondanám, hogy gyere, de tudod… ez egy… hogy is mondjam… - kereste a megfelelő szavakat.

     - Tesók napja - fejeztem be helyette a mondatot, mert láttam rajta, hogy nagyon nem boldogult. Bólintott.

     - Akkor én megyek is!

     - Máris? - hitetlenkedtem, mire egy bocsánatkérő mosollyal és egy jóleső csókkal távozott. - Fantasztikus! - morgolódtam.

     Végül úgy döntöttem, hogy nekiesek az ólatin szavaknak.

     Reggel nyolctól, egészen délután háromig tartott, de befejeztem a leglényegesebb fejezet lefordítását. - Talán még 2-3-at lefordítok majd, ami esetleg érdekes lehet, mint a bukottak és az emberek világa közti utazás (eddig a bukott angyal öldöklést fordítottam). Úgy érzem erre még szükség lehet, talán majd leírom egy lapra a folyamatokat.

    Egy tál tészta után bekapcsoltam a hifit, és elővettem a gitáromat - rég nem játszottam rajta. - Épp egy Nightwish lemez volt lejátszóban, és a The Islander című száma csendült föl. Én azonnal követtem a gitár dallamát, és a hangok is hamarosan a helyükre kerültek. - Valamiért szerettem ezt a számot… Talán, mert olyan hangulatot kelt bennem, mintha a tábortűz mellett ülnék, és osztálytársaimmal énekelnénk… - Lassan vége lett ennek a számnak, és elindult a következő. Ez a zeneszám még az előzőnél is kedvesebb a számomra. Mindig nyugalommal töltött el a kellemes, kicsit szomorkás, de annál szép dallama, melynek szövegét főként az együttes basszusgitárosa énekel, majd a dal későbbi részében az eredeti énekes is beszáll. - Olyan kellemes hangja van a férfinak… - Ez a zeneszám nem más, mint a While Your Lips Are Still Red.

    Még arra is emlékszem, hogy ezt a zeneszámot az általános iskolai ballagás előtt 2-3 héttel találtam meg, és szinte éjjel-nappal ezt hallgattam, s közben végig Ryan járt az eszemben. Oh, mennyire szomorú voltam mikor rátekintettem, mert tudtam sosem lehet az enyém - oké ebben tévedtem, de akkor még nem tudtam -, és néha nagyon erősnek kellett lennem, nehogy elsírjam magam. Mennyire vágytam legalább a barátságára, szinte epekedtem... Mikor a fehér nyakára tévedt réveteg tekintetem, arra vágytam, hogy ujjammal lágyan végigsimítsam… De most még az enyém, és ha minden jól megy, akkor egészen a halálomig. - Kicsit letört, hogy egy év és nyolc hónap, aztán meghalok.

    A következő pillanatban Ryan lépteit hallottam közvetlen a hátam mögül.

    - Oh, szia! - halkítottam le a hifit.

    - Nightwish? - tudakolta.

    - Igen - mosolyogtam.

    - És hogy ment a fordítás?

    - A leglényegesebb fejezettel készen vagyok! Majd még egyet biztosan lefordítok, mert szükség lehet rá.

    - De ugye mára befejezted?

    - Ja, de miért? - kíváncsiskodtam.

    - Mert hoztam néhány nagyon jó filmet, chilis, lime-os chipset, és Cherry Coke-ot.

    - Zsír! - kiáltottam föl, és máris kikapcsoltam a hifit, és a tévét üzemeltem be helyette.

       

    Az első film egy romantikus dráma volt, aminek a vége szomorúan fejeződött be. A második egy nagyon ijesztő horrorfilm volt - és én nem vagyok ijedős, de ettől tényleg te volt a gatya, és ahogyan lenni szokott, a lány a fiúhoz bújik.

    - Ezt így tervezted mí? - kérdeztem az ölében ülve, és az arcomat a képébe toltam.

    - Éééén? Ugyan! - csókolt meg, amit természetesen viszonoztam.

    A nap hátralévő részében önfeledten nevetgéltünk, szórakoztunk, néha egy két csók is elcsattant, de semmi nagyon komoly nem történt.

    Később úgy döntöttünk, hogy a kanapén alszunk, és én elfoglaltam jól megérdemelt helyemet az ölelésében. Így aludtunk el, s tovább repültünk együtt - legalábbis az én álmomban benne volt Ryan - a képzelet vadregényes, és romantikus világában.


(A következő, egyben utolsó befejező fejezet 15-én érkezik!)